AZ ELSŐ LÁTOGATÁS GERELYEN
Szeretem,
becsülöm összes rokonaimat (mert nem tréfadolog a nexus), de mindig a
legszívesebben voltam Kovács Páléknál az Alföldön, pedig távoli atyámfiai.
Kényelmes házat vittek, melyből nem hiányzott semmi, még leány is volt
három. Egyik szebb, mint a másik, s azonfelül jó partik, hetven-nyolcvanezer
forint nézett egyre-egyre. Nyolcvanezer forintnak pedig már nagyon szép nézése
van…
A véletlen úgy
akarta, hogy éppen akkor érkezett a házhoz kérő, mikor ott időztem.
Nyalka, szőke fürtös fiatalember, aki két predikátummal írta a nevét
(lynkei és boróti Boróth Károly), csókolni való dzsentri-gyerek; ivott,
lovagolt, kártyázott, s keresztnevükön emlegette a mágnásokat.
Vagy négy-öt
napig legyeskedett a lányok körül, s akkor nekivágott bátran, megkérte a
legidősebbet, Milikét.
- Látom vonzódnak
egymáshoz - mondá az öregúr -, öcsémuram jó famíliából származik, nem ellenzem
tehát a házasságot, de mindenekelőtt…
- Parancsoljon
velem, urambátyám.
- Atyai
kötelességem megtudakolni, hova viszi feleségét? - S mert illetlen
Magyarországon az anyagiakat fürkészni, hacsak nem ilyen kerülő utakon,
nyomban hozzátette: - »Mert nem szeretném, ha messze szakadna tőlem!«
- Biz az pedig
messze van egy kicsit. Gerely puszta, Kassa mellett.
- Jaj, jaj -
dörmögött Pál úr, csak éppen, hogy meg adja az ellenkezés színét. - Semmiféle
maradékom nem járt ott. Hiszen az már egészen a világ végén van. (A fejét
vakarta, mintha gondolkodnék.) Ejnye, ejnye! No iszen majd meglássuk. Szegény
kis madaram, ha oly messze repül, tán nem is látom többé a fészkét. Minek
is hívják azt a helyet?
- Gerely.
- Hogy legalább odataláljak, ha valamikor arra járok. Pedig
most is volna dolgom Kassán.
- Bizony nagy örömet okozna urambátyám, ha meglepne.
- Kétszer sem mondom, hogy nem, ha az õszi munka meg nem
hátráltat.
De nem öltögetem tovább ezt a közönséges párbeszédet, mert
hiszen olyan az már, mint az ügyvédi keresetlevél, mindig ugyanaz, csak a
Milike más benne, meg a Károly. A bepillantás az anyagi viszonyokba nagy idõ
óta körülbelül ilyen diszkrét formában történik a dzsentri között.
Mondanom sem kell, hogy az õszi munka utunkat nem állta,
engemet is rávett az öreg, s elindultunk egy szép napon a Gerely pusztát
keresni.
Kassáig csak megvoltunk a vasúton, de bezzeg aztán ideges
lett Pali bácsi, mikor a fuvarosok közül egyik sem tudott felõle. Hogy azt
mondják, nincs olyan nevû puszta, de ha van is, nem lakhatik ott úriember.
- Te fiú, mit gondolsz? - kérdé sötét tekintetet vetve rám.
Vállat vontam, mert semmit sem gondoltam.
- Hallottad-e hírét a svihákoknak?
- Itt vagyunk a tartományukban, Pali bácsi.
- Haj, hej! No, ez szép történet lesz! De mégse hiszem, nem
hihetem, hogy megcsalt volna. Hiszen olyan jó képe volt.
Végre akadt egy fiakkeros, aki emlékezett rá, hogy az
uszolai országúton jobbról látta a táblácskát s festett kézzel (no, ez
valósággal a gondviselés keze) s »Gerely felé« aláírással.
Természetesen mindjárt megfogadtuk. Lengyel Péternek hívták.
Roppant fecsegõ fráter volt, egész úton járt a szája, a falvakban, amerre
mentünk, mindén házat ösmert, s a gazdájáról tudott valami mulatságosat
mondani.
