A JUS PRIMAE NOCTIS

1885

A régi földesuraknak nagy jogaik voltak. Ki gyõzné azokat elszámlálni? A szó szoros értelmében osztozkodtak a királyokkal, sõt némelyekben talán felül is haladták: nekik jutott több.

A jus gladiival, a pallosjoggal, széltiben éltek a nagyurak. Egy Krucsay még e század elején nyakaztatta le saját hites nejét, született Pogány Karolinát. A Kállayak és Balassák néha egyetlen rossz szeszélyért oltottak ki emberi életet - törvényesen.

Óriási jog volt a pallos hatalma, aminõ csak királyokat illethet meg, s mégsem ez volt a legnagyobb joguk.

Akadt még nagyobb is ennél: »a jus primae noctis«.

Amit a magyar asszonyi társaságban nem akart hajdan megértetni, azt latin nyelven mondta el, már persze ha tudott latinul, és persze ha az asszony nem tudott (mert az asszonyok közt sem volt ritkaság a latin nyelvet tökéletesen beszélõ). Ha az asszony tudott diákul, akkor egyszerûen elhallgatták a kétes értelmû, sikamlós helyeket elõtte, azzal a tréfás indokolással: »nem mondhatom el a többit, mert az latinul van.«

Hát én is azért írtam fel e kis elbeszélés címét latinul, mert az igazán latinul van, s nincs magyar fordítása.

Annyit azonban mégis tudni kell, hogy ez a jog, amelyet most a nõi olvasók elõtt csak bizonyos fátyolon keresztül tárgyalok, éppen a nõkre vonatkozik. Takarják el kérem arcukat legyezõikkel azalatt, míg én elfecsegem a penészes idõknek ezt a különös kinövését.

A kiskirályok, a gõgös nemesek nem elégedtek meg, hogy az uralkodóktól minduntalan több jogot csikarjanak ki. Telhetetlenségükben rámentek az Istenre, s annak a dolgát is megszabályozták.

Mikor az oltárnál elmondta a jobbágylegénynek a jobbágyleány a holtomiglant, ami ettõl a perctõl kezdve a koporsó bezártáig számít, s az Isten rámondotta szolgája által az »ament«, még joga volt a hûbérurak unokájának odalépni, és így szólni: »Ennek a hosszú idõnek enyém legyen a legeleje.«

Ez volt a jus primae noctis.

Középkori maradvány, mely azon alapult, hogy föld és jobbágy egyformán tulajdona a földesúrnak, azt teheti vele, amit akar. A jogtudósok így magyarázták, a hatalom is meg volt hozzá, de becsületes ember nem élt vele.

Csakhogy a régi jó világban sem volt ám mindenki becsületes. Azonkívül a szenvedélyt sem szabad számításon kívül hagyni. Hát még a parasztleányok szépségét? Uraim és hölgyeim, higyjék meg (önök, uraim, tudom, el is hiszik), vannak enyhítõ körülmények, melyek e barbárságot, ha nem is igazolják, de legalább megértetik.

Ilyen enyhítõ körülmény volt a szép Baléti Magdaléna, akihez fogható formás hajadon talán egész vármegyében nincs. Ha selyem viganót viselne, király lányának is beillenék. Nagy fekete szeme, mint a szentjánosbogár, úgy csillogott, aranyszõke haja térdig érõ vastag fonatban csüngött le, termete úgy hajlott, mint a husáng, s volt benne valami bódító kecs, ami az embernek a szívét, hacsak nem kõbõl való, sebes dobogásra hozta.

Nem csoda, ha szemet szúrt a fiatal földesúrnak, Zeley Lászlónak. Hiszen húsból, vérbõl volt Zeley László is, aztán mint afféle szép karcsú legény hozzászokott, hogy amit a szeme megkívánt, azt meg is kóstolja.

Nem akarta õ a hatalmát használni. Egy idõ óta meg is kopott az a hatalom, minél öregebb lett a század, annál sebesebb léptekkel kezdte elhagyogatni az elõdjeit, az elmúlt századokat. A prima nox sem volt már nox. A XIX-ik század világot gyújtott, s eloszlatta vele a sötétséget. De meg mit is ér a kicsikart szerelem? Zeley a rábeszéléshez folyamodott. Öregasszonyokkal diplomatizáltatott a juhászgazda leányánál, hálót font finom, furfangos szálakból, amibe a szép kis halacska belemenjen, s aztán ott vergõdjék benne kínosan, míg csak újra vissza nem csapja a vízbe, ahonnan vette.

