PROPTER FORMAM

1885

Milyen más világ van még odakünn az áldott vidéki éghajlat alatt.

Ott még nem kell szövetkezeteket csinálni az »árverési hiénák« ellen, ott még olyan élet van, hogy jobb benne adósnak lenni, mint hitelezõnek. Ami egészen rendjén is megy, mert az adósok lévén többségben, természetes, hogy amennyire lehetséges, kényelmes helyzetet teremtsenek magoknak.

Ez idén tavasszal küldött ki a principálisom egy árveréshez, mely egy dzsentri családon vala megejtendõ. Név szerint tekintetes Hebeley Gáspár úr volt az alperes. Jónevû família ott abban a felsõ megyében, ahol lakik, szolgabírákat, sõt alispánokat is adott már a megyének.

Mint süldõ ügyvédsegédnek ez volt az elsõ funkcióm.

Útközben negyvenszer is átolvastam a foglalási jegyzõkönyvet, mely még 1884. jún. 25-én kelt. Tehát már kilenc hónap elõtt.

Annyiszor elolvastam, hogy könyv nélkül tudtam az egészet. Egyébiránt a következõ ingó tárgyak voltak lefoglalva:

Negyven holdnyi búzavetés a lábán.

Egy tíz öl hosszú, négy öl széles szénakazal.

Tizennégy darab tehén.

No, ebbõl bõven kifutja a felünk, Weisz Ignác ezer forint követelése.

Hebeley Gáspár úrnak azelõtt birtoka is volt, de az elúszott valahogy, eladta egyik rokonának, és most haszonbérli tõle.

Mikor odaértem, rendkívül szívélyesen fogadott. Puha kalácsot tettek elém, s finom hideg malacpecsenyét bort vagy háromfélét, s tetejébe finom havanna szivarokkal kínált meg.

Kisvártatva megérkezett a végrehajtó, akit Hebeley úr »pertu« szólított, amire az büszkén tekintgetett széjjel, hogy hallja-e az egész világ.

Miután a végrehajtó is megreggelizett, s egypár rossz adomát mondott el falatozás közben, elkezdtem sürgetni:

- Kezdjünk talán a dologhoz, mert mindjárt pont tíz óra.

- Az ám - mondá õ -, majd el is felejtettem volna. Kezdjünk hozzá - propter formam.

- De árverezõket nem látok - tettem hozzá aggodalmasan.

- Nem tesz az semmit. Menjünk. Lesz ott ember - propter formam.

(De mit akar ez örökké azzal a propter formával? )

Hebeley úr maga kedélyesen vette a dolgot: rágyújtott az ezüst kupakos tajtékpipájára, s eseteket beszélt a legközelebbi követválasztásról, miközben a gazdasági épületek felé vezetett bennünket. Három vagy négy paraszt volt velünk mindössze.

- Ezek a licitánsok?

- Ezek!

- Hát hol kezdjük? - kérdé Hebeley úr.

- Ahol a felperesi képviselõ úr kívánja.

- Tehát adjuk el legelõbb a kazal szénát. Hol van a széna?

- A széna? - vágott közbe kacagva Hebeley. - A szénát megették a tehenek. Hiszen a széna megrohadt volna.

- Ez úgy van! - erõsíté komoly, méltóságos arccal Kis János, a végrehajtó.

- Hát akkor - szóltam -, kérem kivezettetni a teheneket.

Hebeley intett a szemeivel az egyik úgynevezett licitánsnak (valószínûleg az õ saját bérese volt).

- Ide azokkal a tehenekkel, Marci!

Marci fürgén szaladt az istálló felé, de nagy csodálkozásomra, nemhogy az istálló ajtón ment volna be a tehenekért, hanem a hijjuhoz támasztott létrán fölkúszott szélsebesen a padlásra, s kisvártatva óriási csattanásokra rezzentem föl. Valami nehéz testek kezdtek alápotyogni egyenkint a hijjulyukon át.

- Mi az?

- Hát a tehenek - mondá flegmával Hebeley.

- Hogyan, a tehenek?

- A bõreik. Tessék megolvasni, megvan mind a tizennégy. - Megdöglöttek?

- Propter formam - nevetett a végrehajtó.

- Hát a tehén se örökéletû, kérem alássan - elménckedett Hebeley. - Elég szép tõlük, hogy a bõrüket rátestálják az emberre. A disznó például azt sem teszi.

(Eközben úgy rémlett, mintha a végrehajtó azt kérdené Hebeleytõl suttogva: »mibe kerültek a bõrök? Megegyeznek a szõrre nézve?«)

- De kérem, ez nem megy úgy!

- Ha nincs vele megelégedve, tessék az árverési jegyzõkönyvben kifejezni az elégedetlenségét.

- A fátum ellen semmit sem tehet az ember - szólt kenetteljesen a végrehajtó.