- Itt ezen a gyepes portán Zsarátnoky Lajos lakik. Valaha
gazdag úr volt, minden héten kétszer hozatta ki a kassai cigánybandát. Hanem
egy idõ óta azt állítja, hogy süket lett, és nem hallja a muzsikaszót. Feszít,
a bolond! Pedig a verebek is csiripelik, mi a baj a…
- Hát nem süket?
- Dehogy az, dehogy! Nincs már se hitele, se pénze, s
készebb magát süketnek kiadni egy féléleten át, mintsem bevallani a cigánynak:
»nem telik már a nótára, more…«
A luborcai pagony végén csinos mezei lakot értünk, mely
vadszõlõvel volt befuttatva:
- Ez meg a Csapody Jánosé. Ni, éppen most fogják be a
lovakat az udvaron. Hogy leeresztik szegények a füleiket. Hát hiszen csak
honvéd-lovacskák… Huh, milyen sárkányok prüszköltek még ott tíz év elõtt! Hja,
forog a világ, minden elmúlik, minden összetörik. Hanem okos ember ez a mi
királyunk, kérem alássan. Nagyon, de nagyon okos ember lehet, hogy úgy
kitalálta ezeket a kölcsönadott honvédlovakat. Enélkül már csak a szegény ember
járna gyalog nálunk!
Lengyel uramnak mindenhez volt csípõs észrevétele. Kérfalván
azt mondta káromkodva: »Itt is a borókaág uralkodik már, nem az armális.«
Háncsiban fölsóhajtott ájtatosan: »Oh, én istenkém! Mikor állítod már meg a
szaladozó földeket!«
Így ment ez faluról falura, mígnem az uszolai
völgyhajlásnál, midõn már teljes lett a sötét színekbõl összerakott kép,
elõbukkant az útmutató tábla: »Gerely felé«, és jobbra fordultunk a dûlõúton.
Milike apján nagy lelki nyugtalanság vett erõt, hogy milyen
helyzetet találunk Gerelyen; a lovak csak lépésben mehettek a meredek hegyi
úton, szemlátomást nõtt hát türelmetlensége, pedig szép tájék volt; hámlott
kérgû nyírek, vén cserfák vetettek ránk árnyékot útközben, rezgõ fütty hangzott
a sûrûségbõl. (Ezek a bolond madarak nem változnak - morogta Lengyel uram -,
most is fütyülnek, mint a forradalom elõtt!) Jobbra a kopár dombon régi épület
csonka düledékje barnállott, elvadult rózsák piroslottak a környéken, alant a
völgy szájánál elhagyott malom búslakodik, kereke már sok esztendeje megállott,
mert vize nincs többé. De ki az ördög látott ilyet, hogy a patak hagyta ott a
malmot?
Mindenütt pusztulás, merre szem lát, pedig messze láthat,
kivált a sziklás hegy tetejérõl, ahol egyetlen holt bükk mereszti szét töredezõ
koronáját. Valami tréfás ember, aki fent járt, odaakasztott a gallyaira egy
asszonyi kötényt.
Meglehet, babonából tette, meglehet, valami célzás, mintha
az ormon hagyta volna a »signumot«, a zászlót, az ellenség, mely az õsi
birtokot feldúlta.
- Nézz oda! - kiáltott fel e percben Pali bácsi.
Amint bekanyarodtunk a téglaégetõnél, hirtelen megnyílt a
völgy tágasra, s egy vörös fedeles kastély ugrott elénk. Éppen mint a mesékben.
Két búbos tornya volt, kilenc zöldzsalus ablakával mosolygott. A napfény
beragyogta a címeres homlokzatát aranyosra. Csak éppen a kacsaláb hiányzott,
amin forogjon.
Hanem akitõl kérdezõsködni lehessen, a juhász, ott állott a
birkái mellett az út szélén.
- Miféle kastély ez, hej?
- A Boróth-kastély.
Pali bácsi örömében egy csomó hatost dobott neki, s
örömteljesen hebegte: »Ez már valami, öcskös! Teringette faszekere!« Fiatalosan
ugrott le a kocsiról a tornác elõtt, de senki sem jött fogadni.
- Hopp-hó! Ki van itthon?
Sehonnan semmi felelet, síri csönd honolt mindenfelé.
