A MÁLNA

1885

Mikor Visegrádon voltunk Csiky Gergelynél, valakinek eszébe jutott délután, hogy jó volna megnézni a várat, tehát átmentünk Nagymarosra. Mert ahogy Somogy vármegyében legszebb Zala vármegye, Nagymaroson (noha különben is csinos község, szelíd gesztenyeerdõvel fent a dombon) legszebb a visegrádi vár, amint nagy foltot vet csonka árnyéka a Duna vizén.

Ott fenn uzsonnáltunk a gesztenyeerdõben. Két izmos szolgáló hozta utánunk görnyedezve az ennivalót, s egy kis pesztonkaféle leány vitte egész könnyedén, ami megmaradt. Legtöbb maradt meg a málnából, melyet csinos kézikosarában hozott vissza.

Meg is fonnyadt, meg is törõdött. Karmazsin pirossága sötét gránátszínbe ment át, finom pelyhei lekoptak, igézõ ripacsai behorpadtak.

- Ej, mit cipeled azt a málnát - mondá az úrnõ, midõn leértünk a községbe. - Azzal is könnyebb lesz, add oda a gyerekeknek!

Éppen kapóra állt ott két parasztgyerek a vasúti deszkakerítés mellett.

- No fiúk - szólt a pesztonka -, esztek-e málnát? Ez mind a tietek!

Az egyik fiú közömbösen nézett szürkés szemeivel majd ránk, majd a málnára, aztán durcásan elhátrált.

- Nem kell a málna, vagy mi?

Egy szót sem felelt, hanem még odább somfordált. A másik vörhenyes hajú kópé megállt kissé közelebb kerekre nyitott szemekkel, tátott szájjal.

- Ha nem akarják, öntsd ki, fiam, a gyepre.

A palánk mellett szép pázsitos mezõ van, fehér gyalogúttal kettészelve. A pesztonka éppen a gyalogút mellett borította ki a málnát a gyepre.

A két gyermek felmászott a palánkra, és onnan nézte hiúz-szemekkel, mi történik.

Ugyanekkor három más siheder ólálkodék a palánkkal átellenben egy tyúkól mögül. Mindent láttak, és megértettek. Málnát öntenek a fûre! Igen, igen, ez nem álom! Nosza, fölmásztak az ól tetejére, s a nádfedélre ültek, mint a varjak, onnan cernírozva a mezõt.

A mezõ pedig néptelen volt köröskörül, csak egy eltévedt fiókkácsa mászkált a széleken hápogva. A község felõl piciny gyermekleány jött tipegve, kék karton-szoknyácskája kioldózott derékben, egyre csúszva lejjebb-lejjebb úgy, hogy minduntalan elbotlott benne, és elesett.

- Mama! - kiáltá - mamama!

Föltápászkodék, s tovább lépegetett a gyalogúton anyját keresve.

De a katasztrófa kikerülhetetlen volt: a szoknya addig csúszott róla, míg végképpen leesett. - A kihámlott gyermek bámészan állt ott fehér ingecskéjében. Kövér pufók arca mord kifejezést öltött, meggondolkozott egy darabig, azután egykedvûen odább ment, otthagyva a szoknyát és szaporán szedegetve meztelen lábacskáit.

Amint ment, ment, egyre közelebb jutott a málnagarmadához, mely messzire piroslott ki a haloványzöld füvek közül. A Duna felõl hûs fuvalom csapott el, széttépte a levegõben ringó békanyálakat, fölkapta a pimpó megõszült bojtjait, s vitte velük együtt a málnaillatot az ól felé.

A gyermek odaért a málna-gúlához, s a nagy kincs láttára fölgagyogott:

- Huh! Huh!

Dermedten állt meg eleinte, majd repesõ örömmosoly tündöklött piszkos kis arcán, melyet az izzadságtól összecsapzott kender-szöszke haj körített. És mégis tartózkodva hajolt le, hogy a málna-boglya legtetejérõl elvegyen egy szemet.

Megkóstolta, édes volt. Gyönyörrel nyújtotta ki nyelvét a szájszéleit megnyalogatni. Huh be jó, be jó!

Szíve megdobbant. Óvatosan tekintett körül a mezõn, hogy a nagy mindenségbõl látja-e valaki?

Minden csöndes volt. A mezõn nem járt senki, mi a palánkhoz támaszkodva vártuk a vonatot, és tettük magunkat, hogy nem ügyelünk oda; de a palánk és ól tetején nem úgy tettek azok az imposztorok.

Megfenyegették a kis gyámoltalant ökleikkel.

Megijedt, széthúzta szájacskáját, szemkarikái átnedvesedtek, sírni kezdett, és visszafordult a falu felé.

A házak hamar elnyelték, de eközben, honnan, honnan nem, villámként terjedt el a hír mindenfelé, hogy a vasút mellett a pázsiton málna van.