De Magdalénka dacos volt, azt izente a földesúrnak, van õneki derék, jóravaló võlegénye, a Molnár János, megvolt már a kendõrakás is múlt pünkösdkor, meglesz a többi is. Hagyjon neki békét a nagyságos úr.

Természetesen Zeleyt még csak tüzelte az ellenállás. A hatalmas úr, kinek huszonnégy határban volt birtoka, nem ösmerte azt a szót »nem«, kivált asszonyi ajakról.

Minden utat megpróbált, minden módhoz hozzányúlt, õ maga leste ki Magdalénát a mezõn, s megszólította, kísérgette:

- Ne okoskodj, Magda, mert bizony megbánod a makacsságodat!

- Erõs az Isten, megvéd engem.

- Az is az urakkal, mivelünk tart, Magda!

- Én rábízom magamat.

- Majd kárát vallod. Mert ami rózsa az én kertemben nyílik, az az én rózsám. Azt én másnak letépni nem engedem.

- Megölne engem az én apám, nagyságos uram.

- De hátha beleegyeznék?

- Akkor a võlegényem ölne meg.

- De hátha ártalmatlanná tenném a võlegényedet?

- Akkor meg én ölném el magamat.

- De mi kifogásod van ellenem? Fiatalnak is vagyok olyan fiatal, mint a szeretõd, szépnek meg szebb vagyok. Megbecsüllek, elhalmozlak mindennel, ami szemednek, szádnak tetszik. Hát mi kivetni valót találsz rajtam?

- Azt - felelte Magda durcásan -, hogy nem az én fajtám!

Hízelgõ szavakkal, csábító enyelgéssel megkörnyékezte.

- Ha csak az a bajod, azon is segíthetünk. Van nekem messze, az erdélyi hegyek közt egy kis házam, éppen úgy az erdõ szélén, mint a tietek, abba viszlek téged, ott élünk boldogan, ameddig te akarod, énmagam is levetem az úri gúnyát, s szakasztott olyan ruhában járok, mint a János, a kedvedért. No, jó lesz-e úgy?

Magdalénka a fejét rázta.

- Nem megyek én sehová, hagyjon engem. Keressen magának a nagyságos úr valami kisasszonyt. Tudom, akad elég.

S ezzel a gereblyéjét a vállára emelve, ijedten futott el onnan, a réteken és kukoricásföldeken át hazafelé.

Zeley azt gondolta magában, amit a gereblye föl nem vesz a lekaszált szénából, az ott marad, de ha sûrû fésûvel öcsölnék a rétet, hát egy szál sem maradna ott. A cél majd mindig biztos, csak az eszköz nem.

Utána kiáltott a leánynak önkéntelen.

- Azért te mégis az enyém leszel, vagy így, vagy úgy.

Magda a kukoricás földekrõl elkanyarodott az erdõ felé, hova a sziklás és árkos hasadékos hegyháton csupán egyetlen szûk és nagy erõfeszítéssel vájt út vezetett. Tíz évig dolgoztak rajta a Zeley-család jobbágyai.

Szép nyári este volt, de még alig napszálltakor. Friss szénaszag vegyült össze a szamóca illatával. A föld langyos párákat lehelt, csak az erdõ felõl fujdogált hûs szellõ.

Magda még mindig riadtan, lihegve szaporázta lépteit föl a hegynek, mikor a cserjésbõl egyszerre szemben jött rá fõtisztelendõ Padra Pál plébános úr apró, méltóságos lépteivel. Kalapját levette, hogy az erdõ üde lehelete jobban hûsítse fejét, melyet az aggság fehér hava borított be tisztesen.

- Hova olyan sietve, édes lányom? - kérdé szelíd, pásztori hangon. - Haza, ugye haza?

- Igen, fõtisztelendõ úr. Apámnak én fõzöm odahaza a vacsorát, elõbb kell a mezei munkát abbahagynom, mint másoknak.

