|
Egy õsz hajú aggastyánt láttam egy idõ óta a kiállításon,
aki sorba járja a pavilonokat, s mély figyelemmel szemlél mindent. Azt hittem
valami angol, mert tele van a zsebe katalógussal, s mert feltûnõ az a
bámészkodás, az a csodálat, mely egész lényét elönti. Ennyire csodálkozni csak
az angol tud - unalomból!
Nekem régóta feltûnt, mert szép öregember, haja, szemöldje,
bajusza hófehér, de a szeme fiatalos és az arcszíne pirospozsgás.
Amikor elfárad, leül a 3 kr.-os padok egyikére, és úgy
szemléli a gyönyörû panorámát nagy érdeklõdéssel. Semmi kétség, hogy idegen.
Hisz a magyar ember sohasem nézi meg Pestet alaposan, mert tudja, hogy még
sokszor visszajön ide.
Egy nap fáradt voltam én is, leültem a mellette levõ székbe,
és rá akartam gyújtani, de nem volt mivel. Az öregúr szivarja égett, de nem
volt mivel megszólítani, mert nemigen vagyok járatos a külföldi nyelvekben,
midõn odajön a hírlapokat árusító gyerek, s az én öregem a Pesti Hírlapot veszi
meg tõle.
Teringettét, hisz ez valami derék magyar ember! »Szabad
kérnem egy kis tüzet!«
- Tessék - szólt nyájasan.
Egy darabig hallgatagon szíttuk szivarjainkat, a fölséges
képben gyönyörködve. Mert a pavilonok már rég be voltak csukva. A természet
kezdte felhúzni az esteli szürke alsószoknyáját, hogy csakhamar barnát vegyen
fölibe.
Csakhogy ezt itt nem engedik, mert kigyúlnak a
villanylángok, s a szép kupolák, karcsú tornyok még tündériebbek e mesterséges
napok világánál. A finom selyem gyepet rejtélyes árnyék fekszi meg. A gráciák
láthatatlan alakban suhognak a puha füveken, apró aranygereblyékkel fésülgetik.
A szökõkút pajkosan locsog, a hûs szellõ a rózsák illatával ûz kolportázst.
- Kár - szólalt meg egyszerre az öregúr -, hogy nem úgy van
mint Bécsben volt, ahol a rotunda kupolájára föl lehetett menni, és
végignézhette az ember az egész várost.
- Az itt nem éppen szükséges, mert ott van a Gellérthegy,
onnan meg lehet látni kényelmesen.
- Igaz, de csak a dunai frontot, pedig most már alighanem
szebb innen. Ezek a rengeteg háztömbök! - Sohasem hittem volna, uram. Én sírtam
ma két hete, mikor végigkocsiztam a várost.
- Hogyan, ön most látja elõször Pestet?
- Éppen azért sírtam, mert nem most látom elõször. Ön is
sírna, ha akkor látta volna.
- És mikor látta?
- Vagy ötven évvel ezelõtt laktam benne, tisztviselõje
voltam a városnak, koncipista. Akkor halt meg az apám, aki Erdélyben lakott,
Brassó mellett, elmentem haza a kis birtokomba, azóta sohase voltam itt. S
otthon még mindig úgy képzeltem Pestet, ahogy akkor hagytam az utolsó napon.
- Képzelem, milyen lehetett!
- Éppen közgyûlésünk volt aznap, melyen aztán apám
halálhírét vettem. Maig is emlékszem minden szóra, minden beszédre, mert nekem
kellett volna megcsinálnom arról a gyûlésrõl a protokollumot, de biz azzal,
hogy rögtön útra kellett szállnom, egész mai napig adósa maradtam a városnak.
Pedig érdekes jegyzõkönyv lett volna…
- Úgy? Akkor is voltak már »kínos jelenetek« a gyûléseken?
- Oh, hogyne! Csakhogy ami akkor kínos volt, az most csak
mulatságos.
