A MARCSA ÖCSÉM

1885

Mikor a szegedi árvíz volt, magam is elmentem megnézni a rendkívüli szomorú, de érdekes eseményt. Egész Szegedbõl csak mintegy másfél holdnyi terület maradt szárazon, s ezen a Hungaria szálloda. Hanem hát szoba nem jutott benne ilyen magamszõrû embernek. Nagy úrnak kellett annak lenni, aki ott szobát kaphatott. Maguk a miniszteri fõhivatalnokok is ott háltak a töltésen, ócska kupékban. Egy ilyen kupéra tisztán emlékszem, fel volt írva krétával: »Református lelkészi hivatal«. Egy kupé volt az istenháza is. (Nagy dolog az, hogy már az isten is igénybe veszi a vasutakat.) Abban a kupéban adta össze Varga tiszteletes úr a házasulandókat (ámbátor nem igen volt házasulási kedv ilyenkor), s keresztelte meg az újszülötteket (mert ezeket éppen nem zsenírozta a nagy szerencsétlenség).

Természetesen, hogy kupét sem kaphattam, s elkeseredve gondoltam rá, hol hálok az éjjel, amikor véletlenül megpillantom, amint a Tisza-parton csónakba ül egy Pestre sokat járó szegedi ismerõsöm, a derék Csukay Mihály.

Rákiáltok a töltésrõl, megismer, s nyájas arccal száll ki kezet fogni.

- Hol veszi itt magát?

- Eljöttem ezt a nagy veszedelmet megnézni.

- No, ugye szomorú dolog? Hol van ön szállva?

- Sehol, az isten szabad ege alatt, éppen azon töprengek, hol hálok meg az éjjel.

Az öreg gondolkozni kezd egy darabig.

- Igaz, hogy mi is sokan vagyunk, de azért tessék velem jönni, majd csak elférünk valahogy. Ugye, Anna?

A köpcös polgárember kérdõleg nézett a csónak felé, ahol egy csinos, javabeli asszonyka ült az evezõs legények közt.

Az asszony mosolyogva biccentett fejével.

- No, hát szálljunk be szaporán. Az én öregem! - mondá aztán az asszonykára mutatva.

Beültem, s az evezõs legények vígan hasították a vizet a Felsõváros felé:

- Önök is vízben vannak? - kérdém útközben.

- A földszint bizony úszik, de a ház erõs, kiállja. Most mindnyájan az emeletre szorultunk, pedig sokan vagyunk, s a hely egy kicsit szûkecske… azért hát külön szobát nem is adhatok, mert nem jut. Reménylem nem neheztel meg…

- Oh, kérem, így is nagy hálával tartozom.

- Majd elrendezi azt az anyjuk. Ugye, Anna?

- Ne búsulj te azon - felelte Csukayné asszonyom kedélyesen. - Kedves vendégünk elhál a kis kék szobában a Marcsával.

A Marcsával? - akartam fölkiáltani önkéntelenül, de Csukay úr megelõzött, megütõdõ hangon közbeszólva:

- Hogyan? Hát a Marcsa itthon van?

- Igen, délután jött be a tanyáról a nagy csónakon.

- Nem szeretem, hogy bejött. Ott kellene lennie folytonosan. Mert a vízi kalózok oda is elrándulhatnak.

- Azt mondja, fél ott.

- A gyámoltalan - sziszegte nemzetes Csukay Mihály uram -, már látom, hogy férfi kell oda. S magam megyek ki holnap reggel.

Az arcvonásai bosszankodó jelleget vettek fel, de ami meglepett, az volt, hogy semmi észrevételt nem tett az ellen, hogy mi ketten foglaljuk el a kis kék szobát a Marcsával.

Csodálatos dolog! De hát meg vannak az emberek bolondulva? Hogy egy fiatal leányt… Hallatlan ez! Vagy én nézek ki olyan öregnek? Hisz nem vagyok több harminc évesnél.

Bah! De miféle ostobaság az tõlem, hogy fiatal leánynak képzelem, hiszen azt senki sem mondta, hátha valami élemedett anyóka…

Kíváncsiságom hatalmasan föl volt ébresztve, alig vártam, hogy már helyén legyünk.

Egy-két evezõcsapás, s a csónak becsusszant a kapu tetején egy kis hézagon.

- Itthon vagyunk - mondá a gazda, s maga segített kiemelni a csónakból, míg az asszonyka fürgén ugrott ki a saját erejébõl; fölmentünk vagy négy lépcsõn (ennyi volt ki a vízbõl), s egy igen kedves lakályos fészek nyílt meg elõttünk.

- Ez az ebédlõnk - szólt a gazda -, de csak a jobb napokban, mert most ez is tele van ágyakkal. Tessék magát kényelembe helyezni.

Az asztal már meg volt terítve az estelihez. Volt azon tán tizenöt teríték is.

- A famíliám is nagy, de még menekülõk is mindég vannak - veté oda Csukay mintegy magyarázatul a nagy asztalhoz.

Kisvártatva mindnyájan összegyûltek az estelihez.

Csupa leány és asszony. Szép pirospozsgás menyecskék, alabástrom arcú leányok. Vajon melyik ezekbõl az én Marcsám?

