A TRÉFÁK KIRÁLYAI

1885

A mulatságos víg emberek kezdenek egészen kiveszni. A nagy adók és a megélhetés gondjai nem kedveznek a kedélynek. Ma már mindenkinek legalább látszania kell komolynak, mert különben nem egzisztál meg nagyképû társadalmunkban. Vidor embereket, akik csicseregve, mint a madár, gondtalanul töltik el életüket, már nem produkál többé az idõ méhe. Kiasztak az emlõi. Még csak Beöthy Algernon áll egyedül. Még csak õ teszi meg, hogy fényes nappal odaáll a postapalota szekrényei mellé, a habozó, jámbor arccal kérdi meg az elsõ arra menõtõl:

- Kérem szépen, melyik ezekbõl a nagyváradi levélszekrény?

- Hogyan érti azt az úr? - mond [sic] a megszólított mosollyal.

- Úgy, hogy egy levelet szeretnék behajítani, de nem tudom, melyik szekrénybe dobjam, hogy Nagyváradra érjen.

- Akármelyikbõl odamegy - feleli amaz nevetve. Mire azután Beöthy vág csudálkozó képet, tettetve magát, hogy a dolog neki megfoghatatlan.

Az idegen aztán egész nap abban a hitben van - dicsekszik fûnek-fának -, milyen bolond emberrel találkozott ma, s az esze ágában sem fordul meg, hogy õt tették most bolonddá.

Bajból is nehezen menekül meg valaki oly könnyen, mint Beöthy Aldzsi, akit egy párbaj színhelyén, miután már a többiek elpárologtak volna, ott talált a rendõrség.

- Ki volt a fele? - vallatja õt a rendõrtisztviselõ.

- Engedje meg, de azt meg nem mondom.

- Hát akkor nevezze meg a szekundáns társát.

- Azt se tehetem.

- Majd kinyomozzuk. De az ellenfélt mégiscsak megmondhatná.

- Egy föltétel alatt.

- Hadd hallom.

- Adja becsületszavát a tisztviselõ úr, hogy nem mondja meg, kitõl tudja.

- Itt a szavam rá.

- Most már elárulhatom: a miniszterelnök volt.

A rendõrtisztviselõ elsápadt, majd ijedten kiáltott fel:

- Adja szavát a képviselõ úr, hogy senkinek sem árulja el, hogy nekem ezt megmondta.

Beöthy szavát adta, s persze a párbajt nem merte többé inkvirálni a rendõrség.

Hát mondom, Beöthy Algernon talán az utolsó víg ember, már akit érdemes megbecsülni, mint unikumot egy kiveszendõ zsánerbõl.

De én fiatal koromban még ösmertem alakokat a szegényebb osztályban is, akik egész életükben egyebet nem csináltak, mint barátkoztak, mulattak, egyik vendéglõbõl, lakodalomból a másikba jártak, s örökké tréfákon törték a fejüket.

Ilyen alak volt például Szomor Miska és Rigó Dani. Persze, a Mihály és Dániel névig egyik sem vitte.

Mind a kettõ bocskoros nemes volt, az egyik, Rigó élt a hét holdján, de azt sem szántotta, Szomor pedig mészárszéket tartott, de abban is csak nagy ritkán volt hús kapható. Hiszen örökké egymással lakodalmaskodtak! Mert a két cimbora nagy barátságban és nagy ellenségeskedésben élt egymás közt. Egymás nélkül el nem lehettek egy nap sem, de a csínyjeik éle is mindég egymás ellen irányult, s az volt a boldogsága mindeniknek, ha a másikat lefõzhette, megharagíthatta. A többi embert kevesellték a tréfa királyai.

Ötlete, leleményessége mindeniknek bõven volt, s kifogyhatatlan a vidékünkbeli krónika viselt dolgaik elbeszélésével. Ami vidámság, bohóság megesett, azt mind Szomor Miska és Rigó Dani csinálták. Persze sok van ezek közt, ami latinul lévén, nem lehet elmondani, hanem a szelídekbõl is kitelne akár egy egész kötet.

Egyszer együtt indult Szomor Rigóval a székvárosba hetivásárra, együtt fogadtak fuvarost, mindjárt otthon ki is fizették.

Útközben leszállt Szomor Buny községben, hogy, úgymond, a bíróval van egy kis dolga, addig csak várja meg Rigó uram a szekéren.

Visszajön kevés vártatva Szomor, fellép a ballábával (mert a lutheránus ember mindig ballábbal lép be a fürhéces kocsiba), leül Rigó mellé, de amint odább mennek, elkezd panaszkodni, hogy beteg, hogy valami sajátszerû rángásokat érez a testében.