- Láttalak fent a hegygerincrõl, amint futottál. Ki volt az a fekete alak, aki veled beszélgetett?

A leány elvörösödött.

- Az urunk volt - dadogta.

- Miért pirulsz el, fiam, ha az urunkról beszélsz? Ejej, Magdaléna!

Az öreg plébános összeráncolta nagy, nemes homlokát, melyen ritka vendég a felhõ, mert leginkább a nyugalom és fenség honol rajta.

Magda szemeibõl kibuggyantak a könnyek.

- Ne higgyen engem rossznak a fõtisztelendõ úr. Oh, ne higgyen, kérem!

S fuldokló, görcsös zokogásba tört ki.

- No, ne pityeregj, fiam, nem illik az olyan nagy lánynak, hanem mondd el õszintén a lelki atyádnak, ha valami teher nyomja a lelkedet. Mi dolgod van neked a földesúrral?

- Rá akar beszélni, hogy õt szeressem.

Eltakarta arcát a kötényével, s annak az egyik szélét rágcsálva, folytatá:

- Hízeleg, ígérget fût-fát, fenyeget, rémítget.

- Mit feleltél neki?

- Az ígéreteire, hogy nem kellenek, a fenyegetéseire pedig azt feleltem, hogy megvéd engem az Isten.

- Helyesen, édes lányom.

Az õsz pap szeretetteljesen simogatta meg a lenszín haját.

- Ugye megvéd az Isten, szent atyám?

- Megvéd, gyermekem, és megacélozza erõdet, hogy ellentállhass a gonosz incselkedéseinek. Maradj hû ahhoz, akit szíved választott, s ha valami veszély vagy baj fenyeget, értesíts róla. Az Isten szolgája arra való, hogy elõhívja szükség esetén a maga urát.

- Köszönöm, szent atyám.

- Találkoztam künn az erdõben atyáddal, s azt mondta nekem, a jövõ vasárnap már hirdesselek ki benneteket, jõjj el hát hozzám a võlegényeddel még e héten.

A béke megtért Baléti Magdaléna szívébe, vígan dalolva lépegetett az erdõ felé, ahol a major volt, melynek nádfedelét fák fedték be sûrûn, gondosan. Ezüst vizû patak mellette csörgött, az otthon hagyott nyomorék bárányok ittak belõle.

Itt született Magda ebben a majorban, itt nõtt fel, itt tanulta meg a szerelmet, s ha férjhez megy is, itt marad, mert a Molnár Jancsi is itt juhász, az apja keze alatt. Ebben a patakban nézegette magát, mikor kicsiny volt, ez volt az õ tükre, s a lány - szokásmondás - együtt megy vagy marad a tükrével.

Az öreg Baléti maga is észrevette, hogy a földesúr szemet vetett a leányra, s kelletlenül vakargatta a fejét:

»Ez nagy baj, nagyon nagy baj, ez ellen nincs más orvosság, mint hirtelen menyecskévé tenni a leányt.« Õ maga mondta a tisztelendõ úrnak: »Isten neki, ne várjuk meg az új bort, hiszen az óbor sem rossz.«

Kihirdették háromszor lent a falusi templomban, összehítták a környékbeli juhászfamíliákból a násznépet, s megtörtént az esküvõ a harmadik vasárnapon délután.

Elég nagy pompa volt, de persze juhász módra. Négy, fölpántlikázott szamár volt fogva a menyasszonyt vivõ szekér elé. Jól jártak a csacsik, hogy csak a templomig kellett vinni a menyasszonyt, meg vissza és a tulipános ládát nem, mert az ugyancsak nehéz lett volna. A többi szekereken három juhász ült dudával. Künn a major udvarán pedig húsz hófehér bárány volt különválasztva, mindeniknek piros pántlika a nyakában. Ez a menyasszonyi hozomány. Két év ilyenkorra már harmincra szaporodhatnak, mire pedig ötven éves lesz Magdalénka, ötszáz vagy tán ezerötszáz birka is lehet belõle, ha az Isten megõrzi, és a farkasok meghagyják.

Minthogy Magdalénka anyja már régen meghalt, a Baléti húgát, Kuruttyó Andrásnét hozták el Terénybõl sütni, fõzni, vendégek körül forgolódni.

