|
A
vidékünkbeli emberek nem szeretnek utazni. A nagy kéklõ hegyek beszegezik
elõttük a világot. Mi is lehetne azokon túl?
Még az úri
fajta nép is így gondolkodik. Egyetlenegy ember élt a környéken, az is vagy
száz év elõtt, valami Nagy Ferenc nevezetû, akirõl azt mesélik, hogy egyszer
Prágában lett volna. Egész nemzetségét úgy hívják azóta: a »prágai Nagyok«, s
egyikbõl sem lett a restóráción semmi.
De ha egy
volt ilyen, ezer meg ezer akad olyan, aki sohasem volt messzebb a szomszéd
városkánál, s ezek közt is kiváló Rédeky Pál, aki mikor a nagy pöre végett,
melyre a fele vagyonát költötte el, fel kellett volna mennie Bécsbe, azt
mondta: »Inkább vesszen minden, mintsem én valaha Bécsbe menjek.« És nem is
ment egy tapodtat sem.
Népszerû
lett emiatt, egész az adminisztrátorságig vitte. Hogy mit csinált, mit nem, biz
én már elfelejtettem, de tény, hogy V. Ferdinánd király fölidézte Bécsbe ad
audiendum verbum regium.
Rédeky Pál
leült az asztalához, mikor az idézést megkapta, megírta a lemondását s egy
instánciát a királyhoz, hogy - azt mondja - esküje tartja soha nem menni
Bécsbe, engedje meg neki õfelsége, nagyon sajnálja, de nem mehet:
Hja, messze
volt még az akkor az idevaló embernek!
Lõn
azonban, de csak sok-sok év múlva azután, hogy az öreg Bécs fogta magát, és
közelebb jött.
Fölépítették
a szárnyvasutat. A hegyeinket kettészelték, selyem rétjeinkre rárakták a vas
paszomántokat, hogy azon menjenek a kerekek.
Maga Rédeky
Pál is mellette volt a vasútnak, õ kezdeményezte, õ sürgette. Pénzt, jólétet
hoz a vidékre, mondá, megdrágítja gabonánkat. Kár, hogy nem volt itthon,
betegen feküdt a budai Császárfürdõben, ahová az orvosok parancsolták, mikor az
elsõ fölpántlikázott szekérsor megindult.
Az egész
vidék összejött arra a napra kíváncsian és kételkedve.
- Már csak megnézzük - mondták a parasztok -, ha igaz-e?
- Bolond beszéd! - kiáltozá Sóki Márton, a tiszlói
csizmadia. - Semmi sem lesz belõle! Nem megy az, atyafiak, tíz lépést sem!
- Hát hová menne is ló nélkül? - vélte Koczka Máté nevetve.
Kovács Gábor uram, az egyházfi, erõnek erejével a vonat elé
akart feküdni, de nem engedték az õrök. »Pedig - jegyzé meg - ha nem használna,
hát bizonyosan nem ártana.«
A vasúti bakterek nem gyõzték zsebre rakni a sok
csúfolódást: »Tegyék már fel kendtek a kantárt, mert kendtek fogják húzni ezt a
német falut.«
(Falunak nézték a mieink az egymás végibe kapcsolt hosszú
sor házikót.)
Ezalatt összejöttek a meghívott úri vendégek, fölszálltak a
vagonokba, s a nagy bolond gép egyszer csak prüszkölni kezdett, mint a kehes
ló, miközben kieresztette a füstöt nagy kévékben, hogy mint a felleg szállt
szürkén a kukoricás földeken.
Egy fütty, s uramfia, a nagy szekérsor csakugyan megindult
robajjal s hovatovább mindig gyorsabban, mint a kilõtt nyíl.
Kovács Gábor ájtatos keresztet vetett magára, és hüledezve
hebegé:
- No, ez nem istentõl van, emberek! Ez az ördög munkája!
- Hiszi a piszi - felelte Tóth István. - Ló van abban,
sógor, azt mondom én még most is.
- De hol? Hisz láttuk volna!
- Jaj, el van az ott, lelkem, bújtatva. Úgy lesz az, hogy
minden második házikóban két parádés paripa húzza az utána következõ házikót.
Ez volt a legvalószínûbb, ez vált hitté; csak az
ájtatosabbak és vakbuzgók vették istenkísértésnek és az ördög incselkedéseinek.