Az utcák önteni kezdték a gyerekeket. Jöttek egyenkint és csoportban, az alvégrõl és a felvégrõl, ki parittyával, ki vesszõn nyargalva, fustéllyal, kampaverõvel, némelyek be voltak fogva kenderhámba, és lóhalálban vágtattak a pázsit felé. Az egyik egy fenyõfahordó fenekét gurította maga elõtt, a másik néhai lónak a lapockacsontjával hadonászott mint buzogánnyal, volt olyan is, aki napraforgónak gyökerestõl kitépett szárát emelte magasra, és úgy rohant a mesés esemény hírére le a völgybe. Zsivajtól, kiáltásoktól rengett a levegõ: »Málna van a pázsiton. Jertek, jertek! Hol van? Merre van? Nem igaz! Hohó, hó!«

Akik az alsóvégrõl jöttek, azokat a palánkon ülõ fiúk állították meg, a felsõvégieket az ólon ülõk toborzották össze, miközben megindult a két csapat között a feleselés:

- Mit akartok, ti zsiványok? - rivalkodtak a palánkiak. - Mienk a málna! Az urak nekünk akarták adni!

- De ti nem akartátok elvenni! - ordították az ólról. - Mi pedig akarjuk, tehát a mienk!

- No iszen, csak merjetek hozzányúlni! Fûbe-fába van az orvosság!

(Ami azt jelentette képletesen, hogy a fûbe fognak harapni s hogy a fa puhítja meg a hátukat.)

Egymást csúfolva sóvárgó szemeket vetettek a málna felé, de egyik fél sem mert közeledni addig, míg be nem mentünk jegyet váltani a pályaudvarba.

Hajrá, amint látták, hogy a málna egykori gazdái közül már egy sincs ott (én túlról néztem õket a kerítés repedésén át) leugrottak hirtelen, emezek a palánkról, amazok az ólról, s ádáz dühvel csörtettek a málna felé.

Isten ne adj olyat, hogy hozzáférhetett volna valamelyik, hanem ott mellette, ahol találkoztak, megütközének roppant elkeseredéssel, fiú fiúval összefogódzva, hátulról gáncsot vetve, ökölütésekkel, karmolással, husángokkal, botokkal és vesszõkkel.

- Üsd, vágd! Mindnyájan elveszünk, de a málnát nem adjuk!

A süketítõ harci lármába belevegyült egy-egy bõgés. Egy része elszaladt, kergették, némelyiknek az orra vére indult meg, s pirosra festé a füvet, másoknak a ruháját tépték össze, s üvöltve rohantak haza. A gyengébb gyerekek ott fetrengtek kékre verve s elgázolva a gyepen, maguk a küzdõk összegubancolódva óriási sündisznónak látszottak, amint elõre vagy hátra gurul.

A nagy gomolyag hol kifejtõzött, hol ismét összekuszálódék, minduntalan kisebb és kisebb lett, míg végre rekedt diadalkiáltás tört fel az égnek.

A palánkiak megfutottak.

A rivalgásra aztán elõkullogtak a bokrokból, kõrakások mögül a félénkebb ólpártiak. Az egyik a gyávákból megtalálta a kisleány szoknyácskáját, és a botjára emelte lobogónak.

- Gyõztünk! - kiálták, s míg a tulajdonképpeni verekedõk a sebeiket borogatták a közeli pocsolyánál, õk a málnára vetették magukat.

Ott volt most már a kivívott gyümölcs szabadon, a lemenõ nap sugarai átmelegítették, megfonnyasztották, petyhüdt, pépes lett és tüdõszínû.

A falánk kölykök mohón fogtak a gyõzelmi lakomához.

- Pompás! - mondá a legidõsbik kamasz, és nagyot fújt.

- Meg lehet enni - szólt egy másik.

- Az még kérdés - fitymálódék egy nyápic siheder, ki eddig marékból pofázta mint csemegét, s egész szájkörnyéke be volt majszolva -, mert ha meg lehetne enni, akkor az urak nem öntötték volna ki.

- Hüm! Csakugyan! Hátha csináltak vele valamit az urak?

- Persze - kiáltott fel egy piros-mellényes suhanc. - Biz isten, érzem is… Valami furcsa szaga van?!

S ezzel a markában levõ málnát odacsapta a palánkhoz, hogy az nagyot csattant ott, és nedve messzire szétfrecsegett…

Ebben a pillanatban indult meg a vonat velünk, de még láthattuk, amint valamennyien lehajolnak, s az összes málnát versenyezve odapaskolják a deszkához.

- Íme az örök emberi - mondá egy útitársunk nevetve -, küzdenek valamiért, s mikor nagy fáradsággal hozzájutottak, könnyedén elhajítják.