|
A Homorod völgyébõl emelkedik ki az a bazalthegy, melyen
Kõhalom vára áll, nem messze Brassótól.
Nem volt sohasem amolyan parádés vár, hol kevély várurak
székeltek volna. Nagy õsök arcképei sohasem függtek a falakon, büszke
címereknek, száz csatatérrõl összehordott kopjáknak, pajzsoknak semmi nyoma
sincs itt.
Ez a vár nem épült dölyfös vakmerõ oligarcha számára, hanem
egy szerény ügyefogyott emberke építette a maga részére.
S ennek a
neve Ijedelem.
(Látszik
ebbõl is, hogy már közel járunk Brassóhoz!)
Kõhalom
helységének német lakói emelték Kõhalom várát közköltségen, hogy veszedelmek
idején legyen hova menekülniök, biztos helyre lerakniok féltettebb kincseiket,
hogy odaküldhessék asszonyaikat, gyermekeiket, ha baj van. S baj ugyan elég
volt mindig a kies Erdélyországban.
Valami
nagyobb történelmi múltja nem volt a várnak. Szerény polgári külseje nem takar
fényes szerepet. Hanem erõsnek elég erõs volt, s ez kitûnt 1323-ban, mikor
Hening szász ispán fellázadott Róbert Károly királyunk ellen. Tamás vajda ekkor
legelõbb is Kõhalom várát fogta ostrom alá s az igen sokáig védte magát.
Háromszáz
évvel késõbb meg Bethlen Gábornak volt baja a szászokkal, s késõbb ide záratta
az ellene esküdt segesvári polgármestert, Orendi Márton uramat.
Úgy
látszik, hogy ezentúl is sokszor használták börtönnek az erdélyi fejedelmek. E
század elején a vár egyik bástyájában még két roppant vasbilincs függött a
falon. Hát bizony ezeket sem kedvtelésbõl viselték!
Egy helyütt
az olvasható a falba vésve nagy betûkkel: »Én Bánfi András, itt voltam fogva
1678 die 25 julii.«
Ki volt
Bánfi András, miért volt itt fogva, krónikák föl nem jegyezték, senki sem
tudja.
Hanem a két
óriási bilincsrõl van egy rege.
Helvig
Károly királybíró foglyul esett, s elhurcolták Konstantinápolyba, becsukták a
Héttoronyba. Az a Héttorony nagy divat volt akkoriban.
Ott ült,
üldögélt Helvig uram nagy búsan, már három esztendeje, de az asszonya csak nem
küldte érte a váltságdíjat. Váltig sóhajtozott, töprengett, miképp szabaduljon
innen. Imádkozott az istenhez naponta a menekülésért.
Volt
azonban egy rabtársa is, valami Menenges nevezetû kék darabant, aki azt
állította magáról, hogy boszorkány, s valahányszor a rab királybíró imádkozék,
mindig dühösen morgott, és rázta a bilincseket.
- Minek imádkozol, uram?
- Hogy az isten kiszabadítson.
- Az isten nem hallgat meg, hanem próbálj egyszer az
ördöghöz imádkozni, és én jótállok érte, hogy az engem menten megbíz a
kiszabadításoddal.
Helvig úgy el volt keseredve, hogy csakugyan megfogadta a
kék darabant tanácsát, s úgy mondta el a miatyánkot, hogy az az ördögnek szólt:
»Mi atyánk, aki vagy a pokolban, stb.«
Alighogy ezt tevé, kiderült a Menenges ördögi arca, kinyitá
a börtön ablakát, aztán leteríté kék köpönyegét a földre s reá ült.
- No, uram - mondá Helvignek -, fogózz a köpenyegembe te is,
hunyd be a szemeidet, és fel ne próbáld nyitni, míg én nem mondom.
Úgy tett Helvig, ahogy mondva volt, s valóban egyszerre
emelkedni kezdtek a köpönyegen, s repülve hasították a levegõt. Mire Helvignek
szabad volt a szemeit kinyitni, már ott találták magokat Kõhalom vára elõtt,
hol is levévén a bilincseiket, oda akasztották a bástyafalra.
Helvignek azonban nem volt nagy öröme a szabadulásából, mert
amint hazaért, otthon mind a négy gyereke és a két leánytestvére halva feküdt.
Csak a felesége élt.
Kétségbeesetten, jajveszékelve borult reájok.
- Minek sírsz - mondá a bûbájos darabant vigyorogva -, te az
ördöghöz fordultál, az hát nagyon is természetes, hogy az isten meg tõled
fordult el, s elszedte, akik az övéi voltak körülötted. Látod, a feleségedhez
már hozzá nem fért, mert ez már miközénk való.
Helvig királybíró uram - a nép pajkos észjárása szerint - e
pillanattól fogva ismét az istenhez fordult, kápolnát építtetett, búcsúkat
járt, hogy most meg már az ördög is hadd haragudjék meg, és vigye el a
feleségét.
De a felesége nem kellett az ördögnek sem, s ha azóta meg
nem halt, ma már lehet vagy négyszáz éves.
|