|
El sem hinnék
önök, milyen bolond leány volt hajdan Kovács Borcsa. Annyira elbizakodott lett,
hogy ő a legnagyobb parti az Alföldön, s annyi sok középkori regényt
olvasott el hogy tökéletesen beleélte magát az ókori királykisasszonyok
szerepébe, akik előbb valami nagy dolgot kívántak az imádójuktól, s csak
aztán boldogították a kezükkel.
Az első
kérője ezelőtt nyolc évvel egy vasúti hivatalnok volt, névszerint
Schlimmer Károly úr, csinos barkójú, magas termetű fiatalember. A lányok
majd megbolondultak utána, de a mi Borbálánk hideg maradt midőn
megkérette, s így szólt:
- Jöjjön el
hozzám három nap múlva, egy kérdést fogok önhöz intézni.
Károly úr eljött
harmadnapra dobogó szívvel, de fáradtan, halaványan, mert nem aludott azóta,
mindig azon töprengett, mi lehet az a kérdés?
- A kezem az öné
- így szól ünnepélyesen a szép Borcsa -, de egy föltétel alatt…
- Minden
föltételt elfogadok, kisasszony.
- Azon föltétel
alatt, ha helyesen felel meg kérdésemre.
- Kérdezzen,
kisasszony!
- Íme, hallja
tehát. Ha ön San Franciscóból New Yorkba indul, ami hét napi út a vasúton, s
miután tudvalevőleg naponkint két vonat indul New Yorkból San Francisco
felé, hány vonattal találkozik ön szemben?
A fiatal vasúti
tisztviselő gondolkodott egy darabig, s azután remegő hangon felelte:
- Tizennéggyel, kisasszony.
- Nem találta el,
uram - mondá Borcsa -, ajánlom magamat. Én sohase leszek az öné.
Ezzel otthagyta a
faképnél Károly urat.
A Borcsa
apja eleget zsörtölõdött emiatt, de a leány határozott maradt.
- Gyenge
ítélõ tehetsége van - mondá -, én okos férjet akarok.
*
A következõ
esztendõben egy katonatiszt vetett rá szemet a bálokon, és rá a böjtben
megkérette.
- Én imádom
kegyedet, kisasszony, s kérem a kezét.
- Én is szimpatírozom önnel, hadnagy úr, de fejtsen meg
nekem elõbb egy dolgot.
- Rendelkezésére állok.
- I. Napóleon egyszer meglátogatta a kórházakat - kezdé
Borcsa -, ahol egy lábadozó félkezû katonával eredt szóba, ki rá nem ismert a
köpenyébe burkolt császárra.
»Önnek, úgy láttam, érdemrendje van« - szólt a császár.
»Van bizony.«
»De csak érdemkereszt.«
»Nem „csak” az, tiszt úr« - jegyzé meg kevélyen.
»De mi az még a „sas-rendhez” képest?«
»Hja, a „sas-rend”, az nem a magam formájú szegény emberek
számára van kigondolva.«
»S ha én adnék önnek egy „sas-rendet”?« - szólt a császár.
»Kicsoda ön?«
»Én Napóleon vagyok.«
A katona elsápadt, és térdre készült roskadni.
»Ne ceremóniázzunk, barátom. Én megadom önnek a
„sas-rendet”, de hadd hallom, mire képes ön ezért?«
»Mindenre, fölség.«
»Úgy? Fogja tehát ezt a baltát, és vágja le vele a kezét.«
A katona abban a szempillanatban fölragadta az ott heverõ
szekercét, és levágta vele a kezét… hát már most, mondja meg nekem hadnagy úr,
mi volt ebben a katonában a nagyobb, a hiúság-e vagy a bátorság?
Ezt kérdezte Borcsa a hadnagytól. A hadnagy ötölt-hatolt:
- Mindenesetre nagy bátorság volt, kisasszony.
Boriska felkacagott gúnyosan:
- Ha bátorság volt, hát legyen önnek is bátorsága hazavinni
tõlem a kosarat. Adieu, hadnagy úr!
A Boriskát most is összeszidta az apja.
- Felületes ember a hadnagy - mentegeté magát -, sohasem
lehet belõle generális.
*
Híre ment a leány nevetséges kötekedéseinek, és ostoba
találós meséinek; a fiatalemberek megijedtek tõle, maga az apja is váltig
pirongatta (sohasem fogsz így férjhez menni, te golyhó), s megígértette vele,
hogy a következõ kérõnek már nem tesz fel kérdést.
- Ígérd meg, kedves leányocskám.
