|
Körülbelül két évtized elõtt nagyon ismeretes alak volt
Debrecenben az öreg Balla Károly bácsi.
Akármikor megtette, a legderültebb nyári napon, hogy a
százrétû köpenyegével ment végig a debreceni fõpiacon, mire sajátságos mozgás,
zsibongás támadt mindenfelé. A kofák kezdték felvonni a sátorokat, s a féltett
portékájukat mohón kapkodták, a sétáló úri asszonyok megkettõztették lépteiket,
a virágcserepeket az ablakokból egész utca hosszat kezdték kirakni az
udvarokra, míg ellenben az apró gyerekeket az anyák mindenünnen hazakiabálták.
»Lacika, Mariska, hol vagytok, hamar jertek, nyomban esõ lészen.«
S mindez a roppant mozgalom csupán azért kereke lett
egyszerre, mert Balla bácsin rajta volt a százrétû köpenyege.
Az nem tesz semmit, hogy az égen annyi felhõ se volt, mint a
tenyerem, el nem hibázza azt az öreg Balla: olyan bizonyos, hogy esõ lesz
akkor, ha õ a köpenyegét fölveszi, mint a halál.
Negyven esztendõ óta kutatja az égiek titkát, naplót vezet
minden óráról, jegyzékbe veszi a szelet és a nagyobbik testvérét a vihart hogy
jön, hogy megy, miképp viseli magát, kitanulta egészen a járását, jegyzékbe
veszi az esõt, a ködöt, egyszóval az öt ujjában van a meteorológia: elõtte
ugyan el nem titkolhatnak abból egy szemernyit sem, ami az égen történik.
És valóban, Balla bácsi valóságos csodákat mûvelt a maga
tudományával éppúgy, mint másfélszáz év elõtt Hatvani István uram.
Mikor 1854-ben az angol-orosz háború volt, az akkori angol
hadügyminiszter egyszer csak kap egy levelet Pótharasztiból magyar nyelven.
Sokáig szaladgált vele fûtõl fához, hogy mi lehet ebben a
levélben, míg végre fölkutattak egy embert, aki le tudta fordítani.
A levél így szólt:
»Miniszter úr!
A jövõ augusztus hó 10-én éjjel 1 órakor óriási vihar fog
dühöngeni a Fekete tengeren: azért hát legyen vigyázattal a miniszter úr a
belloglavai öbölben horgonyzó hadihajókra.
Barátságos indulattal maradtam a Tekintetes úrnak
alázatos szolgája
Balla Károly«
A hadügyminiszter jóízûen nevetett ezen a furcsa levélen, és
fidibuszra gyújtott vele, de tudom, nem nevetett aztán augusztus 11-én, mikor
megkapta a sürgönyt a reggelije mellé, hogy egy óriási vihar tönkre tette,
összeroncsolta az angol hadihajókat a belloglavai öbölben.
Bezzeg kiszedte volna most már szívesen a szemetes kosarából
az elhajított levelet, hogy a magyar jóssal érintkezésbe tegye magát, de ki
tudja hol volt a levél, s mi volt a jósnak a neve.
1860-ban egy cikk jelent meg a Wanderer egyik márciusi
számában, hogy június 23-án Angliában nagy vihar lesz.
A cikket el is küldte a szerkesztõ mint kuriózumot az angol
kormánynak. Nem tudom melyik miniszternek jutott a kezébe (mert nem minden
országban van az idõjóslásnak külön minisztere, mint minálunk), elég az hozzá,
hogy a miniszter megint csak elcsapta a Wanderert (mert bizonyosan nem az
akkori hadügyminiszter volt), és csak akkor tátotta szemét, száját, mikor
június 23-kára beköszöntött az a rettenetes vihar, mely Windsorban a királyné
kertjébõl az õs fák felét tövestõl kiszaggatta.
Az angol miniszter most már megkérdezhette volna a
»Wanderer« szerkesztõségétõl, ki az a Balla? De nem tette, mert hát olyan
viharok is vannak, melyek a minisztereket söprik el, s az elsöpört miniszterek
aztán nem törõdnek többé semmivel.
Hanem ha az angolok nem akarták észrevenni Ballát, észrevette
õt a Magyar Tudományos Akadémia (az aztán az igazi csoda, ha az Akadémia vesz
észre valamit), s megválasztotta tagnak.
Ez okozta a vesztét.
Hogy magát kitüntesse, urbi et orbi kihirdette, hogy
Magyarországon 1859. dec. 23-án a délutáni órákban nagy vihar lesz.
Ki volt ez neki biztosan számítva: vígan várta pótharaszti
magányában a nagy vihart.
És várta az egész közönség, melyet a hírlapok közlése
figyelmessé tett.
De a vihar fogta magát, nem jött el.
Képzelhetni a szegény ember kétségbeesését.
Olvastam a naplóját, amit óráról órára írt, mutatják a
betûk, hogy remegõ kézzel.
Délután 3 óra. A
vihar még mindég nem jön. Aggódni kezdek. Az égen semmi folt. A természetben
csöndes minden. Megfoghatatlan!
Délután 4 óra. Kínos
várakozásban ülök az ablaknál, a hó apró pelyhekben szitálni kezd. De még semmi
remény. Megölöm magamat.
S így ír óráról órára egyre reménytelenebbül, míg végre
mintegy fölkiáltani látjuk esti 6 órakor:
»Meg vagyok semmisülve. Hiába éltem. Az ég hazudik. S az
emberek azt fogják hinni, hogy én hazudtam.«
A vihar elmaradt egészen, s csakugyan mindenki azt hitte,
hogy a hírre kapott tudós nagy tudománya íme nem ér egy pipadohányt sem.
E kudarc után megtört az öreg kedélyben, testben egyaránt, s
az Akadémia is levette róla a kezét. Nevették ezentúl.
Örömtelen napjait arra használta, hogy kinyomozza, hol és
miben hibázott. Annyira bízott tudományában, hogy még akkor is hitt benne,
mikor megcsalta.
Egy nap, alig néhány nappal a halála elõtt, midõn betegen
feküdt már, könyvei közt babrálván még most is, élesen fölkiáltott.
A házbeliek berohantak.
- Mi baj van?
- Megtaláltam a vihart! - kiáltá lihegve, míg apró szemei
dühben égtek.
- Miféle vihart?
- A kudarc okát találtam meg. Én az Akadémia almanachját
használtam a számításaimhoz. No, nekem betett ez az Akadémia. El van hibázva az
almanachja! Itt van, ni december 23-ika. Ide van írva »hold a földközelben«. Oh, ha tudtam volna, ha tudtam volna -
tördelé a kezeit -, hogy az Akadémia kiadványaiban nem lehet megbízni? Itt van,
világosan rájöttem, hogy ennek kellett volna ott állani »hold a földtávolban«. Így természetesen nem lehetett meg a vihar.
Oh, én szerencsétlen!
*
Így beszélték el nekem ezt a történetet, s én azt a
tanulságot merítem belõle, hogy a mi Akadémiánkban még a tudós is tudatlanná
válik.
|