|
Abból az idõbõl jegyeztem fel az annálék számára ezt az
esetet, mikor a szép Zagorjéban mérges gerillaharcok folytak a Balkán lakói
közt.
Török, bosnyák egymást irtotta, pedig milyen szépen
meglaktak együtt azelõtt! Az isten a megmondhatója, mire való volt piros vérrel
csepegtetni be a szürke sziklákat a zagorjei fennsíkon?
Vagy hogy talán az isten se tudja, csak a királyok.
Hanem
mulatságnak bizony elég mulatság!
Azokban a
bolond nagy országokban egy ember csinálja a dolgokat: a generalisszimusz. Az
intézi, ki mit tegyen, merre menjen, hova álljon. S az is csak a mappáján
mozgatja a haditesteket. A nagy országokban ennek az egynek még talán passzió a
háború, a többinek a legcudarabb idõtöltés, hanem a szép Zagorjében minden
ember a maga szakállára verekedhet: ha megverik, senki sem állítja haditanács
elé. Neki fáj az, ha megverik, ha pedig õ ver meg valakit, hát annak a másiknak
fáj. Mi köze ahhoz még egy harmadiknak?
Ilyen
háborút szeretnek a hercegovcok. De ilyen is volt az.
A derék
daliás Stevó Pásics összeszedett negyven markos legényt, s mikor otthon a ház
körül elvégezték a dolgaikat, minden kedden este felszedelõzködtek egy
csapatban ellenséget keresni. Valóságos jour fix-ek voltak ezek. Keddtõl
szombatig viaskodtak, s akik életben maradtak addig, szombaton megint
hazatértek összecsókolni az asszonyt meg a gyerekeket s elvégezni a férfimunkát
a legközelebbi kedd estéig.
Egy szerda
reggelén túl a krusevicai hegydombon, ahol annyi a szikla, mint réteken a
hangyazsombék, egy körülbelül negyven-ötven fõnyi csapatra bukkantak a Stevó
Pácsis emberei. No, ez a szerda jól kezdõdik.
Messzirõl
meg lehetett ösmerni a csapat vezérét, a marcona arcú, magas termetû Tahir
Ozmanbegovicsot. Ez volna a világon a legnagyobb vitéz, ha még buzogánnyal
verekednének. De az a gonosz ólomdarabka nem respektálja a férfierõt. Valami
nyápic ember találhatta azt ki, nem az erõsek.
Amint meglátták egymást, az volt a legelsõ dolog, hogy
mindenik ellõje egyszer a puskáját, s aztán ki-ki állást foglaljon valami
szikla mögött. Mert hát úgy szép a háború, ha nem nagyon ártalmas az emberi
egészségnek.
Szikla bõven jutott töröknek és bosnyáknak egyaránt (mert
több szikla van Zagorjében, mint ember). Innen lövöldöztek aztán egymásra egész
kényelmesen, azazhogy csak lövöldöztek volna, ha lenne kire, mert ha valamennyi
a szikla mögött állt, s csak a puskacsövét nyújtotta ki vagy felül, vagy
oldalt, hát bizony csak a sziklákat lehetett volna meglövöldözni, azoknak pedig
nem árt.
- Gyertek elõ, pogányok! - kiabálta a bosnyákság, s az echó
és a szél vitte a kiáltásaikat bömbölve. - Ne bújjatok el gyáván, ha férfiak
vagytok!
De a törökök is ugyanezt harsogták vissza mindenféle
csúfondáros kifejezésekben.
- Szakadjanak rátok azok a bomlott kövek, hitetlen kutyák!
Bezzeg nagy vitézek volnátok, ha a puskát magát lehetne elküldeni, hogy
lövöldözzön. Hát ugye, nem mertek elõjönni a sziklák mögül?
Hanem iszen kiabálhattak a megrekedésig, se a törökök, se a
bosnyákok közül nem hagyta el a maga biztos várát egyik sem, legfeljebb a fejét
dugta ki egy szempillanatra némelyik hogy szétnézzen a néptelen tájék felett,
ahol csak a nagy kõtömegek meredeztek hallgatagon. Érdekesek azok most, mert
mindenik mögött ott van meglapulva egy-egy katona, de valamennyi a szikla túlsó
oldalán.