- Hüm! Csak nem egy elátkozott kastély, ahol az emberekbõl
kövek lettek.
Az oldalt álló kisebb épületbõl szürke ruhás, kurta nyakú,
zömök aggastyán ugrott elõ, arcát, mely olyan duzzadt volt, mintha üveget fújna
vele, majdnem egészen benõtte a szõr, a lábain, noha õsz évadján vagyunk,
vastag téli botos vala; a szemein pedig zöld ernyõ.
- Itthon van Boróth Károly úr?
- Nincs az idén - felelte az öregúr hebegve.
- Az ördögbe is - szólt Pali bácsi elszontyorodva -, hát hol
van?
- A piski-i csatában - dadogta amaz.
Egymásra néztünk, hogy mire vegyük a feleleteket, midõn a
magasból egy nõi szózat hallatszott:
- Ordítsanak az urak!
Hátrafordultam, hogy miért ordítsunk. Hát az udvar közepén
az eperfa ágai közt takaros parasztleány ült, egyik meztelen lábszárát ingerlõn
leeresztve, mert a szoknyája balszélét incselkedõ gally fölfogta. A szép piros
képe össze volt majszolva eperrel.
- A számtartó úr nagyothall - mondá -, kiáltani kell neki.
- Az uraságot keressük.
- A méhesben lesz, majd elszaladok érte.
Lekúszott, mint a vadmacska, és elfutott Károlyért, aki
megörült, mikor meglátott, megölelt mindkettõnket, bevezetett, helyünket nem
találta, mire aztán a számtartó is látván a fordulatot, elõjött mentegetõzni; õ
bizony azt hitte gubacskereskedõk vagyunk, azért mondta, hogy »nincs az idén«
(mert nincs is, kérem alássan), továbbá pedig úgy rémlett neki, mintha azt
kérdeznõk, hol vesztette el a hallását; azért felelte, hogy a »piski-i
csatában«. (De hát nem akart õ ezzel semmi rosszat. )
Károly eközben ezerfélét kérdezett. Hogy van Milike? Mit
üzent? Megtalálta-e medaliont, amit akkor elvesztett? Megvan-e még a Coki agár?
(Hát persze, hogy megvan.) Beteg-e még a kis kanári? (Nincs annak, öcsémuram,
semmi baja.) Míg így szóval tartott, azalatt csodálatosan elevenedni kezdett a
holt kastély. Ajtók nyíltak, csapódtak az épületben, tányérok csörömpöltek,
szolgálók viháncolása csengett oda-odakünn. Libériás cselédek jöttek elõ minden
zúgból, mintha a földbõl támadnának.
Kovács bátyám egészen el volt kápráztatva. Hát még mikor a
gazdag vacsorát feltálalták! Aztán a családi ezüst, a drágalátos lenfehérnemû a
Boróthok hímzett címerével, aranycsíkos mezõn ágaskodó oroszlán, nyíllal a
szájában… Hát csak szép dolog az, hiába!
- Helyes kis tanya ez, öcsémuram - mondá lelkesülten a
vacsora után.
- Meglehetõs - felelte szerényen Károly -, csak az a baja,
messze van a világtól.
- Eh, mit messze! - pattant fel. - Egy ugrás az egész! Aztán
ez a fölséges levegõ! Ez kell az én Milikémnek.
- A levegõ kétségkívül szép dolog, de a társaság végképpen
hiányzik. Nincs sehol a közelben úriember.
- Bolondság! Legalább pletykát nem csinálnak. Meglesznek
maguk ketten is. Meg aztán hogy is hívják a számtartó urat?
- Antos Márton.
- Nos, az öregúr is itt lesz a téli estékre.
- Köszönöm szépen - kacagott fel Károly -, amióta ösmerem,
mindig a piski-i csatát meséli.
Felkelt, s az asztal végén szuszogó öregnek, ki bambán
meresztette szemeit a semmibe, pajkosan a fülébe kiáltott:
- Huhuhu! Antos bácsi! Hol hagyta el tegnap a csatát?
- Ott maradtunk, kérem - felelte jámboran -, hogy mikor Bem
észrevette az oroszokat a nagyítóüvegen át…
- A Milikének igazi kincs lesz az öreg - vágott közbe
élénken Pali bácsi.
