|
Hogy ki az a Haluska János, fogja kérdezni a vidéki olvasó.
Haluska János te is lehetsz, tisztelt elõfizetõ, mert a
Haluska János név alatt »választó«-t értenek képviselõi körökben, ahol nem igen
tisztelik meg a lelkeket így a ciklus közepén.
Ha valamelyik képviselõ azt panaszolja szomorúan: »Haluska
Jánost várok az esti vonattal«, azt már mindenki tudja, mi légyen az.
Gyakran hallani ilyeneket:
- Haluska Jánosok érkeztek a nyakamra.
Vagy pedig más variációban:
»Hol vacsorálsz az este, menjünk az Orfeumba!« »Nem lehet, kedves barátim, Haluskám van.«
S ez aztán olyan
kifogás, mintha azt mondaná, hogy »gyomorgörcseim vannak«, vagy »lázam van«, a
Haluskás embert senki sem unszolja, az olyan szent kötelesség, amihez nem fér
szó és kapacitálás. A Haluskás ember olyan sérthetetlen, mint a viselõs
asszony.
S Haluskái minden embernek vannak most, akinek mandátuma
van. Halomszámra özönlenek a vidékrõl a kiállítást megnézni. Azzal pedig
természetesen meg nem sérthetik a képviselõjüket, hogy vendéglõbe szálljanak,
hiszen olyan nyájas volt a nagyságos képviselõ úr, mikor fent járt, hogy nagy
harag lenne belõle, ha elkerülnék a hajlékát! No iszen csak az kellene még!
Szegény képviselõk! A szánalom fogja el az embert, ha látja
õket reggeltõl estig egy csomó kékbeli emberrel hol fiakkeren, hol omnibuszon,
hol hajón, majd a királyi vár mutogatására loholni, majd a Margitsziget, majd a
kiállítás felé. S mikor már ezek a Haluskák betelnek a nézéssel, akkor új
Haluskák jönnek a vasúton, s mindent újra kell kezdeni.
A Haluskák nemzetsége a legkíváncsibb a világon, s micsoda
éles szemük van azoknak; mindent megnéznek, és meglátnak, mindent
megtudakolnak, mindennek megkérdezik az elejét, végét. Ha valaki köszön a
képviselõnek, a Haluska rögtön megkérdezi: »Ki volt az?« Ha a képviselõ azt
mondja, hogy Nagy Ferenc, vagy Kiss Gábor, legott elkezdik kutatni: »Nem-e a
bihari Nagyokból való, vagy a borsodi Kissekbõl?« A képviselõ erre aztán vagy
azt mondja »nem«, s akkor megindul a szomszédos megyéken a hajsza. (Hüm, úgy
hát a szabolcsi Nagyokból van); ha pedig azt feleli, hogy »igen«, erre aztán az
áll be, hogy melyik Kissnek a fia, hátha ismerem a famíliáját.
S így megy unos-untalan egész nap mindenféle tárgyakról.
Igaz-e, hogy a Nathalie királyasszony viselt ruháit a generálisnék nyúzzák el?
Igaz-e, hogy mikor Milán a szkupscsinát fogadja, kifüstölik utánuk a termeket?
Mi van abban a szállongó hírben, hogy Matlekovitsnak már ezentúl folyton
betegnek »kell« lennie? Miért nem ment el Tisza Kremsierbe?
Ezt mind tudnia kell a képviselõnek, mert beszélik, tehát
van benne valami. Ha nem tudja, akkor nem bennfentes. S ha nem bennfentes,
akkor többé nem választják, mert õnekik nagy befolyású ember kell.
Hiszen könnyû volna megfelelni, elütni így, vagy úgy, ha
minden elejtett szavát nem szentírás számba vennék. Hazaviszik, mint valami
virágmagot, amibõl egész legendák fognak nõni otthon, ha elvetik a kerületben.
A szegény képviselõ természetesen örökké tûkön ül, félve,
hogy kisül valami, mert kénytelen sok nem igazat mondani kivált ha mameluk,
mert a nem mameluknak könnyû. Az csak káromkodik, szid mindent: ami szép, azt
azért, mert drága (minek fecsérelni az adózó nép pénzét ilyenre?), ami pedig
nem szép, azt azért szidja, hogy nem szép. Aztán az ellenzéki Haluska Jánosok
sokkal szelídebbek és sokkal hiszékenyebbek; hanem a mameluk Haluska rettenetes
az õ fürkészõ, vizsgálódó tekintetével és tudni vágyával. A mameluk Haluska érzi, hogy õ hatalmon van, és a hatalmat élvezni
akarja. Neki vessék fel a fátyolt a kormányzás titkai elõl, õ most látni akar,
mert az õ kedvükért lett vakká.
