|
- Szokott ön vadászni? - szokták tõlem kérdezni a dzsentri
ismerõseim, és mert szégyen azt felelni, hogy »nem«, az ember hímez-hámoz:
- Néha-néha - felelem a legtöbb ízben.
- Lõtt-e már valami nagyobb állatot?
-
Egyetlenegyszer.
- Mit?
- Egy veszett
kutyát!
- Ej, az bizony
nem sok! Hanem még kevesebbet is lõhetett volna, teszem azt, hogy szelíd
kutyát!
- Nemigen van alkalmam a vadászatokhoz.
- No, tudja mit, egyszer én magammal viszem, ha akarja, ha
nem akarja, kóstolja meg ezt a gyönyörûséget is.
Addig ígérgette, hogy egyszer csakugyan elcsalt az ismerõsöm
a falusi jószágára, s ott éj idején rám erõszakolta a puskát:
- Menjünk szarvasokra vadászni!
Holdvilágtalan éjszaka volt, amint cserkészve mentünk
keresztül az erdõn, nedves volt a gyep, a harmattól egészen átáztak városias
cipõim. Fáztam. Untatott a mulatság. Szuroksötétség volt, nem láttuk, hova
lépünk, sõt még egymást se láttuk. Az égen sötét felhõk úsztak, hozzájárult még
az õsfák sûrû lombja is.
Ünnepélyes csend honolt köröskörül, ha egy madár megmozdult
a fészkén, az már nesznek vált be, ha csipogtak a kicsinyei, azt már negyven
lépésrõl hallottuk. A fák levelei nem mozdultak, az erdõ hallgatag volt.
Vadásztársamnak élesebb látás jutott osztályrészeül, egészen
jól mozgott a cserjék és bozót között, megfogta a kezemet, úgy vezetett a
gazosabb helyeken.
- Itt egy kõ, itt egy feküfa
- figyelmeztetett folyvást elõttem menve, megösmervén a tárgyakat, amiket
lába érintett. - Ehol ni, egy elhullatott agancs!
Lehajolt, és felemelte, csakugyan fiatal szarvas agancsa
volt.
- Tehát tény, hogy a szarvasok elhullatják agancsaikat?
- Éppen úgy, mint a gyermekek »ideiglenes« fogaikat.
Furcsa hogy ezt az ideiglenességet már maga a természet
produkálja. Én mindig azt hittem, hogy az állam gondolta ki ezt a fogalmat az
»ideiglenes« hivatalnokokban.
- Érdekesek ezek az agancsok a fejlõdési korunkban, mikor
még puhák: fölmetélve igen pompás eledel salátának ecettel és hagymával.
- Ah, ne mondja, meg lehet enni is?
- Késõbb aztán megkeményednek e szarvak, de rútak, szõrösek
maradnak, mígnem a szarvas kicsiszolja szépre.
- Hogyan? Maga a szarvas?
- Nos igen, a szarvas a leghiúbb állat. Nekiáll valamely
fának, de tudja az isten miért, legjobban a rakottyafát szereti e célra, s
addig dörzsöli hozzá a szarvait naponkint egy-egy félóráig, míg lehámlanak,
lecsiszolódnak. Ha csendes tükrû tóhoz ér, kacéran nézegeti benne az ágas-bogas
koronáját.
Amint így beszélgetve lépegetnénk, egy széles, hosszú
tisztásra értünk, hol valamivel már világosabb lett.
E pillanatban nagy bömbölés hallatszott az erdõ szemben levõ
részébõl, s nyomában lázas csörtetés.
- Mi az? - kérdém ijedten.
- Szarvasok jönnek - felelte társam a puskáját fölemelve -,
álljon ide mellém, és nézze, milyen érdekes.
A sûrû fák közül csakugyan elõrohant egy egész falka, a
magasan tartott fejjel vágtattak kissé rézsút felénk.
Csak egy nagy agancsos vágta le szarvait a földbe sajátszerû
bõgést hallatva, mely messze zúgott a rengetegben.