Az ördög látott ilyen pozíciót!
Ez így tartott körülbelül délig. Délben elunta magát Stevó
Pásics, és azt a propozíciót kiáltotta át a törököknek:
- Nem volna-e jobb a nyílt csata?!
A törökök megnyitották erre egymás közt a konferenciát, ami
úgy, ment hogy Hasszán Csengics átordította az Ozmanbegovics egy-egy
megjegyzését Ibrahim Svrelyugának, Ibrahim tovább adta a túlsó sziklához Omár
Kovacsevicsnek, Omár Kovacsevics rekedt ember lévén, valahogy nagy nehezen
elhörögte a hegyszakadékban fekvõ Jován Hasszanovicsnak (annak volt ott a
legkényelmesebb).
Egy óra eltelt bele, míg a vezér szava eljutott mindenikhez.
Hát még az, amit aztán ezek feleltek? Hát még az, amit az megint visszafelelt.
Ez volt az igazi tágkörû értekezlet.
De végre is csak az az eredmény lett, hogy nem bolondok
nyílt csatára kelni. Egyenlõ erõ ellen nem tanácsos. Hanem a legjobb mód lesz a
kiéheztetés. Aki hamarább megéhezik, majd elõjön, s ha elõjön, könnyû lelõni,
ha pedig elõ nem jön, ott hal meg a szikla mögött éhen. Legalább nem kell neki
külön sírkövet hozatni Kalinovikból.
A kiéheztetés eszméje megtetszett a bosnyákoknak is. Hiszen
volt még holmi a tarisznyájukban!
- Jól van - mennydörögte hadi üzenet alakjában Stevó Pásics
-, koplaljunk!
És azontúl elkezdtek éhezni.
Csütörtök délben azonban már mindnyájának száraz lett a
gégéje, és korgott a hasa. Az pedig nagy baj. Mert a hazáért könnyû verekedni,
édes meghalni, de éhezni a hazáért, az már egy kicsit nehéz.
A törökök unták meg elõbb, s most már õk proponálták a nyílt
csatát.
Pásics tanácskozott az embereivel, de azok arra a
közmegállapodásra jutottak, hogy õk inkább meghalnak, de nem verekesznek éhen.
Egyszóval tagadó válasz ment Ozmanbegovicsnak.
Hát itt bizony nem volt más teendõ, mint megint várni. - Mindenik
rész tartotta magát egész csütörtök estéig, amikoron is nagy záporcsõ
kerekedék, az ég csatornái megnyiladozván. Cudar egy idõ volt, Pásics
megvakarta a fejét dühösen, s átszólt tompa, fáradt hangon:
- Hallod-e, Ozmanbegovics, he! Csináljunk már valami okosat.
Erre megint elkezdett a két vezér purparlézni.
- Tudod, legjobb lenne - Ozmanbegovics -, ha fegyverszünetet
csinálnánk.
- Edd meg! Hiszen már eleget szünetel a fegyverünk.
- De én csak egy félórai szünetet értek.
- Egy félórait? Hüm, hogy érted azt, Ozmanbegovics?
- Találd ki, Stevó Pásics.
- Mit csinálnánk a szünet alatt? Verekedésre gondolsz?
- Hát te mire gondolsz, Stevó?
- Találd ki, Ozmanbegovics.
- Én már tudom, de te mondd ki.
- Nem én. Egyen meg engem a kutya, ha kimondom.
- De megteszed?
- Egyen meg a kutya, ha meg nem teszem.
- No jól van, Stevó. Ha te restelled, hát kimondom most már
én: úgy értjük a félórai fegyverszünetet, hogy a félóra alatt ti bántatlanul
mehettek jobbra, amerre akartok…
- Ti pedig balra - kiáltá Stevó.
- Úgy, úgy - hagyta rá a török vezér. - Hiszen nincs benne
semmi.
- Persze, persze - toldotta ki Pásics Stevó -, hiszen úgyis
találkozunk még valamikor.
A maga sziklája közül az egyik is, a másik is kinyújtotta a
jobb karját, megadván egymásnak a parolát a levegõben, és azután egy puskalövés
nélkül, víg énekléssel oszlottak el az esti szürkületben.
Ilyen kedélyesen ért véget a krusevicai ütközet, anno 1877.
|