- Természetesen. Az idõ gyúrja a fogalmakat, hol így, hol
úgy. Ami most nekünk mulatságos, esetleg kínos is lehet valamikor az utókornak.
- Az én utolsó gyûlésem, amint most az eredmény mutatja,
mulatságos volt. Ha nem untatja önt?
- Oh, kérem. Én hozzá vagyok szokva mindenféle gyûlésekhez.
S egy ötven év elõtti ülést még nem élveztem. Ez nekem új lesz.
Az öregúr új szivarra gyújtott, s elmondta az ötven év
elõtti protokollumát, amellyel adósa még a városnak.
Nehogy most már én legyek adós vele, helyette reprodukálom a
nevezetes jegyzõkönyvet:
Fölállott a polgármester (egy nagy tekintélyû, de kis
bajuszú ember), és azt indítványozta, hogy a mostani Széchenyi tért (ki tudja
mi volt akkor a neve) fásítsa be a város, és hagyja szabad térnek.
A városatyák összenéztek (mint ahogy most is össze szoktak
nézni, ha ki akarják találni, mit gondol a többi). Egy alacsony szõke polgár,
név szerint Pisztóry István felugrott, a imigyen szólt:
- Uraim, tudtommal Pest város, és nem erdõ. Mármost
kutassuk, mibõl áll a város? Házakból. Igaz-e, vagy sem? (Közbeszólások: Igaz.
) S mibõl áll az erdõ? Fákból. Igaz-e, vagy nem? (Ez is igaz!) Mármost tehát,
kérdem én, miképp támadhat a polgármester úrnak ilyen csodálatos gondolata,
hogy egy városnak a közepére erdõt ültessünk. Soha ilyet, uraim!
A bölcs városi atyák meg voltak gyõzve. De a küzdelmet nem
adhatta fel a tanács egyhamar. A fõkapitány kelt fel Pisztóry uram szavaira
válaszolni.
- Uraim! A tért ott meg kell hagynunk, mert ránk van
felsõbbségileg parancsolva, hogy a katonai kaszárnya miatt kell ott térségnek
maradnia. Az tehát kétségtelen, hogy oda házakat építeni nem lehet, amint
Pisztóry úr szeretné, s azért is óhajtandó lenne a befásítás, hogy a fák
díszesebbé tegyék a puszta helyet, mely ronda pocsolyává válik, ha be nem
fásítjuk.
A kapitánynak is igaza volt. Most már ide hajladoztak a
városatyák.
Azonban felállott Sartóry János gazdag prókátor.
- Én a magam részérõl Pisztóry István nézetén vagyok, s arra
nézve, amit a fõkapitány hoz fel, azon hitemnek adok kifejezesét, hogy a
katonák elmennek a városunkból maguktól is, de a fák, ha azokat beültetjük, el
nem mennek innen magoktól. Tehát ne okoskodjunk ezekkel a mihaszna fákkal.
Tessék megnézni, uraim, Angliát. Ott van London, a világ legnagyobb városa.
(Halljuk!) Ki látta azt, hogy ott fákat ültessenek a város falain belül, ott
minden talpalatnyi tér fölhasználtatik házépítésre. Igenis, uraim, hivatkozom
Anglia példájára. (Élénk helyeslés.)
Már-már gyõzött volna Sartóry és Pisztóry, de ebben a
percben egy ötlete támadt a polgármesternek, s így vág közbe:
- Angliára hiába hivatkoznak az urak. Mert Anglia és köztünk
nagy a különbség. (Halljuk!) Mindjárt megmagyarázom. Angliában vannak toryk és
hightoryk, itt pedig vannak Pisztóryk és Sartóryk.
Óriási hahota támadt erre. Pisztóry és Sartóry elvörösödve
rohantak ki a terembõl.
S így lett meg Pesten az elsõ sétány.
Milyen különbség akkor és most!
Ma már húsz szebbnél szebb sétány van, hála istennek.
S ez annál nagyobb eredmény, mert a Pisztóryk és Sartóryk
még mindig megvannak a városházán.
|