|
Nemcsak a nézõknek van örömük a kiállításból, hanem a
kiállítóknak is.
Az elsõ öröm a zsüriválasztás, a másik öröm a végén jön: a
rendjelek.
Matlekovitsnak a leghatalmasabb segédjei a rendjelek. Ha
ezek nem volnának, semmi sem volna.
Minden deszka, minden üveggöreb, minden búzaszem és minden
porcelántányér azt kiáltja a kiállításon: »Rendjelet kérünk!«
Zichy Jenõ rózsái a kígyózó utak mellett mosolyogva
suttogják amint az esti szél meghimbálja: »Oh felség, oh felség, végy észre
minket.«
A pavilonok aranyozott tornyocskái kacéran csillognak a
napfényben: »Minket illet itt a legtöbb!«
A Göndöcs mézesköpûje azt látszik a nyíláson kifelé lehelni:
»Van még valami édesebb is a méznél.«
Sõt még a debreceni híres Bisutka uram kiállított szõrgubája
is azt mormolja: »instálok alássan egy ezüst keresztecskét.« (Pedig vétek
bevinni abba a kálvinista városba keresztet. )
Így állván a dolgok, s mert az elsõ kitüntetések már
kezdenek szállingózni (ezúttal még csak az építõk számára), célszerûnek látom
elmondani készletben levõ históriáimat a rendjelekrõl.
I. EBERS KÖNYVE
Ebers, de nem az az egyiptusi Ebers, hanem I. Ferenc
idejebeli tudományos író csinos könyvet írt az elmebetegségekrõl. (A könyv
manapság is kapható, ára két p. forint.)
A könyvet elolvasta a császár is, aki nagyon fölvilágosodott
ember volt, s igen megtetszett neki az alaposan írt munka, melyet franciára is
lefordítottak.
- Szeretnék az írójával megösmerkedni - mondá az
udvarmesterének.
- Mikorra parancsolja, fölség?
A császár kitûzött egy napot és egy órát, s az öreg Ebers megjelent
a Burgban.
- Ön írta az elmebetegségekrõl szóló mûvet?
- Én írtam, felség.
- Nagyon meg vagyok elégedve, s igen örülök a sikerének.
Az öreg Ebers dadogott valamit.
- Ön tüzetesen foglalkozott az elmebetegekkel, mert látom,
finoman különbözteti meg a különbözõ elmebetegségek egyes fajait.
- Egész életemben az elmebetegeket tanulmányoztam.
- Nagyon derék munka, nagyon meg vagyok elégedve - ismétlé a
fejedelem nyájasan, s biccentve kissé a fejével, ami udvari nyelven azt
jelenti, hogy »elmehet kend«.
De Ebers uram õkelme még nem akart elmenni. Valami
szaggatott szavak törekedtek elõ ajkairól, miközben kékült, vörösödött, és
izzadott.
- Kíván még valamit mondani? - szólt a császár megütõdve.
- Oh, felség… könyörgöm… esedezem, hogy meg nem érdemlem
ugyan, de hát mivel… azonban.
- Szóljon bátran.
A tudós tompa hangon, majdnem hörögve suttogá:
- Azt merészkedem kérni, hogy felséged magas megelégedése
valamely látható jelben nyerjen kifejezést.
- Ah úgy! Ön rendjelet akar? Nemde?
- Azt, fölség - mondá a tudós szemérmetes lágy hangon.
- A patvarba is - kiáltott a császár nevetve. - Nagyon
szívesen teljesítem óhaját a rendjelre nézve, de megjegyzem, a könyvének
második kiadását bõvítse ki oda, hogy ez
is egyik fajtája az elmebetegségeknek.
Az öreg Ebers nyilván nem élte meg a második kiadást, mert
nem foglaltatik ott a »gomblyuk betegség«, pedig megvan, pusztít, és nincs
ellene medicina.
II. AZ ISTVÁNKÁK
A rendjelek közt tudvalevõleg legtöbbet ér nálunk a Szt.
István-rend. Ezt osztogatják a legszûkebben, tehát ennek van a legtöbb becse.
Báró Sina Simon, aki nagy barátságban állt báró Wenckheim
Bélával, e nemes jellemû gavallér miniszterünkkel, elõvette egyszer a
rendjelosztogató minisztert, hogy õ is szeretne valamit.
- Te is fiam, Brutus? No, jól van, hát mi volna a szíved
szándéka?
- Egy Istvánka - mondá a báró édes hunyorgatással. -
Természetesen a nagyokból.
- Hogyisne! - felelte a miniszter egyszerre elkomolyodva. -
Arra ne is gondolj. Abba a fiókba bele ne nyúlj. Ott vannak a többi rendjelek
fiókjai, válassz azokból. Azokból nagyon szívesen. De megmondom neked õszintén,
hogy a nagy Szent István az ilyen magunkfajta embereknek nebáncsvirág. Ahhoz
nem elég a nagy vagyon, nagy pozíció, ahhoz már az is szükséges, hogy itt is
legyen valami…
És a miniszter megkopogtatta a homlokát.
- Nekünk nem osztogatják az efféléket, barátom. Jó nekünk
egy-egy nagy Leopold is. Hiszen Leopold is derék ember volt.
Hát ebbe aztán megnyugodott báró Sina. Hiszen csakugyan
derék ember volt Leopold is. Megkapta a nagy rendjelét, és viselte békességgel
a nyakában. Elég szépen veszi ki magát az is.
Azalatt azonban, míg a Lipót-rend a Sina szekrényében állt,
a világ forgott. Báró Wenckheim Béla király oldala melletti miniszterbõl
miniszterelnökké lett - a Tisza kabinetben.
Mert a kabinet mindjárt a Tiszáé volt. Csak telekkönyvileg
volt a Wenckheim nevére jegyezve.
Ott is hagyta Wenckheim csakhamar, s mikor távozott, a Szent
István-rend nagykeresztjét kapta.
Amint ezt Sina megolvasta a Pester Lloydban, apprehenziós
arccal sietett Wenckheimhez.
- Hát micsoda dolog ez? Hát mért kaptad te az Istvánt? Hiszen azt mondtad, hogy ezt
magunkféle ember nem kaphatja, hogy ahhoz ész kell.
- Igen, azt mondtam - felelte Wenckheim zavartalanul -, s
úgy is van. A korona méltányolta, hogy volt annyi eszem, elmozdulni Tiszának a
lába alól.
|