A TANÁCSÚR FURFANGJA

1885

Természetesen a derék Apafi Mihály õnagysága idejében történt az alábbi pörös eset is, mert nagyon bolond dolog. S a késõbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommasszál.

Volt pedig ezen idõben két nagyon kemény regula a fejedelmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelemasszony, Bornemissza Anna.

Hogy azt mondja: »aki a fejedelem iránti hûséget megszegi, és a sereget háborúságos idõben elhagyja, halállal bûnhõdjék.«

Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképpen szólott vala:

»Aki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje.«

Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelemasszonyé, azt - noha már hosszú idõ folyt le azóta - még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.

Hanem biz azt nem vették nagyon komolyan egyiket sem, de kivált a fejedelemasszonyét nem respektálták, mert ha respektálták volna, akkor a fogságban halt volna meg az utolsó erdélyi fejedelem is.

Hát még Gyulafehérváron mi történt?

Lakott ott egy fösvény tafota-kereskedõ, név szerint Kartigám Gergely.

Kartigám Gergelynek volt egy legény fia, de ez korhelységre adta magát. Egy napon összeverekedett a korcsmában a székely vásárosokkal, s azok annyira fejbe verték, hogy csak a másvilágon józanodott ki. No, legalább kikerülte a fejedelemné paragrafusát.

Ezt aztán nagyon szívére vette a Kartigám-család, s elõbb az asszony, utána pedig Gergely úr is elhunyt, itt hagyva összeharácsolt aranyait, számszerint hetvenötezer darabot. Szép kerek összeg volt az abban a szûk világban.

Kartigám Gergelynek nem lévén egyenes fiutódja, egy unokaöccsére, Szél Pálra hagyta vagyonát, aki egyszerû közkatona volt a fejedelmi gárdában a palotások közt.

Kartigám Gergely elhívatta a város bíráit, s a következõ testamentumot diktálta nekik:

»Összes vagyonom legyen kedves unokaöcsémé, Szél Pálé, ha majd eléri a huszonötödik esztendõt, és ha megtartja parancsaimat, melyeket Mihály fiam szerencsétlen halálából okulva, eléje szabok Mégpedig elõször: „Kerülje a sokadalmakat”, másodszor: „Óvakodjék az erõs italoktól”.

Ha netalán vétekbe esnék ezek ellen, amik boldogult fiam halálát okozták, összes vagyonom legyen a gyulafehérvári barátoké.«

Mihelyt az öreget bekaparták, és a végrendelet köztudomásúnak kiszivárgott, az elsõ dolga volt a gyulafehérvári barátoknak, dévajkedvû, mulatságos képû frátereket átöltöztetni duhaj úri kamaszoknak. Akik mindenütt nyomában járjanak Szél Pálnak, és belekeverjék a végrendelet elleni életbe. Egészen szép hivatal volt az. Persze pénzt is kaptak hozzá a fráterek.

S azonfelül könnyû hivatal is volt, mert Szél Palkó egyházi segítség nélkül is megtette volna azt, hogy minden este becsíp a jó rózsamályi boroktól, s utcahosszat víg kurjongatással rontja vala a becsületes kolozsvári polgárok álmát.

Ámbátor sokat ért mégis, hogy a barátok ott voltak, és pénzt kölcsönöztek neki, ha az övé kifogyott.

Pénz pedig kellett, mert noha a végrendeletben nem volt megtiltva, mégis beleszeretett a szép szöszke Nadályinéba, aki abban a nagy sárga házban lakott a fõpiacon.

Az volt akkor a legszebbik menyecske Kolozsvárott, nefelejcs nyílott szemében, piros rózsák az arcán, fehér rózsák a vállán.

S az volt a szokása, hogy aranyokra váltogatta a rózsáit.

Azonfelül úgy le tudta bilincselni az embereket magához, hogy a jó Szél Palkó a hírhedt lippai csata napján - pedig ott is nyíltak ám piros rózsák - meg nem állhatta, hogy el ne szökjön, s Kolozsvárig csak meg is álljon.

A lippai csata rosszul sült el, az öreg Teleki Mihálynak még a sarkantyúja is ott maradt. Kár, hogy nem a feje maradt ott. Ámbár akkor, az igaz, most meg sem írhatnám ezt a furcsa történetet…

Bosszús kedvében volt, amint hazaért, s mikor a rossz emberek besúgták (szinte kedvem volna találgatni, ki tehette), hogy Szél Pál vitéz megillant a seregtõl, vasra verette a gyereket, s becsukatta a legsötétebb tömlöcbe.

Harmadnapra összeült a bíróság felette, hogy lefejeztesse. A gyulafehérvári barátok nyilván meghallották az örömhírt, s türelmetlenkedve járulnak vala a fejedelem elé, hogy immár rendelje el a hetvenötezer arany kiadatását számukra.

- Miféle hetvenötezer aranyról beszélnek kigyelmetek?

