|
Akik engem meglátogatnak itt a szerkesztõségben, azok jól
tudják, milyen rideg, mogorva szobám van: szürke falak, rajtok semmi dísz, csak
a Petõfi és Jókai arcképe, az asztalon egy csorba lámpa, egy fekete tintatartó
és egy krémszínû koponya öblös szemüregeivel és kivicsorított fogaival.
(Valamelyik a fiúk közül egy cigarettát tett a szájába.)
De a koponya nélkül is (melyet három forinton vettem dr.
Török Aurél egy szolgájától) oly barátságtalan volna ez a szoba, hogy a világon
a legalkalmatlanabb mulatságos tárcák kigondolására.
Pedig okvetlenül ki kell gondolni. Mert mindent inkább, csak
olyat nem, ami megtörtént.
Négy évig írtam csupa nem igazat, és sohasem cáfolt meg
senki. Egyetlenegyszer írtam igazat a trónörökös konferenciájáról, és mindjárt
jött a dementi.
Merengve törtem fejemet a pislogó lámpa mellett, mit írjak
olyat, ami ne legyen igaz, de annak látszassék; vagy olyat, ami igaz legyen, de
ne látszassék annak (mert tertium non datur), midõn megzörren a koponya harminckét
foga, s az orr helyén támadt galambtojásnyi alakú lyukon át a következõ hang
tör elõ:
- Majd diktálok én a tekintetes úrnak.
(Nem lennék igaz újságíró, ha egy tárca-szüzsétõl
megszaladnék, mégha egy halottól jön is.)
- Kicsoda maga?
- Én, kérem alássan, egyszerû koponya vagyok.
- De hát ki volt azelõtt?
- Én a fehéregyházai borbély voltam, instálom, Tóth
Andrásnak híttak, de isten csodája, hogy még eddig nem konfundálódtam, mert
mióta koponya vagyok, és az orvosi mûtermekben szerepelek (megfordultam én már,
kérem, tíz helyen is), a tudós doktor urak közül mindenik mást sütött ki
felõlem. Az egyik fiatal leány koponyájának állít, a másik öreg férfiénak. Nem
tudnak azok semmit. Hányszor gúnyolódtunk mi emiatt fölöttük a
koponyatársaimmal.
- Hát mit akar diktálni?
- Lássa, én már vagy két hete nézem itt a tekintetes urat,
amint az újságot csinálja, néha, amikor kedvem van, bele is nézek a
közleményekbe… Mondhatom, csupa haszontalanságok! Jogászgyûlés… kultúregylet…
majd a kremsieri találkozás… Nevetséges! Csak egy találkozás van, uram! Mikor a
koponyák találkoznak ideát.
- Ön nagyon sötéten fogja fel a dolgokat.
- Csak az igazat mondom. Önök a mûveltséget, az ismereteket
terjesztik. Hát mi az? Önök az emberfejeket bélelik. S a halál kiszedi ezt a
bélést a koponyákból… De ez mindegy! Ezúttal arról akarok önnel beszélni, ami
engem legjobban botránkoztatott meg a közlemények közt.
- Mi az?
- Azt újságolják egy idõ óta, hogy a dr. Török Aurél fel
akarja ásatni a segesvári elesettek sírját, s ott a koponyák közül felösmerni,
és hazahozni a tekintetes Petõfi úrét. Igaz ez?
- Igaz.
- Hát ez, lássa, nem megy. Miért nem hagyják pihenni a
szegény Petõfi urat? Minek rontják el azt a szép mítoszt, hogy eltûnt, ki tudja
hova, ki tudja mikor…
- Bírni akarják csontjait.
- Az teljességgel abszurdum - szólt a volt borbély -, mert
lehetetlen lesz felösmerni. Hátha más koponyát hoznak el helyette?
- Hát az se lesz baj - mondám.
- Mit, nem lesz baj? Hogy mondhatja azt? Hát tudja azt az
úr, mi minden történt ideát minálunk? Elmondok önnek egy esetet. De elõbb
rágyújtok erre a cigarettre, ha megengedi.
Siettem tüzet adni a fecsegõ koponyának.
»Vagy négy éve annak - kezdé lassú mesélõ hangon a koponya
-, dr. Farkas László dolgozószobájában több csontok között hányódtam; voltak
ott új és ócska csontok, amiket a nagy népszerûségû fiatal doktor górcsövön
vizsgálgatott. Mi csontok ezalatt kedélyesen diskurálgattunk egymás közt. Az a
téma volt szõnyegen, vajon igaz-e az, hogy föltámadás lesz.
»Bár csak ne lenne!« - sóhajtott fel erre egy õsrégi
hátgerinc.
»Ki maga?« - kérdeztem kíváncsian.
»Én egy orosz muzsik voltam« - felelte búsan.