- Itt a kezem rá.
Ezen ígéret után édesapja csakhamar egy fiatal
természettudóst mutatott be nála mint kérõt. A vizitkártyáján ott állott:
»Koczka Ferenc, az akadémia l. tagja.«
- Ön ugye kálvinista - kérdé Boriska -, de bocsánat,
édesatyám az ön nevében kikötötte, hogy semmi kérdést se m fogok önhöz intézni.
Nem is teszem. Pedig már készen volt a kérdésem: azt akartam öntõl
megtudakolni, miért hívják ama híres hotelt »Matschaker Hofnak«? Ön persze nem
tudta volna. De elengedem önnek ezúttal, s magam beszélem el kivételképp,
honnan nyerte a nevét. Tudom, hogy érdekelni fogja a történet.
- Oh, mindenesetre. Mondhatom kíváncsi vagyok rá.
- Mikor a ház fundamentumát ásták, találtak a földben egy
korhadt fát, mely hasonlított egy koporsóhoz.
- Ah.
- A ládát felbontották, s abban egy kis bádog szekrény volt.
Természetesen azt is fölbontották, s képzelje, mit találtak benne?
- Nem bírom elgondolni, kisasszony.
- Képzelje csak, nyolc darab kisebb-nagyobb matschakereket.
Volt köztük akkora is, mint az öklöm, de persze kisebb is. S innen van a
»Matschaker Hof« nevezet.
- Mindenesetre érdekes történet - vélte a természettudós.
Boriska ezúttal is fölkacagott, és beszaladt a szobába,
otthagyván a kérõt a faképnél.
- Mi volt ez? - korholá ismét az öreg Kovács.
- Az, hogy ez nem tudós, hanem egy ostoba fráter, aki
roppant fél elárulni tudatlanságát.
*
A következõ nyáron az elõpataki fürdõben egy fiatal
színmûíróval ismerkedett meg Boriska.
A leány nyájas volt hozzá, kedvet kapott tehát pályázni.
(Hiszen már eleget próbált a Teleki díjaknál.)
- Ön nõül akar engem venni? De tudja ön azt, hogy
mindenkinek egy kérdést szoktam feladni?
- El vagyok szánva mindenre.
- Akkor figyeljen. Két sportsman összebeszélt, hogy õk
ezentúl megfordítják a lóversenyek metódusát: felülnek a lovakra, s az vigye el
a díjat, amelyiknek a lova késõbben ér be. Úgy is lett. A két úr kiállt a
turfra, de nehogy a másik sanszait nevelje, egyik se akart mozdulni, hiába adta
meg a versenybíró a jelt az indulásra.
»No, mozdulj már« - nógatta társát az egyik.
»Nem vagyok bolond, te mozdulj elõször« - ellenveté a másik.
S ott álltak mozdulatlanul, mindenik erõsen fogva a maga
lovának a kantárját a publikum nevetségére, midõn arra megy egy idegen, és
kérdi: mit állnak ott?
Megmagyarázták neki, hogy így és úgy fogadtak, s most már
egyik sem akarván veszíteni, tehát mozdulni sem, a fogadás eldöntése
lehetetlen.
Az idegen elmosolyodott.
»Nem éppen lehetetlen - mondá -, én kitaláltam a módját.«
Egy-két szót súgott a fülükbe, s a következõ percben már
eszeveszetten száguldott a két lovas, dühösen verve és nógatva az alattuk levõ
paripákat.
Mondja meg nekem, kedves íróbarátom, mit mondhatott a két
sportsmannak az idegen?
A színmûíró egy félóráig törte a fejét, de nem tudta
kitalálni.
- Önbõl sohasem lesz jó színmûíró - mondá Borcsa. - Önben
nincs találékonyság. Isten önnel.
*
Borcsa szeszélyeinek híre ment mindenfelé. Úgy rettegett
tõle a fiatalság, mint amazoktól az ókori kisasszonyoktól, akik karóba húzatták
a kérõk fejét.
Borcsa nem húzatta karóba, hanem megvizsgálta a fejeiket
belülrõl. S ez se valami mulatságos dolog.
Asszonyt olcsóbban is kap már az ember.
Elkerülték, pártában hagyták. Négy év telt el anélkül, hogy
csak közeledett volna is valaki.
A szegény öreg Kovács már beletörõdött egészen, hogy nyakán
szárad a leány, midõn egy bálon a »Damen-Wahl«-ban, maga a Borcsa választott ki
egy szõke táncost, valami Bernolák nevû megyei iktatót.