- A sógorném… a lányaim… özvegy Ketarczyné Horgosról… a cousine-om - mutogatta be rendre a nemzetes úr.

Leültem a háziasszony mellé, de az egész estély alatt szórakozott valék, folyton tûnõdve, melyik a Marcsa? Volt is már kinézve egy szép barna asszony, akit annak óhajtottam; de reményem csak a pite felhozataláig tartott, mert akkor odaszólt a háziasszony hozzá: »No, ez a te kedvenc ételed, Viktor, egyél!« (tehát Viktor a szép barna!) Most aztán egy szõkére esett szemem, de arról is csakhamar kisült, hogy Tecka.

Elüldögéltünk az asztalnál majd tizenegy óráig, de a Marcsa név nem fordult elõ. A legfeszültebb kíváncsiság ölt, midõn végre felkeltünk, s a gazda hirtelen neje felé fordult:

- Igen ni. Hiszen a Marcsa nincs itt. Hát mit beszéltél te nekem?

- Dehogy nincs! Fáradt volt, lefeküdt még mielõtt hazajöttünk volna.

- Vacsora nélkül?

- Alkalmasint jól meguzsonázott.

- Eszerint a kék szobában fekszik?

- Igen.

- Ott vetettél ágyat vendégünknek is?

- Minden készen van. Csak tessék kérem nyugodtan aludni reggel, ameddig tetszik. Senki sem fogja háborgatni. A zsalukat leeresztettem, hogy a világosság be ne hatoljon.

Házigazdám karon fogott most.

- Ha úgy tetszik, kérem.

Kivezetett a folyosóra, onnan nyílt a kék szoba ajtaja, kezembe adta a gyertyát, és a szoba küszöbén kezet fogott velem.

- Jó éjt - mondá.

- Jó éjt - hebegtem izgatottan és beléptem.

De amint az ajtó bevágódott utánam, a hideg széláramlat elfújta a gyertyát, s én a sötétben maradtam.

Mármost hol vegyek én itt gyufát? Az egyik szögletbõl jóízû szuszogás nesze hallatszott. Oh, Marcsa ott vagy hát! Oh csak már láttalak volna.

Elkezdtem tapogatódzni a szobában, s ráakadtam végre az ablakra. Leeresztettem a zsalukat, hogy lássam a gyufa merre van, de a zsaluk roppant robajjal zuhantak le, s Marcsa fölébredt.

- Ki az, mi az? - kérdé egy megriadt hang.

- Bocsánatot kérek, én vagyok.

- Miféle én?

- Én, a vendég.

- Miféle vendég?

- Mindjárt megmagyarázom, kisasszony… csak gyertyát gyújtok.

- Megbolondult?

S eközben hallottam, amint a gyufa megsercent a falon, s egyszerre kigyúlt a fény, bevilágítván a kis szobát.

Az ágyban vézna szabólegényféle alak feküdt nagy kecskeszakállal, és hosszú vörhenyes bajusszal.

- Aha - szólt szemeit törülgetve -, a sógorném, amióta alszom, tábori ágyat tett ide. Most már én kérek bocsánatot. Nem tudhattam, hogy vendég van a háznál.

- Nem tesz semmit - dadogtam fogvacogva.

- Kihez van szerencsém? - kérdé megszelídülve.

- Én egy régi barátja vagyok a ház urának. Ön talán rokon?

- Hát nem mondták meg, hogy itt fekszem?

- Nekem, megvallom, egészen mást mondtak, s ezt egy kissé furcsa eljárásnak is találom.

- Mást?

- Azt mondták, hogy egy Marcsa nevû asszony vagy kisasszony alszik az ágyban.

A szabólegényes ember fölkacagott.

- Hisz akkor igazat mondtak, mert engem hívnak Marcsának. A testvérbátyám »Marcsa öcsémnek« hív mindég.

- Mondhatom, ízetlen egy szokás!

- Értem önt - mondá, és újra nevetett -, de nincs oka apprehendálni, mert csakugyan az az én valódi nevem.

- Valódi neve?

- Ez van bejegyezve az anyakönyvbe: Csukay Mária! A Felsõvárosban különösen sok férfi Mária és Terka van.

- Õrültség!

- Nem õrültség biz az. Nagy értelme volt annak, amikor én születtem a Bach-szisztem alatt. Furfangos apáink kifundálták, hogyan lehetne kikerülni a katonáskodást. A fiú csecsemõket bediktálták leányoknak, s az ördög sem kérdezõsködött utánunk, mikor a huszadik évet elértük.

*

Másnap sokat nevettek az én esetem fölött a »Marcsa öcsémmel«. Tudakozódtam Mihály gazdától e szokás felül, s õ is megerõsítette a fentebbieket:

- A golyhó igazat mondott, csakugyan Marcsának kereszteltette atyám, talán azért is maradt ilyen asszonyos gyámoltalan legény. Nem ritka eset ez nálunk kivált a Felsõvárosban. Vagy negyven ilyen asszony nevû fickót tudok. Mert az volt a jelszó: »Kárt okozni a németnek, ahol lehet«.