- Alig várom, hogy egészen neki adhassam. Hanem ahhoz még
elõbb Milike kell.
- No, emiatt csak nem fogunk fennakadni. Elhozhatja, kedves
öcsémuram, akár a jövõ héten.
MÁSODIK LÁTOGATÁS
Természetesen megtörtént a lakodalom nehány nap múlva.
Károly elvitte Milikét Gerelyre, én elszármaztam Pestre, s
azóta elnyelte õket elõlem a távolság.
Egy egész év elmúlt, míg egyszer arra határoztam magamat,
hogy hipp-hopp, a gerelyi kastélyban termek, meglepem õket. Úgy is lett. Egy
reggel ott álltam a tornácon plédemmel és a táskámmal.
- Itthon van a nagyságos úr? - kérdém egy künn ácsorgó
nõcselédtõl.
- Nem lehet bemenni, mert az urak alkalmasint nincsenek még
felöltözve.
- Ilyenkor? Tíz órakor?
- Mikor lustálkodjanak - felelte pajkosan -, ha most nem, a
mézes napokban?
Bizalom bizalomért.
Dévajkodva csipkedtem meg a gödrös arcát.
- Uccu, lelkem! Be sok lehet a méz maguknál, ha négyszáz
napig tart belõle. Hisz már egy esztendeje múlt a lakodalomnak.
Rám vicsorította az apró fehér fogacskáit gúnyolódón:
- Oh, be tudja! No lám! Hát nem négy nap elõtt volt?
- Ne beszéljen bolondokat.
- Márpedig szombaton volt, és most kedd van.
- Jól van, jól, de én a Boróth úrról beszélek.
- Hát én is a Boróth úrról beszélek.
- Elég már. Menjen be, nézze meg, bemehetek-e?
Egy félperc múlva kiáltott:
- Tessék!
Csupa idegenek ültek egy asztalnál reggelizve. Két élemedett
asszonyság, egy fiatal nõ fehércsipkés hálóköntösben s egy sötétbarkójú uracs.
- Mi tetszik? - kérdé az utóbbi elém lépve.
- A háziurat keresem.
- Én vagyok - szólt könnyedén.
- Boróth urat - javítottam ki magamat.
- Igenis, én vagyok.
- Ön? - hebegtem megzavarodva. - Hogy izé… hogy is tetszik
mondani? Bocsánat, uram, de ez… miképp is fejezzem ki magamat? Hiszen az én
Boróth barátom, aki a Milikét elvette…
- Az bizonyosan más Boróth volt.
- Nem, nem! Ez a Boróth, ez a gerelyi Boróth. Boróth Károly.
- Ah, a Károly! Hallottam valamit felõle, de nem ismerem
személyesen. Én Boróth György vagyok. Kihez van különben szerencsém?
- Bibithy István.
- Bibithy! Hisz akkor hát itthon vagy - kiáltott fel kedves
élénk hangon. - Ösmerem a famíliádat. Ugye, szabolcsiak vagytok? Bibithy Gáspár
jó pajtásom. No, ez derék! Hamar
széket ide, tudom, nem reggeliztél még. Igaz ni, anyósom, Ring Jánosné; a
feleségem nagynénje, madame Monfort bécsi bankárné. Ez meg a feleségem, Mária
nostra, mert most még a mindnyájunké egy hétig, de ha a mama és a néni elmegy,
akkor csak Mária mea lesz.
S ezen a rossz ötletén olyan édesen tudott kacagni, hogy
átragadt a derû énrám is.
- No látod - fecsegett tovább. - Hiszen elfelejted te azt
lassankint, hogy más Boróth-hoz kerültél. Nem eresztlek ám haza egykönnyen.
- Én még mindig azt gondolom, hogy Károlyék tréfát csinálnak
velem, s várom õket, amint valamelyik ajtón belépnek.
Mohón a szavamba vágott, majdnem bosszúsan:
- Ne feszegessük. Egy szót se
többet. Teát iszol vagy kávét?
- Mert mégis furcsa, kérlek,
hogy hová lettek.
- Hát tudom is én! Alkalmasint még most is élnek, ha meg nem
haltak.
