|
Tegnapelõtt reggel beállított lakásomra a hidvégi kurta
nemesek kolomposa, nemzetes Kaparkay András uram a feleségével.
- Adjon isten jó reggelt, tisztelt képviselõ úr. No, már jó,
hogy itthon találom, mert különben lakatossal nyittattam volna ki az ajtót,
bölcsen tudván, hogy mi a becsület. Mondtam is a feleségemnek: »Asszony -
mondok -, ha itthon nem volna a követünk, mi bizony akkor is odaszállunk, hogy
feljöttünk a kiállításra, nehogy sértve érezze magát.«
- Hát úgy is illik - feleltem fanyarul.
- De bizony nem maradhatunk sokáig, mert otthon is halomra
szaporodik a munka; a búza már rég kihányta a kalászát, a rozs pedig maholnap
sarló után kezd integetni a fejével.
- No, de mégis itt marad, Kaparkay úr, nehány napig.
- Körülbelül addig szándékozom itt maradni, még a fiamat el
nem helyezi a képviselõ úr.
- Melyik fiát? - kérdém ijedten.
- A nagyobbikat - felelte õ nyugodtan -, ámbátor üsse kõ,
nem bánom a kisebbiket sem, ha alkalmas hivatala akad.
S ezt olyan prepotens hangon mondta, mint aki érzi, hogy hetven-nyolcvan
voksot reprezentál a kerületben.
- És hol vannak a fiatalok?
- Az egyik itt jár az egyetemen, mindjárt itt lesz, üzentem
neki a hordártól, a másikat pedig most csapták ki Kolozsváron. A holnapi
vonattal ideérkezik.
- Baj, nagy baj - szóltam savanyú képet vágva -, most a
miniszterek sincsenek itt, most nagyon nehéz lesz.
Kaparkay uram édesdeden vigyorgott, mintha örülne rajta,
hogy nehéz feladatot sózott a nyakamba.
- Nem szoktam én - jegyzé meg hetykén - holmi hiábavaló
apróságokkal alkalmatlankodni másoknak.
Mit cselekedhettem egyebet, odaadtam nekik a szállásomat, s
én magam elhurcolkodtam a vendéglõbe, azt adva ürügyül, hogy egy nagybátyám
fekszik betegen, annak az ágyánál kell virrasztanom éjjelenként, azért hát ne
is apprehendáljanak érte, hogy itthon nem leszek.
- Hisz éjjel úgyis alszik az ember - nyugtatott meg Kaparkay
uram. - Nekünk csak nappal kell a képviselõ úr, mert anélkül járni sem tudnánk
ebben a nagy városban. Hanem most már elég volt a beszédbõl. Csak jönne az a
kölyök is. Aztán majd kivezet bennünket a kiállításra.
Isten neki, gondoltam magamban, s kezdtem apródonkint
beletörõdni bánatos helyzetembe. Az legalább mégis egy kis mulatság lesz, hogy
ilyen naiv falusi emberek mint fognak csodálkozni a fény és pompa fölött.
Elbódulnak tõle, mintha a paradicsomba járnának.
Elvezettem õket mindjárt aznap, s künn voltunk egész estig.
Sorba jártuk a pavilonokat, az asszony úgy tett, mintha csodálkoznék, apró
kékes szeme tétovázva, bizonyos félénk áhítattal járt a tárgyakon. Láttam az arcáról,
hogy azt szeretné eltalálni, mi itt a néznivaló.
Maga az öreg Kaparkay sem beszélt sokat, csak néha-néha
vakarta meg a feje búbját, törülte le homlokáról az izzadtságot, megeresztett
egy »hüm-hüm« vagy »hej-hej«-t.
Az iparcsarnokban megnézte a Bisutka uram gubáját, és így
szólt:
- Kapitális guba!
A Jókai könyves szekrénye elõtt felsóhajtott.
- Hogy ezt mind egy ember írta?
- Igenis egy ember.
- Ugyan hogy akaródzott neki?
Akkor megint nem szólt semmit vagy egy óra hosszáig.
Csak az üvegkiállításnál vettem rajta észre egy kis
élénkséget, amint elkezdte sorban olvasgatni a poharakon az idézeteket a magyar
költõktõl.
