KÉT TITKOS ÜGYNÖK

1885

 I. NYUGTA EGY NÉMETRŐL

Meséljük el, hogy a Schulverein két titkos ügynököt küldött Erdélybe, csinálják, amennyire lehet, a német szeparatizmust, tanulmányozzák a németség helyzetét, gravamenjeit, s tegyenek otthon jelentést.

Az egyik ügynök, amelyik előbb indult el Drezdából, Schmidt Frigyes úr volt, szőke, hórihorgas német, a pomeraniai fajból. Zay úrhoz kapott ajánlólevelet Budapestre.

Az ajánlólevélben meg volt hagyva Zaynak, hogy ő ismét lássa el ajánlólevéllel tovább.

Schmidt úr Budapestre érkezvén, fölkereste Zay urat, aki finom, művelt gentleman, csak éppen az az egy hibája van, hogy nem az a Zay akit Schmidt úr keresett, hanem egy magyar érzelmű Zay.

Elolvasta a levelet, s megértette abból az egész tényálladékot, hogy most az ő kezébe egy szép madár röpült bele véletlenségből. Azt kár volna elszalasztani.

Nagyon nyájasan fogadta Schmidt urat, és mindjárt elhozatta bőröndjét is az »Angol királynő«-ből. Legyen az ő vendége. Ilyen derék embert nem hagyhat a szállodában.

S ezt elvégezvén, rohant fel a belügyminisztériumba, hogy bejelenti a fogást Tiszának.

A minisztériumban azt kérdezték tőle:

- Milyen ügyben jött?

- Politikaiban.

- Tisza most Ostendében van, tehát most nincs politika. Elment a szabadelvû klubba. Ott bizonyosan lesz valaki az intézõ körökbõl.

Üresek voltak a termek, csak az egyik szögletasztalnál ült még két bajvívó tartlit játszva. Beöthy Algernon volt és Krajcsik Ferenc. Mind a kettõt ismerte.

- Hogy játszhattok ilyen veszekedett melegben?

- Hja, mi még valamikor télen ültünk le - mentegetõdzött Beöthy Algernon, a sûrûn beírt fekete táblára mutatva.

- Ki van itt a kormány tagjai közül?

- Senki. Azok nem agilis emberek.

- Hát ki csinálja most a dolgokat?

- Tudom is én! Milyen hivatalt akarsz?

- Egy németem van otthon. Azért jöttem, hogy mit csináljak vele?

- Tömesd ki!… Quart felsõig!

- Egy titkos ügynök - folytatá Zay -, akit a Schulverein küldött.

- Bánom is én… quint és egy terc!

- Tévedésbõl énhozzám jött.

- Hohó! - kiáltá Beöthy, elcsapva a kártyákat, s kirúgva maga alól a széket -, tévedés… hisz ez akkor az én reszortom!

Megtetszett a vállalat Beöthynek, összeültek, s megcsinálták az eljárási szabályzatot.

Zay (már ti. ez a mi Zayunk) meglehetõs enyhe dolgokat fog neki mondani a magyarokról, hogy tulajdonképpen nem olyan fekete az ördög, aminõnek festik, s aztán ajánlólevelet ad neki Kolozsvárra a magyar érzelmû Kampf Jánoshoz, de hogy útközben valahogy le ne terelhessék, Beöthy maga utazik vele Kolozsvárig (hisz úgyis oda szándékozik), s ott Tisza meghagyásából nyugta mellett fogja átadni Kampf uramnak azzal a megbízással, hogy Kampf János uram ismét küldje valami jó érzelmû német ismerõséhez, hasonló szigorú nyugta mellett Enyedre, aki viszont ilyen módon küldi vagy Dévára, vagy Algyógyra, s így véges-végig az egész szászföldön. Ne érje a jámbort sehol egy csöpp német levegõ sem. Hogy ugyan mit fog otthon aztán referálni?

Úgy is lett, Beöthy elkísérte Schmidt Frigyest Kolozsvárig, s ott átadta Kampf János uramnak a következõ irat mellett:

Nyugta

1 azaz egy németrõl, akit nsgs Beöthy Algernon úr kezébõl hiánytalanul átvettem.

Kampf János

Kampf János három napig tartotta ott Schmidt urat tyúkkal, kaláccsal és szép szóval: »Magunk közt legyen mondva, a magyarok jó emberek és szeretnek is bennünket. Higgye meg, kedves Schmidt, mi vagyunk a hibások.«

Mikor már az ügynök jól ki volt preparálva, Kampf úr személyesen kísérte el Enyedre Bohne Mátyás uramhoz, s nehogy rajta keresse Tisza valamikor, kivette róla õ is a nyugtát:

Elismervény. Egy németrõl, melyet átalakítás céljából Kampf János úrtól átvettem.