- Akkor hát nincs más hátra - mondám lehûlve -, mint a termésbõl venni be követelésünket.

Hebeley úr kinyitott egy csûrt, ahol nehány kéve búza volt felhalmozva szalmában.

- Ennyi volna az egész?

- Ennyi.

- De hisz ez szörnyûség, kérem! Az lehetetlen, hogy csak ennyi termett volna negyven holdon.

- Hja, rossz esztendõ volt! Tessék a »szakértõktõl« megkérdeni.

A szakértõk a legeredetibb species a vidéken. A végrehajtó rögtön küldött a szakértõkért. Két öreg parasztért, Igali Mátyás és Kamócska István õkegyelmeikért, akik is nyomban megjelentek vala.

- Mondják meg kentek, mennyi búza teremhet negyven holdon, ha az ember nem gondozza a vetést?

- Hát akkor semmi sem terem, kérem alássan.

- Valami mégis csak terem?

- Hát a vetés felét talán mégis meghozza.

- Lássa, uram.

- Jó, de itt a csûrben nincs húsz pozsonyi mérõ se.

- Hát nincs, mert kipergett már azóta. Ki látta azt ilyen késõn licitálni?

- De hiszen a tekintetes úr élt folyvást föllebbezésekkel.

- Hja, azt nekem a törvény megengedi.

- Akkor hát mármost én mit árvereztessek? - kiálték fel kétségbeesetten.

- Nos, a bõröket és a búzaszalmát.

Úgy tettem. A bõröket is, a búzát is a Hebeley úr bérese vette meg néhány potom forinton.

A düh fogott el, de teljesen tehetetlenségre voltam kárhoztatva.

- Folytatólagos végrehajtást kérek.

- Természetesen propter formam - mondá a végrehajtó nyájas mosollyal.

- Én nem tréfálhatok, uram. Nekem komoly megbízatásom van a fõnökömtûl.

- Úgy is jó. Hát tessék valami foglalni valót kijelölni.

- Nincs itt kérem semmi - jegyzé meg Hebeley úr vidáman.

- Menjünk a szobákba, ott fogok kijelölni tárgyakat.

- Méltóztassék!

Elöl eresztett udvariasan.

- A bútorokat tessék felírni - szóltam a végrehajtóhoz.

- A bútorokat nem lehet - felelte sajnálkozó hangon Hebeley.

- És miért nem?

- Mert azokat már egy év elõtt vette meg árverésen egy unokaöcsém, s én csak használatba bírom. Rögtön kikeresem annak az árverésnek a jegyzõkönyvét.

S ezzel egy nagy almáriumhoz futott, hogy ott keresse.

Az almárium polcai teliden-tele voltak finom porcelán holmival, és drága ezüstnemûkkel.

- Itt a jegyzõkönyv - mondá, amint egy kis ezüst szekrénybõl elõkotorászta.

Hirtelen átfutottam.

- Úgy van, a bútorok nem az önéi. De a porcelánokat és az ezüstöt lefoglalom.

Úgy tetszik, zavarba jött egy pillanatra, hogy oly ügyetlen volt, s elõttem nyitotta ki a szekrényt.

A végrehajtó feljegyzé, és aggódva kérdé:

- Értéke?

- Megér legalább ötszáz forintot - mondám áttekintve a tárgyakat.

- Ön ne beszéljen. Az a szakértõk dolga. Mondják meg kegyelmetek, de igaz lelkükre, mit adnának ezért a holmiért, ami a szekrényben van?

- Nem sokat ér az - vélte fitymálva Kamócska István.

- Limlom - duplázott rá Igati uram.

- De valamit mégis csak megér? - sürgeté a végrehajtó.

- Meglehet.

- Talán.

- Mit adna például kend érte?

- Semmit - szólt Kamócska meggyõzõdéssel.

- Hát a zsidó mit adhatna érte?

- Négy-öt forintot - döntötte el Igali uram.

S a végrehajtó sietett beírni: értéke négy forint.

- Nos, mit jelöl még ki a felperesi képviselõ úr?

Fejem zúgott, arcomat elfutotta a szégyenletes pirosság, szidtam magamban a törvényt, a perrendtartást, átkoztam mesterségemet, de propter formam magam is úgy tettem, mintha nevetnék meglehetõsen nevetséges helyzetemen, s a végrehajtó gúnyos kérdésére mosolyogva hajtottam meg magamat Hebeley úr elõtt:

- Én már nem jelölök ki semmit. Hanem ha talán a tekintetes úr tenne valami ajánlatot…

- Hát mit?… Mim is van? - szólt kacagva. - Elzongorázom önnek ebéd elõtt a nótámat!

S ezzel leült a zongorához, s pajkos jókedvében eljátszotta Zimay László egy szép szerzeményét.

Ilyen furcsa, veszett dolog az, mikor a dzsentit licitálják!