A képviselõ akármilyen öreg is, egyszerre megfiatalodik a
Haluskák társaságában, úgy értem a megfiatalodást, hogy visszaugrik azokba az
édes idõkbe, mikor még elsõéves jogász volt, s az öregek feljöttek, hogy
megnézzék. Oh, istenem! Mennyi rafinéria és mûgond kellett ahhoz, hogy minden
rendben, kedvezõ színben látszassék, s hogy
az üres koffert észre ne vegyék
valahogy.
A minap éjjel nehány víg cimbora, összebeszéltünk, hogy
felmegyünk a Miska barátunk szállására, és felverjük a derék fiút: csapunk ott
nála egy kis dinumdánumot.
Tizenegyig künn mulattunk a kiállításon, s a Littke pezsgõ
rosszalkodott bennünk. Ne menjünk még haza, gyerekek! Nézzük meg a Miska fiút.
Ez a »gyerekek« és a »fiú« szó csak olyan hazafias
kifejezés, mert már a negyven és ötven közt járunk valamennyien.
A Miska gyerek képviselõ, tehát csupa tréfából kiadtuk
magunkat Haluskáknak, az ajtajánál dörömbölvén.
- Ki az? Mi az? - kiáltá belülrõl egy mérges hang.
- Mi zme pan velkomozsni. (Mi vagyunk, nagyságos uram) -
mondá egyikünk alázatos hangon.
Kelletlenül morogta ajtónyitás közben:
- Tu spi us secka sztolica! (Itt alszik már az egész
vármegye.) Nach sza pácsi!
Beléptünk természetesen nagy röhejjel és robajjal.
- Csitt, szerencsétlenek! - sziszegte elhalványodva, dühtõl
villogó szemekkel. - Ott alszanak…
A benyíló szobák ajtajára mutatott, s maga frissen beugrott
az ágyba, mely fölött egy akkora feszület lógott, mint egy négy hónapos gyerek.
- Micsoda, hát te kálvinista létedre feszületet teszel az
ágyad fölé?
- Pszt, az istenért, pszt! - suttogta rekedtes hangon. - A
kerület katolikus.
- Bánjuk is mi, kelj fel, adj bort! Ihatnánk!
Rémülten kulcsolta össze kezeit.
- Menjetek el, fiúk, ha istent ösmertek, odaadom mindenemet
holnap, csak most nem.
- Hát kik vannak ott? Te selyma, te valami asszonyt
rejtegetsz elõlünk! Nézzük meg, fiúk!
Felugrott, utunkat állta, és siránkozó hangon vallotta:
- Kilenc Haluska János fekszik az ágyakban és díványokon.
Hallga!
A pillanatnyira támadt csöndben kihallatszott kilenc
toroknak hortyogása közelrõl, messzebbrõl, szelíd harmóniába olvadva. Oh,
Miska, gondoltál-e arra, mikor ez a kilenc torok éljenezett, hogy annak a
hortyogását is hallgatni fog kelleni valamikor?
- Menjetek szépen haza, kérlek! Te jó gyerek vagy, Gyurka,
hiszen láthatod a helyzetet… Te is mindig jó barátom voltál, Laci, ne hozz most
veszedelembe… No, ne okoskodj te se, Pista. Van nemezis, barátim, van fátum! Hiszen még ti is lehettek valamikor
képviselõk!
De bizony a Pista és a Gyuri meg nem állhatták (hiába, bor
volt a fejükben), berontottak a szobákba, és fölébresztették a Haluska Jánosokat
a zörgésükkel.
Csak nagy nehezen sikerült végre Miska barátunknak, hogy
tyúkkal, kaláccsal bíztatva kituszkolt a lakásából.
Megálltunk az ajtónál, amint becsukta utánunk, és
hallgattuk, hogy fogja magát exkuzálni.
- Kik voltak azok az urak? - hallatszott nemsokára egy álmos
hang, melyet üvöltéshez hasonló ásítás követett.
- Ilyenkor jönnek! - méltatlankodék Miska barátunk. - Nem
hagyják aludni az embert még éjjel sem. Furcsa szokásai vannak ennek a
Tiszának.
- Micsoda? - hangzott fel egyszerre két-három felkiáltás. -
A Tisza Kálmán volt itt?
- Õ meg Széchenyi Pali - mondá egészen elfogulatlanul. - A
minisztertanácsból jöttek.
- Hallatlan! Éjjel is tanácskoznak?
- Az az ostoba romániai szerzõdés szerez most nekik gondot.
Tõlem jöttek tanácsot kérni. Nagy dolog az, barátaim, nagy dolog. De hát
csinálják õk, ha õk szedik fel a miniszteri fizetést, engem hagyjanak éjjel
aludni, én majd megteszem a magam kötelességét az »osztályülésekben«.
(Szegény osztályülések,
ezekre rá lehet kenni mindent!)
A méltatlankodástól haragosan pattogott a hangja, hogy
mennyire zaklatják még éjjel is ezek a miniszterek. Sok már, ami sok!
A szegény Haluska Jánosok, alkalmasint ijedten bújtak a
paplanjaik alá, míg a nagy ember lecsillapszik.
|