De nem is volt ott hiány semmiben. Az igaz, hogy halálnak halálával bánta meg nehány juh, de hát nem mindennap történik olyan esemény, hogy az egész környék legszebb leánya kicseréli a pártát a fõkötõvel. Vidám kurjongatásokkal tölt be az erdõ. Képzelem, mint csikorgatja most a fogát otthon a kastélyában nagyságos Zeley László úr. Néha egy-egy pisztoly durran el, hadd hallják meg odalent a faluban, és hadd gondolják, hogy Baléti Magdalénkát éppen most csókolgatja a võlegénye: Molnár János.

Fõtisztelendõ Padra plébános úr is hallotta a lövéseket, amint a kertjében szunyókált a méhesben. A derék férfiú azon elmélkedett, hogy ezek a köpük éppen úgy állnak egymás mellett, mint az országok, az egyik sovány ország, a másik megszedte magát. Az egyik kaptár méhei néha rátörnek a másikra, s vagy a betörõk pusztulnak el, vagy a megtámadottak. Az emberektõl sokat tanultak el a méhek, hanem a méhektõl keveset az emberek. Ejnye, mákos adta, ez jó téma, ezt bizony behozom egy prédikációba a jövõ héten!

Ilynemû gondolatok közt aludt el a kukoricahéj matracon a mámorító virágillat között. Álmodott is nyilván valamirõl, midõn egyszerre fölriasztá kétségbeesett zokogás.

- Ki az, mi az? - Hirtelen kidörzsölte szemébõl az álmot, s elõtte állott Baléti Magda.

- Mi bajod - kiáltá a pap elcsodálkozva. - Hol veszed itt magadat?

- Nagy szerencsétlenség történt - mondá pihegve zokogással.

A haja szét volt szórva, s a fehér menyasszonyi ruhája megtépve, a koszorú is félrecsúszott a fején.

- Mi történt - kérdé a pap elsápadva.

- Egy óra elõtt, amint javában folyt a vigalom, megyei pandúrok érkeztek oda és elhurcolták.

- Kit? Az apádat?

- Azt is.

- Hát még kit? Csak nem a võlegényedet?

- Õt! - felelte Magda szívszaggató hangon. - Pedig nincs más bûne, szent atyám, mint az, hogy én szeretem. Oh, jaj, szerencsétlen volt az az óra, amikor én születtem, börtönbe vittem saját õsz apámat, a võlegényemet! Hogy átkoznak azok most engem!

- Légy erõs, gyermekem, és ne zúgolódj az Isten ellen.

- Oh, szent atyám, hát minek adott nekem csinos termetet, formás arcot, ha aztán ellenem fordította? Mit tegyek, mit tegyek?

- Hát legelõször is beszélj valamivel nyugodtabban. Mit mondtak a pandúrok, miért viszik be õket?

- Valami »méretlen húst« emlegettek. Birkadolgokat.

- Hiszen ilyesmi mindig van a juhászoknál. Gyerekség az! Ne félj miattuk semmit, két-három nap múlva haza eresztik õket.

- Az bizonyos, hogy a földesúr kívánatára történt.

- Én is azt hiszem, s ha õ tette, nyilván célja van vele.

A plébános úr gondolkodva sétálgatott egy darabig fel s alá a szilvásban.

- Semmi kétség - dörmögé -, Zeley fejében a jus primae noetis motoszkál. Meg kell akadályozni, meg fogom hiúsítani.

- Ne félj semmit, Magduska - szólt azután, s ez oly ünnepélyesen, bölcsen hangzott, mint a próféták szava, hogy ebben lehetetlen volt kétkedni. - Menj békével haza, s bízd rám a többit.

- Félek hazamenni, szent atyám, valami szerencsétlenség ér otthon.

- Ne aggódj semmit. Megígértem, ha szükség lesz rá, segítségül hívom az Istent. Atyád, férjed haza fognak jönni, s neked sem történik bajod.

A leány vigasztalódva hazament.