- Miért nem jár ön hozzánk? - kérdé szelíden az iktató
úrtól.
- Nem vagyok én ahhoz elég okos - felelte szemérmetesen.
- No, csak nem kell tõlem annyira megijedni.
- Nem értek én a talányokhoz.
- Ugyan hagyja el, régen volt az.
- De iszen hallottam én, miket kérdezett a kisasszony a
vasútastól, a hadnagytól, a tudóstól és az írótól, beleveszne abba az én eszem.
Egyet se tudok én azokból megfejteni.
- Jól van - szólt kacér mosollyal -, bebizonyítom önnek,
hogy nem vagyok olyan kegyetlen. Nemhogy kérdeznék öntõl, hanem ha holnap eljön
hozzánk, hát megmondom a San Franciscó-i vasutat.
Az iktató másnap elment Borcsáékhoz. Az illedelem kívánta.
- Hát lássa a vasúti tiszt azt mondta, hogy tizennégy
vonattal találkozik útközben New Yorkig; de ez nem igaz, mert huszonnyolccal találkozik, miután az elõtte való heti vonatok is ott jönnek,
különbözõ distanciákban a pályán, s ezeket se kerülheti ki.
Az iktató elkezdett egy kicsit gondolkozni, s felkiáltott:
- Valóban úgy van.
Borcsa mindenféléket beszélt neki azonkívül, kedvesen
csevegett virágairól, madarairól, mikor elment, a kapuajtóig kikísérte
nyájasan:
- Ha holnap ismét eljön, elmondom önnek a Napóleon-féle
talány kulcsát.
Az iktató másnap is eljött.
- A katonatiszt ostoba volt - szól Borcsa -, arra
felelgetett nekem, hogy a félkezû invalidusnak az a tette, hogy a sas-rendért a
fejszével elvágta a kezét, bátorság volt-e vagy hiúság - holott észre kellett
volna vennie, hogy lehetetlen azt a kezet
elvágni, amelyben a szekerce volt.
Sokat nevettek ezen együtt, a pamlagon egymás mellett ülve.
- Holnap meg fogja ön tudni a matschakereket.
A szegény iktató harmadnap is eljött.
- A matschakerek egy ostobaság - kezdé nevetve a vénleány -,
a tudós megjárta vele. A matschaker-talányban az a vicc, hogy a matschakerek
semmit sem jelentenek. De az én akadémikusom tettette magát, hogy õ tudja, mik
azok a kisebb-nagyobb matschakerek, s én ebbõl láttam, hogy üres ember, aki
csak a látszatra dolgozik. Az ilyeneket soha ki nem állhattam. Kiadtam neki az
utat.
- Jól tette, kisasszony.
Egész késõ estig trécseltek, ábrándoztak, Boriska hímzett, s
az iktató a Bartók szerelmes verseit olvasta, neki.
Az elválásnál így szólt Boriska:
- Holnap meg fogja hallani a sportsmanok esetét.
Az iktató eljött a következõ nap. Hova is mehetett volna
egyebüvé? Megszokta már itt tölteni a délutáni óráit. Önkéntelenül is idehozta
volna a lába.
- A sportsmanok dolgához már némi találékonyság kell, s ez
nem volt az íróban. Mert mikor a két versenyzõ mozdulatlanul állt a turfon a
saját érdekében, az idegen csupán egyetlen, olyan modust súghatott nekik, ami
azokat nyargalásra késztheté.
- S mi volt az?
- Azt súgta nekik: cseréljenek
önök, uraim, lovat.
S azok rögtön lovat cserélvén, mindenik a másik lovával
akart gyorsabban beérni.
*
Boriska ma egész délután zongorázott. Az iktató elandalogva,
olvadó szívvel hallgatta.
Este, amikor elbúcsúzott, az iktató azt kérdé búsan a
leánytól:
- Nem volt több kérõje, kisasszony?
- Nem. Több kérdést nem tettem, hanem ha mer, jöjjön el
holnap, még önhöz intézek egy kérdést.
- Eljövök, kisasszony - hebegte zavartan, mert tökéletesen
benne volt már a vénlány hálójában.
Másnap mikor eljött, Boriska megfogta a kezét, s csupán azt
kérdezé szemérmesen, szemeit lesütve:
- Akar ön engem nõül venni?
(A költõi igazságszolgáltatás az lenne most már, hogy én az
iktatóval azt feleltessem erre a könnyû kérdésre, amit a nehezekre feleltek a
többiek, de bánom is én a költõi igazságszolgáltatást.)
|