Az egyik poháron ez áll: »Fölfelé megy borban a gyöngy, jól
teszi.« A másikon »És igyék bort az, akinek pénze nincs, Az övé lesz a világon minden
kincs«. A harmadikon: »És igyék bort az, akinek búja van, a bú tõle nyakra fõre
elrohan.« A negyedik pohár feliratát is elolvasta: »Addig iszunk mi kettecskén,
- Míg a német nem szánt kecskén.«
Elmosolyodott: »Ezeket a poharakat szeretném« - mondá.
Természetesen megvettem neki ajándékba. Nyolcvan voks nem
tréfadolog.
Örült neki, s rábízta az anyjukra:
- Úgy vigyázz rájok, fiam, mint a két szemed fényére.
(Örömmel tapasztaltam, hogy az emberi elme mégis megtalálta azt a formát,
amelyben a magyar ember is beveszi a költõi irodalmat.)
Innen a Mûcsarnokba mentünk, hol Tisza Kálmán arcképe elõtt
tartott sziesztát.
- Hej, kopasz, kopasz! - dörmögé. - Hiszen jó volna az, csak
azokból a nagy adókból engednél már.
Kért, vigyem el megnézni Kossuthot is.
- Mert noha nem szavaztam rá a programjára, mégis szeretném
látni az öreget. - Azt mondják, itt lappang valahol az arcáról a mappa. De nem
merték behozni ide, hogy a rendõrség meg ne lássa.
Elvezettem hát õket a Bulyovszky-féle villába.
- Ez az? Ez no, hát ez az - motyogta, és nem gyõzte csóválni
a fejét.
Majd felém fordult, s halkan mondá:
- Nagy teher esett le a szívemrõl, nagyságos uram.
- Miféle teher, András bácsi?
- Mindég azt gondoltam, hogy kivitte az öreg a rengeteg
kincseket az országból, de most már látom, hogy nem igaz.
- Mibõl látja?
- Hogy ilyen szegényes ruha van rajta. Csodálom a fiait,
hogy már legalább jóravaló kalapot nem tudtak neki venni; ilyen sipkában jár
szégyenszemre. Hanem a Tisza Kálmán, szó ami szó, szépen ruházkodik. Az már
döfi. Az már gavallér. Szeretem a dolgot. Ha már fizetjük azt a rengeteg adót,
legalább legyen látszatja!
A rózsakiállítást is megnéztük. Kaparkay uram fumigálva
szemlélte:
- Lányoknak való takarmány.
Az orrát olyan kellemetlenül ráncolta össze, mintha a bûz
kiállhatatlan lenne neki. Hanem a konyhakertészeti produktumok õt is
érdekelték.
- Boszorkányság! - kiáltott fel, mikor a dinnyéket és az
uborkákat megpillantotta.
S azontúl szögrül-végrõl meg kellett neki magyarázni minden
egyes kiállított plántát. Kié ez? Hol termett? Mit csináltak vele, hogy ilyen
nagyra nõtt?
S valóban a konyhakertészet a legbecsesebb része e teremnek,
s ez még azért is érdekes, mert egyebütt mindenütt az állam verte le az
egyeseket, csak itt nem; itt az állam vallott kudarcot az egyesekkel szemben.
Amit a budai vincellér-képezde kiállított, nehány kedvetlen
borsószemet, piszkét, retket, ribizlit és epret, az volt a leghitványabb.
Ezelõtt két héttel már minden kofa különbet árult a piacon.
Mondta is Kaparkay uram:
- Ezekre bizonyosan neheztelt az anyaföld; hanem azoknak a
többieknek átkozottul hízelgett.
Minthogy mameluk képviselõ vagyok, kénytelen voltam
védelmembe venni az állami vincellér-képezdét.
- Azért, tudja András bácsi, ez az intézet mégis megfelel a
maga hivatásának, mert mindegy az a növendékre nézve, akar azt tanulja meg,
hogy kell okszerûen gazdálkodni, akar azt, hogy miképpen nem szabad
gazdálkodni. Ez csak a metódus dolga. A vincellér-képezde a rossz gazdálkodás
módjait és tévedéseit csepegteti a tanítványokba mondván: »Elõttetek van az
elrettentõ példa!«
Kaparkay uram vagy hitte ezeket, vagy nem hitte, de mikor
aztán hazamentünk, a kapuból még egyszer visszanézett a hátunk mögött elterülõ
tündér városra, mely a hanyatló nap fényével versenyt csillogott cifraságai és
arany kupoláival, s így sóhajtott fel:
- Hogy sajnálhatják, nagyságos uram, azok, akik tavaly
haltak meg, hogy már nem élnek.
|