*

Az esti szürkület kezdett leszállni a vidékre. A fûszálakon harmat csillogott, a nádasokból és tócsákból a békák kuruttyolása lett az uralkodó hang a természetben. Az emberek hazaszállingóztak a mezõrõl, s eközben a szürke ruha helyett felöltötte a természet a barnát, este lett. Majd késõbb feljött a holdvilág az égre, s bûvös, varázsoló fényt öntött az egész mindenségre, keresztülvilágított a fa legsûrûbb lombján, megfestette ezüstszínûre a sás levelét. Mély, ünnepélyes csend honolt, csak lent a faluból hallatszott néha regényes kutyaugatás.

A meredek hegyi úton egy kis könnyû úri szekér haladott lépésben. Hátul egy úr ült köpenybe burkolva, elöl a kocsis és a huszár. A kocsi elé négy szilaj paripa volt fogva, melyet még hegynek fölfelé is vissza kellett tartani.

E pillanatban nagyon hõköltek a lovak. Az ostorhegyes prüszkölve ugrott vissza, s a kocsi is hátrazökkent.

- Mi az? Mi történik? - kiáltá az úr felriadva. (Hangjában nem nehéz felismerni Zeley Lászlót.)

- Valami van az úton - mormogta a kocsis.

A cifra tarsolyos hajdú leugrott megnézni az akadályt, s ijedten rázkódott meg.

- No hát, mi az ott? - rivallt rá az úr.

- Maga a Jézus Krisztus - hebegte fogvacogva.

- Az eszed ment el, te szamár - mondá Zeley, és maga is leugrott, s elõre lépkedett.

A holdvilág, melyet az imént egy kis tenyérnyi felhõcske takart el, kibúvott egész tányérjával, és odasütött az útra.

Hát ott állt az út kellõ közepén, mélyen a földbe beverve egy magas kereszt, rajta a megfeszített vértõl csepegõ Üdvözítõ. Haldokló szemeit (melyeket pedig csak valami falusi piktor festett) mintha kinyitná és haragosan, feddõleg szegezné Zeleyre.

A hatalmas földesúr elsápadt, de csak egy percre.

- Ki merte ezt cselekedni? - dühöngött a másik percben.

- Forduljunk vissza, nagyságos uram - szólt a huszár.

- Még csak az kellene! Vedd a fejszét a szekérrõl, és vágd ki azt a keresztet, hogy tovább mehessünk. Szaporán!

- Nem merem tenni - szabódék a huszár habozva.

- Nem mered tenni, nyomorult gyáva? No jó, majd kivágom hát énmagam. Hol az a fejsze?

A fejsze ott volt a saroglyában, elõhozta, és nekisújtott a keresztnek. Egy fejszecsapás nem volt elég, de még kettõ sem; egy negyedóráig küszködött vele, míg végre a szent jelvény porba hullott.

A szolgák eltakarták a szemeiket e pogány cselekedetre.

Felült nyugodtan.

- No, most már hajts elõre!

*

Jó másfél óra múlva fordult meg a kocsi. Innen a majorig s a majortól vissza.

A tisztelendõ úr, aki estefelé a falu népével beásatta a keresztet a meredek hegybe vájt út közepére, jól számított abban, hogy a földesúrnak útja lesz arra az éjjel, de nem jól számított abban, hogy visszafordul.

Az Isten nem volt elég erõs a régi magyar urak ellenében.

A szép Magdalénka a Zeleyé lett.

Mikor visszafordult, processzió várta a porbaesett kereszt helyén, a pappal. A fõtisztelendõ úr fölemelte kezeit az égre, és megátkozta.

Zeley kacagott, és tovarohant a szekéren.

Az istentelenségért panaszt emeltek a prímásnál, a prímás a királynál.

Zeleyt megidézték Bécsbe.

Vissza sem tért sokáig. A nép azt beszélte itthon, hogy tíz fejszecsapást mért a kereszt ellen, tíz fejszecsapásért, a rettentõ bûnért bûnhõdésül tíz font húst vágatott ki a király a Zeley László testébõl. Úgy kellett neki, a gonosznak!

Egy napon aztán, vagy két év múlva, mikor már e regék nagyon jól elterjedtek, visszajött Zeley László - de nem hogy kevesebb húsa lett volna tíz fonttal, hanem több volt vagy ötven fonttal.

Meghízott odafönt Bécsben a nagy mulatozásban.

Hát a törvény? - tûnõdtek magokban az emberek.

Hja, a törvény sem volt elég erõs a régi magyar urak ellenében!