Bohne Mátyás

Így csinálta végig a szegény Schmidt az õ egész tapasztalati útját; vitetett anélkül, hogy tudta volna; Bohne elszállította Algyógyra Kramer Andráshoz, Kramer András átadta a hazafias Götz Mártonnak, Götz Márton pedig a lelkére kötötte Szászsebesen a derék Moerickének.

És mindenütt csak azt hallotta, hogy a magyarok egészen a bolondulásig szeretik a németeket. Higgye meg, kedves Schmidt, az édesanyánk ölében sem lehetne jobb dolgunk.

Beszéltek neki történeteket, teletömték adatokkal, amik mind a magyarok nagylelkûségét és vonzalmát demonstrálták.

Mire Moericke uramhoz ért Szászsebesre, már akkor egészen meg volt fordítva, s éktelenül fenyegetõdzött az izgatók ellen.

»Mihelyet Drezdába érek, az lesz az elsõ dolgom, hogy magam írok egy broschürt, az erdélyi szászok ellen! Majd felnyitom én a Schulverein szemét! Most már mindent tudok.«

S mert már mindent tudott, megírta nyugodtan a jelentését, mit látott, mit tapasztalt, s elhatározta azt személyesen vinni haza. Meg sem áll Drezdáig.

Csak egyetlen egy óhaja volt még.

Ama jeles német hazafiak, akiknél megfordult, mindnyájan egy férfiút magasztaltak (némelyiknek a szobájában az arcképe is ott függött), gróf Bethlen Gábort, a Küküllõ megyei fõispánt. Oh, be ritka csókolni való ember. Az tud csak jól bánni a szászokkal!

No, ha olyan derék ember, bizony nem sajnálja érte azt a kanyarodást, ami Szászsebestõl Szentmártonig hajlik.

Elment Dicsõszentmártonba (most elõször nyugta nélkül), ott a fõispánt kereste, de az nem volt a szállásán, mondták neki, hogy éppen megyegyûlés van, s a fõispán ott elnököl.

Hát iszen oda õ is elfér. Eltalált könnyen a megyeházig, s ott föleresztették a hajdúk a karzatra. Érdekes ülésre bukkant.

Éppen valami iskolaügy volt szõnyegen. A magyarok indítványozták.

A szászok veszedelmesnek találván az iskola-indítványt, nagy német dikciókat eresztettek meg ellene. Tajtékzó szájjal és heves gesztusokkal szónokoltak.

A fõispán csendesen szunyókált behúzva nyakát a mentéjébe. Néha ásított közbe egyet-egyet.

Ez így tartott reggeltõl kezdve késõ délutánig. Mindig dühösebb és dühösebb orátor következett. Irtózatos dolgokat hallott itt Schmidt úr faja elnyomatásáról. Háborgó indulatok nyargaltak idegein keresztül. Lehullt szemeirõl a hamis szemüveg.

- Hát hol voltam én? - mormogta, mint az álomból ébredezõ. - Vagy hol vagyok most?

Majd a büszkeség emelgette mellkasát, amint a szónokok összetörték hazafias frázisok özönében a méltatlankodás hevületével az indítványt.

Izgatottan várta: mit fognak hát már most a magyarok csinálni? Ni, szólni se mernek! Hogy ülnek ott csendesen szégyenkezve, mint az erõtlen veréb, akit a sasok támadnak.

Végre ezt is megtudta. Elfogytak a szónokok, s fõispán fölállott, s így szólt a kardját megcsörrentve:

- Ellennézetek nem lévén, ezennel kimondom a határozatot, hogy az iskola-indítvány egyhangúlag elfogadtatott, s ezzel az ülést bezárom.

Mintha ezer kígyó egyszerre szisszenne, úgy zúdultak fel a szász urak:

- Protestálunk! - kiálták. - Hallatlan injúria olyat mondani, hogy nem voltak ellennézetek. Hiszen most hagyta abba a negyvenedik szónok, aki ellene szólt.

- Az meglehet - mondá a fõispán a szájszéleit megrángatva -, de én nem értettem meg, mert németül beszéltek.

- Szavazást kérünk! - tomboltak a szászok.

- Sajnálom, hogy nem tudtam, de már késõ: a határozat ki van mondva.

- Jogtalanság! Botrány! - hangzott a méltatlankodás zsivaja.

A fõispán nyájasan mosolygott.

- Hja, nem tehetek róla. Mutassanak nekem olyan törvényt az urak, amely azt rendeli, hogy én németül értsek.

S egy darabig még ott várt elmenõben az ajtónál a forma végett, hogy addig kikeresik azt a törvényt.

Azután re bene gesta szép csendesen hazament, s amint otthon meglátta a Schmidt úr látogatójegyét (hallotta már hírét, hogy õ a kvietánciás német), mihelyt átöltözött, rögtön maga ment õt meglátogatni a vendéglõbe.

Schmidt úr éppen azzal foglalkozott, hogy a tegnapi jelentését szétszaggatta diribdarabokra, s újat írt, midõn a fõispán belépett, s a legszebb németséggel kezdett vele társalogni.