- Hát van itt, nagyságos uram, egy Szél Pál nevû palotás katona, akinek megboldogult derék emlékû Kartigám Gergely tafota-kereskedõ hetvenötezer aranyat deponált, de azon föltétel alatt, hogy az erõs italoktól és a nagy sokadalmaktól õrizkedjék. A beste lélek korhely lett, nemhogy nem óvakodék az erõs italoktól, de a vizet csupán mosdásra használta, most a lippai csata napján megszökött s a halál vár reá. Minthogy a megboldogult Kartigám Gergely õkegyelme isten nyugtassa meg ott, ahol van, azon esetre, ha nevezett unokaöccse megszegné rendeléseit, ránk hagyta a hetvenötezer aranyat, alázatosan szuplikálunk tehát nagyságodnál…

A fejedelem közbevágott:

- Tegyék írásba kegyelmetek így, ahogy nekem elmondták. Majd megbeszéljük Teleki Mihály urammal.

Ahogy ebéd táján Teleki Mihály uram szokás szerint udvarlás okából megérkezék a palotába, eléje megy a fejedelem.

- Mért vág kegyelmed olyan savanyú arcot?

- Mert pénzem nincs, nagyságos uram. A magamét költöttem Lippánál. Most is a lányom aranymarháit voltam kénytelen zálogba vetni.

- Mért nem született kegyelmed fehérvári barátnak? - mondá nevetve a fejedelem.

- Van azoknak egerük, de nem pénzük.

- Most örököltek hetvenötezer aranyat valami embertõl, akit kegyed nyakaztatott le nekik.

- Én? Nem láttam én ma még egy kanálnyi embervért sem, nagyságos uram.

- Valami Szél Pál van szóban.

- Ahá, a palotás! Igaz biz ez, most ítélnek fölötte, a Naláczy uram elnöklete alatt! De a hetvenötezer arany mi legyen? Tréfált velem nagyságod?

- Eszemben sem volt. Itt van az egész eset leírva, ebbõl legott okos lehet kegyelmed.

Okos is lett Teleki Mihály uram nyomban. Megmozdult benne a kálvinista lélek. Halántékáról verejtékcsöppek gyöngyöztek, s köszvényes lábaival nagyot dobbantott a padlóra.

- Hetvenötezer aranyat a beste embereinek? Inkább gyomlálom ki enkezemmel minden hajam szálát!

Erre az emlékezetes nyilatkozatra fakadt õkegyelme, s azon melegében átüzent a tanácsnak, ahol Naláczy uram ült legfelül, hogy az ítéletet meg ne hozzák, míg õ meg nem jelenik.

S ugyanekkor elszalasztá a fejedelem apródját, Kornis Pált, keresse meg a barátokat valahol, hozzák az ügyüket az ítélõtanács elé.

- Mit akar tenni kegyelmed? - kérdé a fejedelem közönnyel.

- Azt, hogy a barátok semmit se kapjanak.

- Az lehetetlen! - mondá a fejedelem elhûlve.

- Semmi se lehetetlen - folytatá a ravasz eszû miniszter -, csak te szaladj utánuk fiam, Kornis Pál. Itt legyen az egyik lábad!

- Végrendelet van - folytatta a fejedelem -, s az írás írás.

- Az írást magyarázni lehet.

- De törvény is van, s a törvény törvény, Teleki Mihály uram.

- A törvény írásból ítél. Majd meglátja nagyságod, milyen szépen nem kapnak a barátok semmit.

Apafi Mihály a fejét rázta kétkedõen.

- No, azt szeretném hallani.

- Hát jöjjön el nagyságod a tanácsba.

- De már azt nem teszem, hallja kegyelmed, hogy én a kegyelmed istentelenségeit strázsáljam. Ha kegyelmed a Themis istenasszonyt összerugdossa, én meg nem állhatom, hogy közbe ne kiáltsak.

- Egy mukkot sem fog szólni nagyságod. Csak vegye fel szaporán azt a zöld mentét.

A fejedelem csakugyan rá hagyta magát venni, s mikor a gyulafehérvári barátok megérkeztek, átment kardosan, zöldmentésen a palota túlsó végibe, ahol Naláczy uraimék reggel óta ültek törvényt.

A fejedelem félreült a zöld asztaltól a mennyezetes székre, maga Teleki Mihály uram azonban egyenesen Naláczy uram felé tartott. »Mozduljon félrébb egy kicsinyég« - mondá, a legott belekönyökölt az elnöki székbe.

- Hadd jöjjön elõ Szél Pál!

A palotás katonát bekísérték a drabantok vasra verve.

Zömök, alacsony homlokú, de jóarcú legény volt. Búsan, bágyadtan állt ott, mint aki tudja, hogy a halál vár reá. Kivált, hogy a szigorú Teleki is jelen van.

- Adja elõ Sós Máté uram a vádat.

Az »advocatus diaboli« elmondja, hogy Szél Pál Lippáról a csata napján megszökött, s itt korhelykedett Kolozsvárott. Ennek pedig a büntetése pallos általi halál.

- Úgy van - mondá Teleki Mihály s a tanács többi tagjai is bólingattak. - Vétett a katonaregula ellen.

