|
- Szabad!
Az ajtó megnyílik lassan nyiszorogva, s betolja rajta
legelõször a jobb vállát Toportyán Mihály uram. Azután beérkeznek a többi
testrészek is, de nem minden akadály nélkül.
- Ejnye te,
nini… Csiba, kilincs! Beleakad az ember testi ruhájába. No nézd, nézd…
Szerencsés jó reggelt kívánok, téns fiskális úr. De jó, hogy itthon találom,
mert azért jöttem, nem egyébért, mivelhogy úgy esett, azt mondja az anyjukom:
»eredj be, fiam, a fiskáriushoz, mármint a teens úrhoz, és vidd be neki az
írást, ha beteg nem volnék, magam cihelõdnék fel«… mert biz az megbetegedett a
jó pára, pedig mondtam neki a nyavalyásnak: »Erzse, mért nem húzol ködmönt
ilyen hûvös idõben?«… Nem is emlékszik még ilyen õszre eleven ember. Azt
mondják, valami planéta az égen elkoppantotta volna a napnak a lángját. Már
ahogy lesz, úgy lesz, de nem szeretem a dolgot. A kolompér még a föld alatt
van, a kukorica ott tesped a szárán. Bundában szüretelünk az idén, tekintetes
uram.
De mit is akartam
mondani? Hogy hát mondok, miért nem jár az asszony ködmönben? Mert még
meg sem vettem neki a ködmönt. A tavalyi ködmönét, az ócskát, talán hallotta is
a tekintetes úr, ellopták a kékkõi vásáron a szekérrõl.
Nem hallotta? Jobb is olyat meg se hallani. Az a pléhkezû
Mucsár Jóska nálam a kocsis, megverte az isten, akihez az szegõdik, különben
jóravaló ember, de nem gyõzi az italt, egy-két gyûszûnyi nem sok, de amint
benyeli, mindjárt megárt a természetének, mert nem minden ember egyforma, kérem
alássan. Mihelyt, mondom, megiszik egy-két kortyot, az mindjárt elzárja a
jobbik eszén a csapot. Ott ült a mihasznavaló a szekeren, s mégis ellopták a ködmönt
mellõle. Hát hallott valaha ilyet a tekintetes úr? Pedig a tekintetes úr sem
mai gyerek. Ösmertem még az édes tatáját is. Az volt még csak a derék ember!
Hja, ha az élne, sima volna az én fejem. Pedig van is rajta egy behegedés, ahol
ni, a bal fülem fölött, éppen a restellación törték be, amikor szolgabírónak
választottuk. Hanem az aztán szolgabíró volt. Tekintetes úr csak keresi az
igazságot, de õkelme osztogatta az emberek közt. Higgye meg, tens uram, mióta õ
kihúzta a lábát ebbõl az árnyékvilágból, azóta kedve sincs az embernek bajba
keveredni a megyeházán. Most sem tudom, miképp virít ki részemre az igazság,
mert azt öntözgetném most, abba járok… Nini, oda nem adtam még az írást? Az ám,
az ám! Melyik zsebembe is tettem? Ej, ej. Hol vagy már no, kutya? Biz’ isten a
fejemet sem találom. Pedig a múlt héten hányattam magamra kilenc köpölyt a
kilógussal Szécsényben, hát nem mondhatnám, hogy valami testi bajom van. Hiába,
tessék elhinni, az egészség a legelsõ dolog, ámbátor a tekintetes úr is jó
színben van… hanem a tekintetes asszonyka, amint az ámbituson elment mellettem,
úgy nézem, hitványabb, mint volt. Kár, hogy nem az anyjukom jött be, hadd
mondta volna meg azt a marmancs füvet, nincs annak párja, még az apró baromfi
jószág is kigyógyul attól. No, van az én rétemen szekérszámra, de lekaszálni
nem érdemes, mert a nagyobb marha nem eszi, kérem alássan. Azért hát nem is
javaslom a tekintetes úrnak, hanem a gyöngébb vászoncselédnél megteszi a
módját, kivált ha az anyjukom fõzi meg. De biz az már egy hete feléje se néz a
bögrének… egészen levette a lábáról a nyavalya, meg ez a szerencsétlenség, mert
százötven forint nem tréfadolog a mostani világban.