- Megvetted a birtokot?
Izgatottan tolt elém egy sonkás tányért.
- Nem parancsolsz ebbõl? Apropó. Pesten lakol? Természetesen
jársz a kaszinóba. Mennyibe megy most point-ja a pikének?
- Nem tudom, mert… - hebegtem zavartan - mert nem olvasom a
gabonaárakat.
Rám nézett e visszás feleletre, ha nem vagyok-e
megbolondulva, mire elvörösödve kaptam le szemeimet a terítékrõl és edényekrõl.
Ugyanazok a címerek, színes hímzések, melyek Károly idejében, s hogy még jobban
elveszítsem fejemet, az öreg Antos számtartó kellett hozzá, aki éppen most ment
el az ablak alatt, mint valami kísértet, nesztelen botosaiban.
- Hát megvan a számtartó is? - kiáltottam fel.
- Meg.
- És nem szólt neked semmit Károlyról?
Gyuri fejét rázta, hogy nem, s aztán kelletlenül hadarta:
- Pedig kérdeztem is Antostól, de nem ér rá a szenvedélye
miatt… mindig azt a boldogtalan piski-i csatát beszéli.
Azután is elõhoztam még néhányszor Károlyt napközben, de
mindig elboronálta, némelykor ijedt arccal. A szép Mária nostra egyszer közbe is szólt:
- Hogy mit emlegetnek magok?
- Semmit, édesem, semmit.
A mama mindannyiszor letette a kötését, s hiúz szemeit
fürkészõn szegezte ránk. Utoljára magam is rájöttem, hogy legjobb itt
hallgatagon megelégedni az egyik Boróth helyett a másikkal. Hiszen Gyuri is
pompás fiú, vidám kedélyû, kellemetes. A
hölgyek meg éppenséggel derék, nyájas teremtések.
Úgy jöttem, mint idegen, s úgy mentem el tõlük másnap a
fogatjukon, mint százesztendõs ismerõs. A kis menyecske a kendõvel integetett
búcsút az ablakból, Gyuri pedig utánam is kiabálta: »Elvárlak, öreg, minél
elõbb.«
A négy fekete paripa prüszkölve röpített, míg én gondolkozva
hunytam be szemeimet, hátradõlve az ülésen.
Mit is nézegettem volna? Hisz minden ismerõs volt tavalyról.
Az út, a cséza, a lovak és a szerszám a lovakon.
A csengõk most is vígan szóltak, csattok, karikák kevélyen
csörögtek.
HARMADIK ÉS UTOLSÓ LÁTOGATÁS
Nemsokára
külföldre kellett mennem, s a magyar dzsentrivel nem találkoztam sehol, csak a
»Budapesti Közlöny«-ben, az apróbetûs részében. Járatom ezt a lapot. Érdekes.
Akárcsak egy dzsentri kaszinó. Szépen egymásután oda szállingóznak az ember
ismerõsei. Ott mindig találhatni valakit a societasból.
Fölnyitod a reggelid mellé, és felkiáltasz: »Ah, ni, a
Kamuti Miska megérkezett!« A másik lapra fordítasz: »Ohó, már a Csetei Feri is
itt van!« Ejnye no, mennyire sietnek ezek a gyerekek…
Hanem van ott aztán a tekintetes urak beérkezésén kívül néha
egyéb is. Pályázatok megüresedett hivatalokra. Hja, az okos ember a kórház
mellé építi a patikát!
Egy ily hivatal üresedett meg Kassán, melynek elnyerése
végett rögtön odautaztam, s ha már Kassán vagyok, gondoltam magamban,
átrándulok egy délután Gerelyre, megnézni, mi lett azóta az én kedves Gyuri
pajtásomból. Úgy látszik, jól megvan. Nem volt hozzá szerencsém a »Budapesti
Közlöny«-ben.
Éppen tisztogatták a búbos tornyú kastélyt, mikor udvarára
értem, ajtók, ablakok ki voltak nyitva, béres asszonyok mosogatták a tábláikat,
a túlsó szárnyát meszelték, bent súroltak, fent a fedelen pedig a tört cserepet
pótolták. Az öreg Antos az eperfa alatt ült, a munkára ügyelve, szortyogtatta
hosszúszárú pipáját.