- Hogyan? - kiáltá szemét kerekre, a száját szegletesre nyitva az ámulástól. - Hiszen azt mondta a gróf ma a gyûlésen, hogy nem tud németül?

A fõispán ravaszkásan hunyorított a szemeivel:

- Hát ön a gyûlésen volt! - (Ej, ej, ki eresztette ezt el nyugta nélkül?) Aztán hangosan hozzátette:

- Tudok németül, hiszen tudok. De lássa, mindjárt elfelejtek, mihelyt magamra veszem a mentémet.

*

Kitõl hallottam én ezt a történetet? - fogja kérdezni az olvasó. Hiszen nem igaz ennek a fele se!

Mert ha már lehetséges volna is, hogy akadjon olyan magyar Zay, aki kiadja magát egy napra ama bizonyos Zaynak, az teszi akkor is lehetetlenné ezt a dolgot, hogy honnan támadt volna, akikre útközben szükség volt, az a négy-õt magyar érzésû szász ember?

Énmagam nem vállalok garanciát e történetért, de ha jól emlékszem, valami drezdai embertõl hallottam a vázát, aki alkalmasint a Schmidt úr jelentésébõl komponálta.

De mindegy, ha önöknek nem tetszik a Schmidt úr esete, elmondhatom én a másikét is.

II. A MÁSIK ÜGYNÖK TÖRTÉNETE

A másik ügynököt Schulze Henriknek hítták, ez is szõke és hórihorgas volt, de a mecklenburgi fajból.

Ennek is Zayhoz volt ajánló levele. De ez az igazi Zayt találta meg, minélfogva rövidebben végezhetünk vele.

Ez is olyanforma körutat tett: Kolozsváron, Enyeden, Déván keresztül tartott Brassóba az istenfélõ Wolf szerkesztõ kezelése alá.

Szásztól szászig ment, magyar küszöböt seholse érintve. Képzelheti, miképp volt informálva.

Rettenetes dolgokat hallott a magyarok felõl. Égbekiáltó erõszakoskodást: milyen türelmetlenek, jogtapodók, mint tiporják el a fajt, hogyan üldözik a német nyelvet, s irtják ki a szász gyermekek agyvelejébõl.

S különösen egy embert piszkoltak a legjobban, mint a szász faj legnagyobb ellenségét, a rettenetes magyarizátort, valami Nagy István nevû alispánt.

A derék Schulze Henrik úgy képzelte már Nagy Istvánt, mint a mongol Bathu kánt szokás.

Irtózatos vörös fej nagy kiálló agyarakkal, rémletesen forgó, vérbe borult szemekkel, s az övében köröskörül csupa gyilkos tõrök villognak.

Éjjel sokszor álmodott róla, s ilyenkor felrettent álmából.

Nem is kellett Wolfhoz mennie Brassóba, már Szászsebesen készen volt véleményével. Meg is írta a jelentését; biz az rövidre vonva azt tartalmazta, hogy a Schulverein méltóztassék oda mûködni, hogy ezen ázsiai hordák eltiportassanak. Egy kiáltó szózatot kellene intézni Európa népeihez.

Ezzel a meggyõzõdéssel ült fel a Brassó felé induló vonatra. Egymaga jutott egy kupéba, mígnem valamelyik szomszéd állomáson õszbe borult öregúr szállt be két suhanc gyerekkel.

A nyájas képû, szeretetreméltó öregúr csakhamar szóba ereszkedett az idegen utitárssal. Schulze is pompás társalgó volt, kedélyesen fecsegtek a hosszú, unalmas úton.

Az ügynök végtelenül megszerette az öregurat; nemes tisztult nézete volt mindenben.

- Ezek az ön fiacskái? - kérdé a két pajkos fiúra mutatva.

- Az én pulyáim - mondá szeretettel, s megsimogatta mind a kettõt.

- Messze tetszik utazni?

- Brassóba.

- Messzirõl?

- Nem: én itt a szomszéd megyében lakom; Nagy István alispán vagyok.

Ah! - rezzent meg Schulze, s fogai összevacogtak, de csak egy percre, mert hamar erõt vett magán, s bár már kissé zavartan s fojtott hangon, de folytatá a társalgást:

- Talán valamely közigazgatási ügyben méltóztatik Brassóba utazni?

- Oh, nem - szólt az alispán, nyájas szemeit jóságosan pihentetve a kérdezõn -, hanem ezeket a kölyköket viszem oda német szóra.

Schulze úr lesütötte szemeit, sokáig ült hallgatagon, nem mert az öregúrra nézni, idegesen fészkelõdött, mozgott, míg végre elõkeresett a zsebébõl egy nagy papírt, s darabokra szaggatva, apró kockákban kieregette a kupé ablakon.

Én nem tudom: de úgy gondolom… sõt illendõ is volna föltételezni… hogy ez a szászsebesi jelentése volt.