|
Egy Tomo
nevű király uralkodott Sinangiában, akinek igen sok baj a volt a
minisztereivel. Amint elcsapta az egyiket, s jött a másik, folyton előhozakodott
a saját eszméivel és irányával. S az ország dolga mindég olyan maradt, mint egy
bevégzetlen hímzés… Mert megint új miniszter jött, aki új dolgokat kezdett
szőni.
Tomo király hiába
mondta neki: »Csináld az ügyeket tovább a régi kerékvágásban«, az új miniszter
rendesen azt felelte: »Mit gondol felséged, nekem múltam van. Nekem hűnek
kell maradnom a saját elveimhez, irányomhoz.«
Váltig
bosszantotta ez a királyt, midőn egy nap vadászat közben eltévedt az
erdőben, s már éppen szepegett, mitévő legyen, amint az erdő
kellő közepén észrevett egy kovácsműhelyt. Messze elhangzott a pöröly
zaja.
Bemegy a király,
és látja, hogy ott bent a kovács aranygyűrűket kalapál.
- Kinek
csinálod ezeket a gyûrûket?
- A
tündéreknek - felelte a kovács közömbösen.
- Meglehetõs
gyûrûk - jegyzé meg a király. - Hol veszed hozzájok az anyagot?
- A
tündérek hozzák.
- Az én
udvari ötvösöm, megvallom, különbeket készítene nekik.
Az izmos
kovácsember ajkán, melynek térdig érõ szakáll volt a folytatása, kétkedõ mosoly
futott át.
- Nem
hiszem, fölséges uram, pedig én csak kétféle gyûrûket készítek.
- Nos,
éppen azért mondom, mert az én ötvösöm százféléket tud. Az õ gyûrûi mind
különböznek: smaragd, gyémánt és opálszemek villognak rajtuk, aki hogyan
szereti.
- Az én
gyûrûim is különböznek, fölséges úr, de csak úgy, hogy van olyan, amelyiktõl
az, kinek ujjára húzzák, egyszerre mindent elfelejt, ami vele valaha történt…
- Hogyan? - kérdé a király elcsodálkozva.
- És viszont olyanokat is készítek, amelyektõl az, aki
viseli, mindenre visszaemlékezik.
- Hallod-e kovács, akkor a te gyûrûid többet érnek
birodalmam minden ékszerénél. Az én ötvöseim kontárok hozzád képest. Adj el
nekem a gyûrûidbõl egy párt.
- Egy föltétel alatt.
- Hadd hallom.
- Ha ez erdõ körül oly nagy és széles mélységeket ásatsz,
amik azt, ha majd megtelnek vízzel, úgy fogják körül, mint a tengerek, hogy
senki ide többé ne jöhessen, és ne tudhasson az erdõ felõl. Ha végleg
eltorlaszolod az emberektõl a »tudás szigetét«.
- Jól van, beleegyezem.
A király megkapta a két gyûrût, s legelõbb is azt húzta fel,
amelyiktõl mindenre visszaemlékszik az ember.
Valóban legott visszaemlékezett minden fára, minden bokorra,
amely mellett elhaladott reggel óta, midõn palotájából elindult, s
természetesen minden baj nélkül jutott haza.
Útközben elgondolta, mire fogja használni becses
szerzeményeit.
Hopp, megvan, most már csupa öröm lesz uralkodni! A
miniszterem ujjára húzom a felejtés gyûrûjét, s ha eleresztem szolgálatomból,
ujjára húzom a visszaemlékezését.
A bölcs király úgy is tett, a kötekedõ Bovat minisztert
rögtön maga elé hívatta, s így szólt:
- Húzd fel az ujjadra, Bovat. Ezentúl viseled, ez a
jelvényed.
A miniszter, mihelyt a gyûrû érinté, nem emlékezett többé
semmire, sem a népre, melynek szószólója volt azelõtt, sem a törvényre, melyet
megalkotni segített, hanem csak azt tudta, amit királyi ura parancsolt. S így
egészen a király tetszése szerint folytak az ügyek.
Lõn azonban, hogy Bovat megöregedett, a lábaiba belecsapott
a podagra. Képtelen lévén minden foglalkozásra, a király elbocsátotta
hivatalából s »hû szolgálatainak elismeréseül« ujjára húzta az emlékezés
gyûrûjét.
Új miniszter jött, a fiatal Dourmet, az kapta a felejtés
gyûrûjét; Bovat pedig nyugalomba ment.
De a nyugalmat és a visszaemlékezést ritkán ringatják egy
bölcsõben. Egy ember, aki miniszter volt s most nem az, ritkán lesz elégedetté,
kivált ha egy percre sem képes elfelejteni, hogy miniszter volt.
Bovat olthatatlan gyûlöletre gerjedt a mostani miniszter és
kormányzat iránt. Konspirált ellene, az államtitkokat, melyekbe be volt azelõtt
avatva, kifecsegte, és a népet ezzel is a király ellen izgatta.
A király ekkor így gondolkozott magában:
- Nem kielégítõ a helyzet! A visszaemlékezés gyûrûje nem oly
veszedelmes a tényleges miniszter kezében, mint az exminiszterében. Ezen segíteni
kell.
Elhatározta magában, hogy még egyszer fölkeresi a »tudás
szigetét« s rajta a kovácsot, mielõtt egészen eltorlaszolná azt mesterségesen
vájt tengerrel.
Elment, és megtalálta a kovácsot.
- Baj van - szólította meg nyájasan -, az egyik gyûrûd pompásan
bevált nekem, jó kovács, hanem a másiknak nem tudom hasznát venni.
- Ej, ej, király - mondá a kovács -, mért nem húzod fel a
visszaemlékezés gyûrûjét a saját kezedre.
- Nem, nem isten õrizz, ezt én a visszalépõ minisztereknek
szoktam adni, hanem azok mindenre visszaemlékezvén zúgolódnak elvesztett
hatalmuk miatt, és a státus-titkokból a legveszedelmesebbeket kifecsegik. Ezen
segíts kovács, ha lehet! Íme elhoztam az egyik gyûrût, igazíts rajta, ha tudsz.
A kovács megfogta a gyûrût, kétfelé törte, megolvasztotta, s
újra megkalapácsolta, mígnem egy kereszt alakját
nyeré.
- Ímé, itt van. Ezt akaszd nyakukba a lelépõ minisztereknek,
s habár úgy is mindenre visszaemlékeznek majd, mégis mindenrõl hallgatni fognak.
A bölcs király ezentúl
boldogan uralkodott, míg meg nem halt.
Az országát azóta már eltolták a földszínérõl a geográfusok,
de az a feledékenységi gyûrû a belépõ miniszterek számára, s az a hallgatási
aranykereszt a lelépõknek, mintha még ma is megvolna.
|