Megörült, mikor meglátott, mert roppant unhatta magát.
- Mi történik itt? - kiáltám a fülébe.
- Az, ami nagyon gyakran. Menyasszonyt várunk a házhoz.
- Meghalt a Gyuri felesége?
- Gyuri! - mormogta ráncos homlokát nyomogatva. - Melyik is
volt a Gyuri? A szõke? Nem. Az alacsony? Nem, nem, a barna volt az! Jaj, jaj,
hol van az már! Az ördög emlékeznék mindnyájára.
- Hogyan! Már nem a Boróthoké a kastély?
Bozontos szemöldjeit felhúzta a homlokára úgy, hogy ott
karikák képzõdtek a kidudorodott ráncokból, miközben a fejét rázta, és az
ujjával kalimpált a levegõben annak jeléül, hogy nem értette a kérdésemet. Mint
egy beteg medve, becammogott a melléképületbe, ahonnan egy tubust hozott elõ, s
a markomba nyomta.
- Azt kérdeztem - ismétlém a hangcsövön át -, hogy a kastély
mióta nem a Boróthoké?
- Most is az övék.
- Melyiké?
- Egyiké sem.
- Nem értem.
- Mert a mindnyájuké.
- Még kevésbé értem.
- Menjünk a kertbe - dünnyögé, óvatosan lépkedve botosaiban
a maltergödrök között.
A kert
végképpen el volt hanyagolva, laboda, muhar, zsálya verte fel a virágpadokat, a
licéumtövis és vadbokrok elhatalmasodtak. Bozót elállta az utakat, vadkomló
befonta a bozótot. Egy bolondos malac valahogy betévedt az indák, iszalagok
közé, és sehogy sem bírt visszavergõdni az anyjához, aki ott feküdt röfögve
hanyatt az egykori halastó piszkos iszapjában, s orrlyukain át élvezettel
szítta be a szamócaillatot.
Antos úr sóhajtozva rázta ki a pipája mocskát egy hófehér
liliom kelyhébe.
- Itt majd ráakad valami béres. Elteszem neki. Igaz, mirõl
is beszéltünk? Emlékszem már - hogy nem érti az állapotokat. Elhiszem… hüm! Hanem én tudom a dolgot. Ez a birtok,
uram, egy különc Boróthé volt évek elõtt, aki utódok és közeli rokonok híján a
név kedvéért mindenét a Boróth-famíliának hagyta. Ott vagyok aláírva a
végrendeletén. De a Boróthok nem osztották fel…
- Úgy?
- Úgy ám, mert egy egész falu van belõlük valahol Trencsén
megyében. Egy egész falu, uram! Mi jutott volna egyre-egyre? Svihákok, nagy
svihákok, így sokkal több hasznát veszik.
- Hogyhogy?
- Mind ide járnak házasodni.
- Ah, igazán? No, ez eredeti ötlet tõlük!
- Innen kérik meg a jó partikat, és ide hozzák… aztán
eltûnnek egy idõ múlva, helyet adva a következõ Boróthoknak. Mert sok van ám.
Csak úgy önti õket az a Trencsén megyei falucska.
- De hát mit szólnak ehhez a lányok apái és mamái, mikor
megtudják?
- Mit szólnak? - tört ki Antos úr mélabúsan. - Az az õ
dolguk! De mit szóljak én, hogy minden negyedévben más gazdám van. Nagy
keserûség az, uram! Mikor megszokom eggyel, másik jön. Pedig jó fiúk, mind
megszeretem… De lehetetlen velök… lehetetlen… elmennek, ki nem hallgatják az
embert.
Elmosolyodtam panaszán.
- Ahá! pedig ugye a piski-i csatát beszéli nekik?
Összerázkódott és szürke szeme megcsillant az ernyõ alatt.
- Ott voltam személyesen! - dadogta. - Milyen nap volt az!
Oh, istenem! Most harminchárom éve annak... Azaz, lássuk csak…
Hiábavaló volt minden erõlködés, átterelni még egyszer a
kastély-témára.
Belezökkent a saját kerékvágásába, s ment… ment…
lehetetlenség volt megállítani.
|