- De mi az ördög lelhette, kedves komám? - kérdezõsködik Rigó részvéttel.

- Nem bírom elképzelni - dadogta amaz fájdalmasan.

- Talán hideg vizet ivott a bírónál?

- Brr! Dehogy ittam… Iszonyodom a víztõl… Ne is említse.

- Talán valami árkot ugrott, és megszakadt magában valami?

- Nem biz én… Hiszen árok sincs arra.

- Gondolkozzék csak, komám.

- Ha csak, ha csak - kiáltott fel most Szomor kétségbeesetten.

- Mi történt?

- Egy kutya harapott meg a tiszttartó portája elõtt.

No iszen, csak ez kellett Rigónak, s kétségbeesetten ugrott le a szekérrõl, s gyalog folytatta útját a székvárosig, hol a vendéglõ kapujában vidám hahotával várta már Szomor Miska.

Egy lakodalomban azonban Rigó kerekedett felül a csínyek nagymesterén. Összebeszélt a pályi molnárral, s amint Rigó elkezdett hencegni a lakodalmas nép elõtt, hogy neki olyan szimatja van, ha valamit eldugnak, õ azt bárhol a világon megtalálja, a pályi molnár azt mondta, nem hiszi.

- No, hát fogadjunk.

- Áll, tíz akó bor!

Fogadtak, s Rigó kiment az udvarra, a pályi molnár egy tojást kért, hogy eldugja. Sok keresés után a legalkalmasabbnak találta erre a célra, hogy a tojást a Szomor fejére tegye annak a turi süvege alá. Ott csak nem meri keresni a pokol pozdorjája!

A lakodalmas nép kíváncsi volt. (Hogyne! Mikor még hetven évvel ezután is bámulták Cumberlandot Bécsben.) Rigót behítták az udvarról, szimatolt, keresett, fülkékben, almáriumok tetején, szakajtók alján, párnák alatt, a mestergerendán, végre kimerülvén, verejtékes homlokkal csüggedten borult a Szomor nyakába.

- Vesztettem pajtás… végem van.

S e döntõ percben kétségbeesésében nagyot ütött a Szomor Miska fejére, minek következtében annak az arcán, szakállán a lakodalmasok harsogó kacaja közt, kezdett aláfolyni a sárgás, folyadék.

Képzelhetni a hetyka Szomor Miska megszégyenülését.

De tromfra tromf! Mikor az installáció volt a városban, mindketten más-más párthoz tartoztak, az alispánjelöltek kontójára.

Szomort a »Griff«-hez kvártélyozták, Rigót pedig a »Zöldfá«-hoz (Rigónak fán a helye - élcelõdék Szomor).

Reggel, mielõtt még Rigó uram, a híres kortes felkelt volna, a szállodaszolga éppen a nevezetes ezüstpitykés dolmányát kefélé künn, mikor jön egy ember, és azt kérdi a szolgától:

- Felkelt már Rigó úr?

- Még ágyban van.

- Vidd be neki ezt a levelet, de szaporán.

Rigó feltöri félálmosan a levelet, s ezt olvassa belõle hangosan: »Ha elsül jó, ha el nem sül, akkor is jó.« Ejnye, miféle ostoba firka ez! Szaladj ki hamar, fiam, és kérdezd meg attól, aki hozta, mit jelent.

Kiszaladt a szolga, de vissza is jött legott:

- No, hát mit jelent?

- Azt, hogy elsült, nemzetes uram - feleli siránkozó képpel.

- Mi sült el, te golyhó?

- Az, hogy elvitte azalatt az ezüst pitykés dolmányt.

Ezüst pitykés dolmány nélkül nem lehetett tekintélyt tartani, vége volt a korteskedési vezérkedésnek. Rigót annyira megzavarta ez az eset, hogy immár nevetségessé van téve, elbújt a párthívei elõl, s mellékutakon hazasettenkedett a falujába.

De milyen nagy volt a meglepetése, mikor az ezüstgombos dolmányt otthon találta a szögön.

- Ez a Szomor mûve volt - hörgé ökleit emelgetve.

De már késõ volt a harag, azalatt megbukott a jelölt, s Szomorék gyõzedelmeskedtek.

Száz meg száz ilyenforma esetet mondhatnék róluk. Kacagva, incselkedve éltek. Még a temetõbe is muzsikaszóval kísérték ki õket a nagyszámú rokonok.

Pedig a pap sehogysem akarta eltemetni õket.

- Bolondok azok! Talán meg sem haltak, hanem csak úgy tettetik magukat az imposztorok.

Hanem bizony nagyon is meghaltak, és nem hagyának maradékot.