- S azonfelül is úgy ösmeretes - tette hozzá az advocatus diaboli -, mint korhely, parázna életû ember, aki részegen csatangol az utcákon, s közmegbotránkozására vagyon a tisztességes keresztény lelkeknek.

- Ez is fontos vád - véli Teleki Mihály uram -, de nemcsak azért, mivel fogsággal büntethetõ, de mert egy nagy örökséggel áll kapcsolatban, amely némi módon összefügg ezen üggyel. Amott állnak ni, a gyulafehérvári becsületes barátok. Lépjenek közelebb. Adják elõ kegyelmetek a mondanivalójukat.

A barátok bemutatták a testamentum hiteles kópiáját, s így szólt a fõemberük:

- Ha Szél Pált elítélik, és halált szenved, a vagyon úgyis a miénk, ha ellenben el nem ítélik halálra, akkor is miénk a vagyon, mert vétett a végrendelet ama második rendelése ellen: hogy az erõs italoktól tartózkodjék. Tehát a vagyon mindenképpen a miénk.

- Úgy van! - mondák a tanácsurak. (Hanem Teleki a maga vizslaszemeivel észrevette, hogy kelletlenül.)

- Nem úgy van! - kiáltott most fel Teleki, s a kardjára ütött, hogy csönd legyen.

Pedig anélkül is csönd lett volna, mert mindenki meghökkent a »nem úgy van«-ra. Maga a fejedelem is idegesen rágta a ritka szakállát. Az a csúnya szokása volt, hogy mindig a szájában tartotta.

- A vagyon sehogy sem a kegyelmeteké, mert nekem új világosság áradt a fejembe. Ez az ifjú a legpontosabban tartotta be nagybátyja végsõ intézkedését.

Minden arc Teleki felé fordult, hogy talán megbolondult a nagyeszû miniszter.

- Hallgassanak, uraim, hadd folytathassam. Íme, mit parancsol a végrendelet? Azt, hogy óvakodjék a nagy sokadalmaktól. Éppen ezt tette õ, éppen ezért áll a törvényben. Hiába rángatja kegyelmed a mentéjét, Apor uram, hiába vág furcsa képeket, Toroczkay Miklós uram. Hát nem-e a legnagyobb sokadalom egy hadsereg, mely háborúra áll készen?

- Az ám - dörmögi Apor István gúnyosan -, ott csakugyan sokan voltak, de nem kegyelmetek, hanem õkegyelmeik, az ellenségek. Hüm! Mégis kegyelmetek kevesbedtek meg.

Teleki Mihály úgy tett, mintha nem hallaná a vágást, hanem folytatá nagy leleményességével a bámulat fölszisszenései közt.

- Eszerint a vádlott bûne nem vehetõ oly szigorú mértékben, mint közönséges esetekben. Itt két kötelesség összeütközésérõl van szó. Ha az egyiknek eleget akart tenni, okvetetlenül meg kellett szegnie a másikat. Itt a törvény szigorát alkalmazni igaztalanság lenne.

- Igaz! Helyes! - hangzott a zöld asztal körül. Teleki sunyi tekintete diadalmasan villant meg a fejedelem felé:

- Most térjünk át a másik pontra, mely ez örökséggel áll kapcsolatban.

A barátok mosolyogva hallgatták, gondolván magukban: »Beszélhetsz, amit akarsz, száz tanúnk van a részegeskedésére.«

- Mit mond a végrendelet, uraim? Azt, hogy az erõs italoktól óvakodjék. S mit mondanak most a barátok a fejedelemhez írt instanciájukban? Azt, hogy korhely volt, folyton ivott, és itt áll ni, megírva szóról szóra a vád, hogy »a vizet csak mosdásra használta«. Igen, de mármost azt kérdem, ki határozza azt meg, hogy melyik az erõs és melyik a gyönge ital. Én a magam részérõi azt tartom, hogy a legerõsebb ital, amitõl a fiatalember annyira óvakodott, a víz.

- A víz? - kiálták csodálkozva a bírák.

A fejedelem ijedten hajolt hozzá:

- Az isten szerelméért, ne tegye magát csúffá!

De a tanácsúr még a szemöldjeivel sem hunyorított.

- Igenis, a víz - mondá rendületlenül -, mert a víz olyan erõs, hogy malmokat hajt, és gátakat tör.

De már erre kiverte a halálos szeplõ a gyulafehérvári barátokat.

A kálvinista tanácsurak ez egyszer hálásan pislantottak a gonosz praktikájú nagyúr felé, s megítélték Szél Pálnak a hetvenötezer aranyat is, meg az aranyszabadságot is.

Mikor elhagyták a tanácstermet, Teleki diadalmasan kérdé a fejedelemtõl:

- No, hallotta-e nagyságod?

- Jól van, jól, Teleki Mihály uram - szólt a fejedelem elgondolkozva -, de mit mond majd hozzá a fejedelemasszony, hogy kegyelmed most így ledevalválta a szeszes italok virtusát.