|
A tiszovniki tótok lejártak hozzánk káposztát venni; buja,
nagyfejû káposzta nõtt a határban, híre volt messze darabon a hegyi lakók közt,
akik élnek-halnak a káposztáért.
Nagyanyámtól megvettek egy közt negyven forintért,
kivagdosták fölrakták a szekérre melyet két tarka tehén vont, még a torzsákat
is, de a negyven forinttal adósak maradtak; abban állapodtak meg nagyanyámmal,
hogy majd meghozzák a pénzt, mihelyt õk is beszedik otthon az isten áldását.
Elmúlt az õsz egészen, a tavasz is beköszönt, de csak nem
jöttek a tótok a pénzzel, nem volt arra más mód, mint elküldeni a szolgálót
Tiszovnikra.
El is ment Zsuzska, meg is jött, hogy azt mondja, nem
fizetnek a tótok, mert csak úgy ígértek, ha az isten áldását beszedik, de
bizony az idén nem áldotta meg az isten a tótokat. Hát csak várakozzék a
tekintetes asszony, amíg megáldja.
A szegény nagyanyám roppan méregbe jött a hírre.
- Gebedjetek meg a káposztától. Hogy vigyen el az ördög,
gazemberek.
- Ne az ördögnek kínáld õket, fiam - szólt bölcsen
nagyatyám. - Az ördög nem ér semmit. Hanem bízd õket valami fiskálisra.
Úgy is lett. A fiskális pört akasztott a nyakukba, amire
aztán ijedten jöttek egy nap.
A legöregebb tót volt a legnagyobb imposztor köztük, aki
dúlt arccal adta elõ, hogy a gyermekei éhen halnak otthon, hogy a fiskális az
utolsó vánkost akarja kihúzni a beteg felesége feje alól.
Addig-addig beszélt, hogy a nagymama ríva fakadt.
- Ne sírjon a tekintetes asszony… ne, ne lelkem, mert mégsem
fogja elveszteni a negyven forintját. (Mintha bizony azért sírt volna a jó
lélek.) Mert hoztunk ám mi a tekintetes asszonynak olyan kincset, ami még az
ebecki kastélynál is többet ér. Úgy ám, bizony! Még az unokái is áldani fognak
minket érte.
(Még engem is belekevert a gazember.)
Nagyanyám csak nézte könnyein keresztül, amint kivett a
halinája alul egy túrógomolynyi nagyságú friss sarat, amibõl egy icipici plánta
dugta ki a verébnyelv alakú rõtpiros leveleit.
- Hát ez mi? - kérdé nagymama.
- Ez az a csodafû, melyet mindenre lehet használni. Az ennek
a tulajdonsága, hogy lefelé nõ a földbe.
- De hát akkor mit ér, ha nem látszik.
- Mit ér? Minden évben õsszel ki lehet szedni a gyökerei egy
részét.
- És aztán?
- Mikor a gyökér megszárad, széttördeli a tekintetes
asszony, olyanná lesz, mint a drót, s ha beteg állatnak ebbõl a fülébe dugnak,
okvetlenül meggyógyul. Ilyen fû csak egy van Magyarországon a Tátra legtetején,
s arról is csak énmagam tudok. Hát ezt hoztam el kérem a negyven forint fejébe.
Nagyanyám nevetett rajta. »Isten neki, hadd boldoguljon a
szegény ördög«, elfogadta a füvet negyven forintba, és elültette a kertben. Ki
tudja még, hátha csakugyan meg is éri a negyven forintot!
A fû nõtt, nõtt… Az egész falu a nézésére járt. Negyven
forint sok pénz! Azért csak szépen megnõhet a kutya!
Mikor a két húsos levele csucsorodni kezdett, azt hajtották
a parasztok: »No, mégis igazat mondott a tót; ahol ni, medicinás üvegek
keltekeznek rajta. Majd meglátja a tekintetes asszony, úgy formálódik a
levele.«
Õszre terebélyesen eresztette meg a gyökereit, mintha csak a
török császár névaláírását akarná utánozni a föld alatt.
A gyökereket kiszedte a nagyanyám, megszárította, s ahány
beteg állat volt a környéken (alig várta, hogy valamelyik megbetegedjék), azt
mind õ gyógyította a csodafûvel.
Amelyik megélt, helyrejött, annak okvetlenül a fû használt;
amelyik pedig nem élt meg, azon már nem lehetett segíteni, mert annak a fû se
használt.
Az én szegény nagyanyám sok-sok esztendeig büszke volt rá,
hogy ilyen füve van, s hogy annyi jót tehetett vele az embereknek.
A fû ezalatt olyan hírre vergõdött, hogy egy reggel ijedve
azon vettük észre, nincs ott a kertben.
Tolvajok éjszakának idején belopóztak, kiásták, és elvitték,
ki tudja hová.
Szegény öregasszony, egész holta napjáig kereste, kutatta,
de hiába. A végrendeletében hagyott rám egy csomó birkát, lovakat, ökröket, és
azt a megbízást, hogy kutassam fel számukra azt a füvet.
Kutattam is, de híre nyoma sem volt, tudakozódtam,
végignéztem a herbáriumokat, a ritka kerteket, de sehol sem leltem olyan fûre.
Hanem mióta nem a herbáriumokat nézegetem, de a népek és
instituciók javítására célzó kormányzási szereket és eszközöket kísérem figyelemmel, azóta meghökkenve látom, hogy ez a
különös fû köztük van.
A füvet hát a végrendelethez képest megtaláltam, de most meg
már a birkák, lovak és ökrök hiányzanak hozzá.
…Isten neki, jó helyen van, ahol van. Mert ott megvannak
hozzá a birkák.
|