|
Talán senki sem olyan igazságos az olvasók iránt, mint én.
Még mikor rászedem is õket, úgy szedem rá, hogy igazságot
osztok.
Ha könyvrõl írok kritikát, adok neki élénk tetszetõs címet,
hogy azt higgyék, valami pikantéria, és olvassák.
Ha pedig pikantériáról írok, adok neki száraz könyvcímet,
hogy azt higgyék, valami komoly kritika, és ne olvassák.
Éppen így történik ez most. Nehéz volna megsejteni ugye,
hogy az aranyos Ilusról lesz szó?
Pedig õróla fecsegek, az õ dolgát szellõztetem, már ti.
amennyire az illedelem engedi.
Mert olyan dolga ez neki, amit nem szed a poéta dalba, hogy
õ azt a színpadról elcsicseregje. Közönséges prózai história. Akadnak ugyanis
csúf emberek, akik kellemetlenséget okoznak neki. Hiszen mindnyájan ismerjük a
tényálladékot azzal a kétezer forinttal. Iluska azt mondja, kifizette, az a
csúf ember, a kölcsönadó meg azt mondja, hogy ki nem fizette. Meg volt ez már
írva ezelõtt egy évvel a lapokban.
Két ilyen merõben ellenkezõ állítás közül bizony az
Iluskáénak adnék én igazat, de ezek a bírák… ezeket valamennyiöket megrontja az
a bolondos nagy törvénykönyv, amelyben meg van írva feketével fehéren, hogy aki
állít, az bizonyítson.
De hát nem elég bizonyíték az, ha õ mondja?
Nekik nem elég. A bíró azt kérdezte:
- Tudná-e valamivel bizonyítani, hogy kifizette?
- Nem tudom én, galambom, ha a szavamnak nem hisznek.
- Akkor nagyon sajnálom.
- A
lelkemet csak nem tehetem ki.
-
Gondolkozzék rajta, hátha visszaemlékezne valamely körülményre, hol történt,
mikor történt, nem látta-e valaki? Csak legalább egyetlen szálacska
lenne a kezünkben.
Iluska összeráncolta a homlokát, a szép selyem legyezõjével
elhessegette magától, lefújta ama sok mindenféle tarkabarka esemény emlékét,
ami vele azóta történt, s íme az események rétegei között egyszer ráakadt
valamire:
- Uccu, nini, majd elfelejtettem. Volt nekem egy
társalkodóném, akitõl én franciául tanultam. No, ne mosolyogjon hát, mert
megapprehendálok. Azt mondta valaki, hogy ehhez a fitos orromhoz jól illenék a
francia beszéd. Hát jól van, a »mamzell« olyan volt nekem, míg nálam volt,
mintha a lelkembõl lelkedzett volna ki, minden dolgomat tudta, és egy
protokollumot vezetett minden kiadásomról és bevételemrõl. De képzelje csak,
férjhez ment! Ah!
- Tehát könyvet vezetett? - mondá a bíró élénken. - S mi
volt ebben a könyvben?
- Hát mondtam már, hogy beírta, kitõl mit vettünk be, s
kinek mit adtunk ki.
- S igazán mindent beírt,
a szó szoros értelmében?
- Ejnye, de hamis maga! Mindjárt a kezére ütök. Hát persze,
hogy mindent.
- Eszerint azt akarja mondani, ugye, hogy bele van jegyezve
a kiadásokba a kétezer forint is, amit a hitelezõnek visszafizettek?
Iluska beleegyezõn bólintgatja a szép mosolygós fejét.
- Akkor ez sokat ér. Mindenesetre fél bizonyíték. Hozza fel
hozzám azt a könyvet.
- A könyvet? - szeppent meg Iluska.
- Igen, azt most be kell csatolni a pörhöz.
- Oh, jaj, minek is szóltam? - kiáltá ijedten kezeit
összecsapva.
- Márpedig annak meg kell lenni, vagy…
- Ne izéljen kérem, tekintetes törvényszék! Hiszen az
lehetetlen!
- Vagy megfizeti nagysád a kétezer forintot.
- Én? Kifizessem? Még egyszer? Inkább az ablakon lököm ki -
pörgött szaporán a nyelvecskéje, s kezét a csípõjére rakta -, inkább beleugrom
a Dunába, inkább kibékülök az urammal, inkább elhozom még azt a könyvet is…
- No, ugye, hogy elhozza.
Iluska gondolkozott.
- Elhozom… hát jó, elhozom - aztán szelíden hozzátette -, de
csak egy föltétel alatt…
- Lássuk azt a föltételt.
Fejét lesütötte, és a szempilláit becsukta szemérmesen:
- Ha… hogy is mondjam csak… no, lássa milyen bohó szégyenlõs
vagyok… ha a többi lapjait leragasztják.
- Ugyan, ugyan, mire való lenne az?
- Hát csak! - szólt a fejét dacosan hátraszegezve. - Mert
magok nagyon kíváncsiak. Látom a szemeibõl. És mert van ott sok olyan jegyzet,
ami nem magoknak való.
- Melyik rovatban? A »bevételek« vagy a »kiadások« közt?
A szép Iluska az egyik rózsás ujját belekapcsolta az egyik
fehér fogába, aztán úgy csettentett vele pajkosan a bíró felé, hogy azt majd
megmondja kiskedden, de nem most.
- Tessék a tekintetes törvényszéknek kitalálni!
És azóta találgatja is a törvényszék, mert a szép Ilonka
elhozta másnap a könyvet, s azon nyomban hivatalosan leragasztották a nem szükséges lapjait.
Azóta ott hever a többi akták közt; s ott is lesz a
legközelebbi végtárgyalásig.
Ingerlõ titkait három királyi pecsét õrzi… Piros mind a
három.
|