S ezeknek lett igazuk, mert mihelyt visszaérkezett délre a
próbavonat, elkezdõdtek az ég csodái, isten haragjának nyilatkozásai.
A nagy lakomán, mikor éppen a távollevõ Rédeky Pál
egészségére emeltek poharat, s fölhangzott a harsogó »éljen«, sürgöny érkezett
Budáról, hogy Rédeky Pál meghalt. Pont
kilenc órakor halt meg, éppen mikor itthon a vonat elindult. Együtt indult vele a lelke (tessék
most már… ha kellett neki a vasút!). Ott künn azalatt kegyetlen vihar
kerekedék, kicsavarta a fákat tövestõl, kitépte a házak fedeleit, az árrá nõtt
záporesõ fölszakította több helyütt a vasúti síneket, a toronyban a nagy harang,
mellyel a felhõ ellen harangoztak, megrepedt, a villám belecsapott egy vasúti
õrházba, a Rédekyék kaszásai, akik haza menekültek a mezõrül, véres
esõcsöppeket láttak a fûszálakon… (De úgy van az, ha az istent megkísértik.)
Harmadnapra
volt a Rédeky temetése kitûzve délután három órára. Mert félháromkor érkezik
meg a vonat a koporsóval. Nagy pompa lesz, olyat még nem látott Gernyefalva!
Nyomtatott cédulák mentek szét a környékbeli urakhoz. Kilenc pap jött el a
szomszéd falvakból, köztük a prépost is. Az érkezõ hintóktól óriási darabon
feketedtek az országutak. A família elhozatta a diákkántust is Selmecbányáról.
Megérdemli a boldogult, mert derék, jellemes, szavatartó úriember volt egész
holtig. Hanem azért mégis meg kellett elégednie a kis haranggal, mert a nagy
meg volt repedve tegnapelõtt óta.
A
Rédeky-kastély zsúfolásig megtelt halottas gyülekezettel. A feketével bevont
ravatalt felállították a hársak alatt, a székeket kirakták, a fáklyákat
meggyújtották, a kántor a torkát köszörülte, s a rokonok könnyes szemekkel
foglaltak helyet a ravatal fejénél.
Senki sem
hiányzott már, csak maga a halott.
A prépost,
aki teljes ornátusban volt, türelmetlenül húzta ki óráját:
- Már
jöhetne.
Petrõczy
Károly (õ rendezkedett, intézkedett a halottas háznál) sietett megnyugtatni:
- A sógor
mindjárt itt lesz. Már kiment érte a kocsi az indóházhoz.
Kevés
vártatva csakugyan berobogott a kocsi, könnyû hullámzás támad ilyenkor a tömeg
közt, mindenki ágaskodik, elõre töri magát.
De a
kíváncsiság csak sitteg-suttog; ahelyett a bámulat és megdöbbenés
fölszisszenése hangzott. A családtagok zavartan futkostak ide-oda.
- Mi baj
van? Mi történt? - kérdezték az emberek összenézve s egymás tyúkszemére taposva
csörtettek a ravatal felé, ahol a családbeliek suttogtak sápadtan egymás között.
Petrõczy
kétségbeesett hangon, képébõl kikelve adta a magyarázatokat:
- A sógor
nem jött el. Megkésett!
Valóban az
történt, a halott elkésett a saját temetésérõl…
Keresték a
vonaton, de nem volt sehol, pedig itt a távirat Budáról, hogy a holttest reggel
útnak lett indítva.
Itt most
már nem lehetett egyebet tenni, mint engedelmet kérni a halottas gyülekezettõl,
amiért hiába fárasztották ide.
- Hogy
megváltozik az ember, ha meghal - hajtotta egyre fõtisztelendõ Mukucsek
plébános úr bosszankodva -, míg élt, milyen pontos volt a megboldogult!
A
gyászsereg eloszlott, a család pedig sietett sürgönyileg reklamálni a halottat.
De biz az nem jött sem másnap, sem harmadnap, sem negyednap: nem volt annak se
híre, se hamva.
Végre egy
hét múlva megtalálták Bécsben. Ott biz azt Bécsben, ahova semmi áron nem akart
elmenni.
A
halottas-vagont valamely állomáson tévedésbõl a bécsi vonathoz kapcsolták, s a
szegény Rédeky Pál egy hétig utazgatott valahol Ausztriában a halála után.
Azért
állítom én váltig, hogy legjobb otthon meghalni, vagy egyáltalában meg sem
halni.
|