|
Az összes magyar írók között a gróf Teleki Sándor írói
nimbusza tart a legkevesebb ideig.
Mert õt addig tartja jeles írónak az ember, míg beszélni nem
hallja. Beszélni, elõadni még érdekesebben tud, mint írni. Ámbátor ez is csak
futó benyomás. Mert amint újra valamit olvasunk tõle, ismét azt hisszük, hogy
de talán mégis jobban ír.
Az isten ennek a megmondhatója.
Annyi azonban bizonyos, hogy ezt a szegedi szobalány
históriát jobban mondta el, mint ahogy mi képesek vagyunk leírni. De már
mindegy. Ha beleugrottunk, produkáljuk elõadása után legalább haloványan:
Az én városom Debrecen, de az ember úgy van alkotva, hogy
megkívánja néha a másét is. Azért hát felrándultam Szegedre a minap, megnézni,
mi lett immár abból a derék városból és népébõl.
Hát biz az megurasodott egy kicsit, a város is, a nép is. A
házacskák helyett paloták, de nem ritka jelenség, hogy a paloták ablaktáblái,
ahol kitörtek, be vannak ragasztva a »Pesti Hírlap« papirosával. Mert a »Pesti
Hírlap« Szegednek kedvenc lapja, s egymaga jobban van elterjedve ott helyben,
mint az összes fõvárosi lapok. Az is gyakori az elsõ emeleti ablakon, hogy egy
paraszt kötény van kiakasztva függönynek ott, ahová finom muszlin illenék.
Különben fölösleges tanulmányozni a haladást, meglátszik az
mindenen. Minden kõ, minden tárgy mutatja, mint lesz a hernyóból selyemszárnyú
lepe. De persze még a kiforratlanság stádiumán.
Nem beszélek arról, mint lett faluból nagyvárossá. Miképp
támadtak varázsszóra szép sétányok, pompás középületek, hanem hogy a mindent
átölelõ haladásról mintegy mértéket vegyek, egyszerûen elõállítom a kis
Zsuzsit.
Azt kérdezitek, kicsoda Zsuzsi. Zsuzsi egy kubikosnak a
leánya, akit kislány kora óta ösmertem, valóságos vadmacska volt, egy
közönséges sült parasztgyerek.
Most ahogy leszállok az Európába, felviszik a pakkomat,
kiugrik elém fürgén, kacéran egy csinos szobacicus.
Szép, pirospozsgás arc, nagy tenyerek, francia szabású à la
Madame Rothschild japonikában, lapos, szegedi homlok, de a haj elöl megnyírva
dáma módra.
- Ön itt, gróf úr? Fogadja bájos üdvözletemet.
Szétnézek, hogy ki szólt hozzám, a pajtásom, az öreg Dumas
stíljében. A hang olyan ismerõs… Ejnye, ejnye…
- Magácska szólított meg? - kérdém a szép cicustól
kétkedõleg.
- Én valék oly szerencsés, gróf úr…
- Igen? Ejnye, honnan ismerem én kegyedet?
- Én vagyok a Kolompér Susanne.
- No, ne izéljen. Maga lenne a kis Zsuzsika?
- Szolgálatjára, gróf úr.
Megcsóváltam a fejemet: mégis, nagy dolog az a civilizáció,
mely így idomítja át az embert.
Miután rendbe hoztam magamat, behíttam Zsuzsikát.
- Mit lehet itt most csinálni, Zsuzskó fiam?
- Méltóztassék átsétálni a Stefánia térre, ahol igen jól
lehet a hangászok zenéletében gyönyörködni.
- De még arra egy kicsit koránlom az idõt, Zsuzsika.
- Na, az való, még csak négy óra. Azalatt úgy hiszem, a
legcélszerûbb lenne rekonstrált városunkat megtekinteni.
- Köszönöm, Susanne! Meg fogom tekinteni. - Meg is
tekintettem, pedig már fölösleges volt, mert immár teljesen informálva voltam az új állapotokról.«
|