»Nem értem magát, hogy nem kívánja a föltámadást.«
»Nekem nagyon alkalmatlan volna az - szólt siránkozó hangon
-, mert a csatatérrõl, ahol elestem, elvitték a koponyámat lengyel hõsnek.«
- Nos, mit szól ön ehhez? Ennek a hátgerincnek igaza volt.
Ebbõl nagy konfúzió lesz a feltámadás napján. Ezért mondom én, hogy a Török úr
terve nagyon szerencsétlen, s azonfelül szörnyen impraktikus. Mert tegyük fel,
hogy semmit se hoznak haza: az akkor fiaskó. Vegyük föl, hogy nem Petõfit
hozzák haza Petõfinek: ez akkor botrány. S végre vegyük föl, hogy magát Petõfit
hozzák haza, de akad-e olyan magyar ember, aki azt elhiszi nekik?
Kezdtem magamat megadni félig-meddig.
- Mond valamit, Koponya bácsi.
- Azért hát legjobb lenne - folytatá rettenetes gúnnyal, s
úgy rémlett, mintha az állkapcáit hahotára nyitná -, ha mindjárt két koponyát
hozna haza Török úr: egyet a Petõfi gyermekkorából, egyet pedig a férfikorából.
- Lassabban egy kicsit, Koponya uram - vágtam közbe -, most
jut eszembe, hogy ön alkalmasint nem olvasott mindent. Tudja, mit mondott
Jókai? Hogy Petõfinek valahogy keresztbe volt nõve egy foga, s hogy õ arról a
fogról megösmeri Petõfit.
- Huh, huh - süvített az én koponyám -, de bizony olvastam.
Hiszen éppen ez az, amit le akartam diktálni. Ide hallgasson, uram. Említettem
már önnek, hogy borbély voltam Fehéregyházán, éppen a forradalom idején. Petõfi
a csata elõtti napon az officínámba jött, s földagadt arccal panaszolta, hogy a
foga fáj. Elõvettem a szerszámot, s miután megvizsgáltam a fogait, egy
rántással kihúztam a legrosszabbat, éppen azt a keresztbe nõtt fogát.
- Ezer villám! Ez nagyon fontos adalék! - szóltam felugorva.
- Üljön vissza, kérem, és legyen szíves ezt becses lapjában
közzétenni a nevem alatt. Hátha abbahagyják a keresést.
- Sõt, éppen ellenkezõleg. Hisz most már a fog helyérõl
fognak ráösmerni Petõfire.
- Lárifári. A keresztbe nõtt fogról sem ösmertek volna rá.
Jegyezze, meg hogy a halál országában az Egyformaság a király! Sõt a
legtöbbször még az olyan ösmertetõ jelek sem érnek semmit, melyek fölött a
halálnak nincs ereje. A boncterem szolgáitól hallottam, hogy mikor a régi Váci
úti temetõt szabályozták kiásván a sírokat, Megyeri csontjait minden áron meg
akarták találni. Nem látszott nehéznek, mert tudva volt, hogy a barátjai az õ
egyenes kívánságára egy teli boros palackot helyeztek melléje a koporsóba. Hát
csak a palackot kellett megtalálni: az lesz a biztos jel. És képzelje mi
történt? A sok száz sír közül hármat ástak fel olyat, amelyikben boros palack
volt… Hüm! Valaha vígabban temették az embereket! (Biz az én anyjukomnak is
eszébe juthatott volna!…
- Ön tehát azt gondolja…
- Én azt gondolom, hogy Petõfinek bizonytalan lévén nemcsak
a halálozási helye, de a születési is, a késõ utókor még el sem találja hinni a
létezését, kivált ha ehhez még hozzájárulnak majd a hamis csontok is.
- Igen, megeshetik - hebegtem megadva magamat -, kétségbe
fogják vonni, hogy Petõfi létezett.
- De egyre mégis jók Töröknek a hamis csontok - vigyorgott a
koponya. - Hirdetni fogják, hogy õ létezett.
*
Hûs széláramlat erõsen becsapta kívülrõl a nyitott
ablaktábláimat. Fölucsodtam a fantazmagóriából, s borzongva néztem szét.
A koponya ott állott a szokott helyén mozdulatlanul, a
cigarettli most is a szájában, de meggyújtatlan, s én könyökömre nehezedve,
félig álmodozóan firkálgattam a papirosra mindenféle krikszkrakszokat,
olyanforma önkéntelenséggel, ahogy egy gondolatnélküli ember szokott, ha
íráshoz fog.
Mindössze három sorom volt készen az egész tárcából.
Biz az elég esetlenül kezdõdött. A következõ három sor volt:
»Jókai noha nem keresett, mégis talált egy csillagot az
égen.
Most a földben keres egyet.
De hátha éppen ez az, amit az égen talált?…«
|