Gyönyörû látvány volt a mintegy tíz-tizenkét szarvasból álló
csapat, mely úgyszólván rendezett sorokban jött. Nyúlánk testük, vékony lábuk s
a közeledõ agancs-erdõ úgy nézett ki, mintha mûvésziesen rendezett grupp volna.
A nagy agancsos kivált a sorból, és a nyáj jobb oldalán robogott, mellette
ugyancsak a jobb oldalon egy fiatalabb szarvas nyargalt, melyet nyihogva döfött
oldalba némelykor, ha ki akart csapni az irányból. Pedig ki akart a nyáj felé.
- Az öreg szarvas jön a háremével - mondá társam.
- Mivel?
- A háremével.
- Hogy érti ezt?
- A szarvasok úgy élnek, barátom, mint a törökök. Az a
csapat ott csupa szarvastehén és üszõ. Az öreg szarvas meg az, amelyik oldalt
megy mellettök bömbölve.
- Hát az a másik szarvas, akit meg-megdöf, s akit nem akar a
csapathoz ereszteni?
- Ej, az ördögbe is, hát ki nem találta, hogy ez a házibarát?
- Bámulatos! Ezért van hát az öregnek annyi agancs a fején.
- No, nem azért. Mert az öreg szarvas jobban vigyáz a
teheneire, mint ön képzelné.
A szarvascsorda még nem volt olyan közel, hogy lõni lehetett
volna rá. A tisztást egy kis ér szelte keresztül csörgõ vizével, melynek alján
ezer meg ezer kavics tarkállott. Az üszõk és a tehenek megálltak a pataknál,
megbámulták magukat, és ittak belõle. Elandalodtunk e poétikus képen.
Hanem a következõ percben sajátszerû csattogás hallatszott,
melyet szilaj dübörgés váltott fel, mintha két verekedõ óriás alatt mozogna a
föld. Tompa koppanások hasították át a levegõt, s éles vad bõgés némítá el a
szarvasüszõk szürcsölésének szelíd neszét.
- Mi lehet ez?
- Hát nem látja - kiáltá társam -, hogy a hímek ott oldalt
párbajt vívnak egymás közt. Az õ agancsaik csattognak. Maradjon ön itt!
S õ maga lihegve rohant feléjök, hogy lõtávolba vegye õket.
A hold kibújt kissé, s én láthattam a két fejedelmi állatot
összeakasztott agancsaikkal irtózatos dulakodásukban. Az agancs hatalmas harci
eszköz. Amint egymásnak rontottak, összeütõdék a két koronás fõ, megropogtak a
kiszögellõ csonttörõk, de nem eresztették el egymást. Sem jobbra, sem balra meg
nem zökkenhetett a fej. Csak egy-egy nagy döfés után tántorodott vissza
egyik-másik, s a hátulsó lába megrogyott. De felugrott hirtelen, s agancsait új
hévvel vágta bele a másikba.
Csak kis ideig láthattam e sajátszerû viadalt, melyet az ér
túlsó oldaláról némán nézett végig a hárem. Csak néha kunkogott közbe egy-egy
üszõ.
Mindennek egyszerre véget vetett a vadásztársam puskája,
mely e pillanatban eldördült, mire az agancsos, az öreg szarvas, egy darabig
keringve, véresen rogyott össze halva.
Az üszõk és a tehenek fölkerekedtek most, mint a vihar, s
futottak a gyõztes elé.
S a gyõztes még annál is sebesebben futott a tehenek felé.
A fele úton találkoztak.
A szarvastehenek nyihogtak egy sûrû csoportba verõdve, a hím
prüszkölve nyalogatta õket.
S mindjárt elkezdte a nyársravaló a mézes heteket.
Társam rá akart lõni, de aztán meggondolta magát, hogy kár
volna ebben a pillanatban megháborgatni.
Leeresztette a puskáját, s megfordultunk csendesen hazafelé,
azon gondolkodva útközben, hogy a szarvasférjek élete keserves élet, s hogy a
szarvastehenek szeretik a változatosságot.
Hogy ugyan ki vihette ezek közé a bontont?
|