|
Egy szép királyné uralkodott Smargaza nevû országban, és az
a fejébe vette, hogy a férfiak mind gonosz csontok. (Különben én is abban
vagyok.) Szigorú törvényt hozott, hogy amely férfi valamely nõt behálóz, a
nõnek joga van azt követelni, hogy vagy vegye el feleségül, vagy ha szigorúbban
akarná büntetni, kívánhatja a halálát is.
Itt hát bizony nagyon kellemesen éltek az asszonyok, volt
sok lakodalom az országban, s maga Mirtha királyné igen büszke volt, hogy ilyen
pompás törvényt tudott hozni.
Egy reggel azonban az történt, hogy két hölgy jelentkezett a
királyné azon elfogadó szobájában, hol a véres pallos függött az ajtó fölött,
míg az asztalon menyasszonyi koszorúk hevertek egy sorban. Mert csak erre a
kettõre volt szükség az ilyenfajta ügyekben.
A két panaszos nõ nagyon szép volt. Harmatos arcú lányok,
barna az egyik, villogó sasszemekkel, merészen hajlott orral, hollófürttel;
szelíd tekintetû, aranyhajú a másik.
- Mi bajotok? - kérdé Mirtha királyné.
- Egy lovag behálózott engem, királyné - mondá a barna, és a
szeme villámlott.
- Engem is - hebegte lesütött szemekkel a szõke.
- Hogy hívnak téged? - szólt a barna felé fordulva.
- Én Aróta vagyok, a gazdag kalmár leánya.
- S hogy hívják, aki tõrbe ejtett?
- Bólus vitéz, a gárdakapitány.
A szõke leány összerezzent.
- S téged hogy hívnak?
- Az én nevem, Delma, a hajóács leánya.
- Kit vádolsz?
- Bólust, a gárdakapitányt.
Most a barna Aróta rezzent össze, s arca vérvörösre gyúlt.
- Hogyan, Bólus? A gárdakapitány? - kiáltá a királyné és
ajkai reszkettek a dühtõl. - Kettõt egyszerre! Ily erkölcstelen ember még nem
akadt országomban! Hóhér!
A hóhér, aki ilyenkor ott állt veres ruhában a tornácon,
kedélyesen diskurálgatva az esketésre várakozó pappal, bejött a szólításra.
- Menj, vezesd elénkbe Bólust, a gárdakapitányt.
Kisvártatva belépett; zömök, jól megtermett legény volt,
nagy kiülõ pofacsontokkal és meglehetõsen kopasz fejjel. Egyébként nem volt
valami nagyon csábító külseje.
- Tudod, mivel vádolnak?
- Tudom, felség.
- Igaz?
- Azt mondtam, hogy tudom, mert igaz.
Mirtha királyné magánkívül volt haragjában, és a lányokhoz
fordult.
- Tudjátok a törvényt, mely országomban mindenkor
megtartatik, s mely nektek kétféle elégtételben ad válogatást. Mit kívántok?
- Vegyen engem nõül - mondá Delma.
- Pallost neki! - kiáltott Aróta.
A királyné megszeppent. Csak most látta, mi gombolyodott itt
ki, - hogy a híres nevezetes »nõi bulla« (mert így nevezték ezt a törvényt),
melyért az egész földrész uralkodói magasztalták a nagy asszonykirályt,
ostobasággá zsugorodik össze. Hírének megvetõje, bölcsességének oszlopköve
porrá mállik.
- Leányok - szólt zavartan -, engem kétségbeejt ez az eset.
Ilyen még nem történt, hogy egy órában két nõ vádoljon ugyanazon bûnnel egy
férfit… Te azt kívánod, Delma, hogy Bólus nõül vegyen, te meg azt követeled,
Aróta, hogy ölessem meg, s mind a kettõtöknek egyforma joga van ahhoz, amit
kíván.
- Úgy van, királyné - szólt a királyi pecsétõr, ki a nõi
bulla arany betûin tartja ujjait, míg a királyné ítéletet mond.
- Ha megöletem, akkor nem adhatom Delmának férjül, s ha
Delmának adom õt, akkor neked nem teljesíthetem törvényes kívánságodat, Aróta.
Hanem van egy mód, amellyel a törvény becsületét meg lehetne menteni, ha mind a
ketten egy kívánságon volnátok. Ez úgyis kivételes, rendkívüli eset.
- Nem, nekem a vére kell - felelte Aróta határozottan.
Mirtha királyné kérésre fogta:
- Végy példát, Aróta, Delmáról. Látod, õ szelíd, nagylelkû,
galambszíve van. A nõnek ilyennek kell lennie. Aztán engem is végy számba,
boldogtalanná teszel, ha oly helyzetbe sodorsz, hogy a törvényeknek nem tudok
eleget tenni. Kérlek, Aróta, légy könyörületes.
Aróta sokáig küzdött magával, míg végre így szólt:
- Ám legyen, osztom én is a Delma kívánságát.
Mirtha most könnyebben lélegzett fel, de csakhamar
kedvetlenül jegyzé meg:
- Ismét új bonyodalom… Erre nem is gondoltam. Kettõtöket nem
vehet nõül Bólus.
Némi gondolkozás után Bólushoz fordult.
- Azt hiszem, itt most csak egy mód van, ha magad
választasz.
Bólus megnézte a leányokat lopva, ott állott durcásan a
büszke Aróta, és kínálkozóan, de mégis szendén a karcsú Delma.
Egy pillanatig habozni látszott. Majd határozottan mondá:
- Arótát választom felség.
Aróta még büszkébben emelte föl a fejét, s arca a diadal
fényétõl sugárzott.
- Te hálátlan cudar! - sikított fel Delma. - Királyné! A
halálát kívánom ennek az embernek.
A királyné maga is felháborodott Bólus úr választásán, aki
azt mellõzte, kinek életét köszönheté.
- Valóban - így szólt -, e férfi csak a halált érdemli. S ha
már most Delma is a halálát óhajtja, úgy, mint te, Aróta, aki csak irántam való
szívességbõl kegyelmeztél meg neki, ám haljon meg. Hóhér, vedd le a pallost!
De ebben a percben kétségbeesetten kiáltott fel Aróta:
- Nem, nem, királyné! Én a törvényre hivatkozom, megölni nem
engedem, férjemül akarom.
A királyné elsápadt.
- Hát meg vagytok õrülve, asszonyok? Azaz hogy én vagyok
megõrülve, amiért benneteket védelmezlek a férfiak ellen, és nem a férfiakat
ellenetek… Hej, pecsétõr, szakítsd szét azt a »nõi bullát«, aztán hajítsd ki az
ablakon!
A pecsétõr összetépte a híres bullát, kidobta a
szemétdombra, - s azóta az egész világon azt csinálhatják a férfiak az
asszonyokkal, amit akarnak.
|