Hogy miféle százötven forint? Hát nem mondtam volna még el?
Oh, oh, lelkem, ténsuram, hiszen a ködmönben volt benn, az ellopott ködmönben!
Úgy ám, lelkem! Ott volt az írás róla Herkentyû Andrástól. Hát uramfia, aki a
ködmönt elvitte, az elvitte az írást is. Volt nagy óbégatás emiatt otthon, hogy
már most Herkentyû Andrásék, ha akarják, meg se fizetik a százötven forintunkat.
- Mit csináljunk, mihez fogjunk? Rostát forgattunk, de a rosta is hogy ismerne
minden embert azokból, akik a szekér körül megfordultak? Tanakodtunk okos
emberekkel. A Csutorás István, az a veres orrú vastag ember, aki a Keresztelõ
Szent Jánoska mellett lakik, váltig biztatott (nagy esze van annak, tens uram,
ha egy rakáson tartja): »Ha - mondja - százötven forinttal tartoznak kendnek a
Herkentyûék, akkor annak be kell jegyezve lennie a megyénél a telekkönyvben.«
Bementünk ennélfogvást az anyjukommal a megyeházára. Megkértük a percsõszt, aki
azt a rengeteg sok pert õrzi, ne restellje megnézni a telekkönyvünket: hátha
benne van a százötven forintunk. Megnézi, azt mondja, nincs benne. Erre aztán
feltalálja magát az anyjukom, és így szól: »Ugyan nézze csak meg, nemzetes úr,
a Herkentyûék telekkönyvét, hátha abban van.« Megnézi a percsõsz: - »Van itt -
feleli - kétezer forint is: hogy hívják kendteket, hátha közte lesz?« »Már
annyi sok pénz közt bizonyosan ott van a mienk is. Mi vagyunk a Toportyán Mihályék.«
Nézte szegény, nézte, de bizony a mi pénzünk nem volt beírva. Hallott már a
tekintetes úr ilyen fátumot? Pedig torkunkig ér a pénzszükség! Az egyik lovunk,
a rudas, vemhes lett, éppen most az õszi munka idején nem használhatom semmire,
van is már kinézve a zahorai tótoknál egy hóka lábú, csak a pénz lenne meg
hozzá. Azt kellenék most sebtiben kipörölni. De hogy és miképpen? A törvény
vagy hiszi, vagy nem hiszi, ha nincs írás róla. Ej - mondja az anyjukom -, a
felét mégis csak könnyebben elhiszi, mint az egészet. Hát hogy legalább a fele
hiteles legyen, kivettük az írást a helységtõl, mely szerint a ködmönt Kékkõn
ellopták. Hogy aztán a ködmönben benne volt a kontraktus, olyan igaz, mint
ahogy most a tekintetes úr rám néz, tulajdon kezeimmel tettem bele a mellsõ
zsebbe.
Azért hát azt mondja az anyjukom, hozzam be az írást
sürgõsen a tens fiskális úrhoz, mint ösmerõshöz, keresse ki vele a pénzt… Mi a
ködmönt bizonyítjuk, hogy megvolt, a tens fiskális úr pedig bizonyítsa az
írást, hogy megvolt. De elõ is kotorászom már. Melyik zsebembe is tettem, no?
Hopp! Most jut eszembe. A Zsuzsi leányom kicserélte reggel a pruszlikomat.
Pedig a másik pruszlikomba volt. Ejnye, Zsuzsi, de nagy galyibát csináltál!… No
semmi az, - majd behozom, kérem alássan, a jövõ héten…
|