|
Nagy bajban vagyok tisztelt olvasók, mert ehhez a
történethez nem elegendõk a képek, ide térkép kellenék, mégpedig reflextérkép,
mely világosan mutassa a talajt: hol lapos, hol dombos; de mivelhogy ilyen
mappám nincsen, tessék kérem idefigyelni, ha azt mondom, hogy a Kermyék villája
elöl széles tornáccal lapos helyen állott, ámbátor a telek görbe volt, mert már
az elõrészét is roppant rútítja rézsunt balra a domborulat, ahol a kocsiszín
van.
A kocsiszínnek nincs kapuja, ami elég alkalmatlan, mert a
hintónak (mely azért van mindig betolva, hogy meg ne ázzék) egyik hátulsó
kereke alá folyton követ kell tenni, nehogy leguruljon. (Faluhelyen többnyire
így fognak ki a földrajzi fekvésen.)
Az elbeszélendõ kis kaland napján is éppen így állott a
kocsiszín és benne a hintó kaviccsal alátámasztva.
Hogy milyen nap volt, kedd-e vagy szerda, nem emlékszem,
pedig életemnek egyik legeseményteljesebb napja, melyen nagy veszély fenyegette
elsõ szerelmemet.
Ti. a szép szöszke Kermy Rózával szerettük egymást, amirõl
azonban a szülõk nem akartak venni tudomást, hanem másféle terveket szõttek
vele. Éppen az említett napon érkezett a házhoz a Nemeskey família. Az öregúr,
az asszony, a kamasz fiok és két nagynéne vagy harminc skatulyával. De a
harminc skatulyánál is nagyobb baj volt az a kis doboz, melyet a fiatal
Nemeskey hozott magával: abban már benne voltak a falusi hírek szerint a
jegygyûrûk. Minden jel mutatta, hogy ma fogják tõlem elszakítani Rózámat. A
helybeli elõkelõségek közül szintén hivatalosak voltak nehányan.
Semmi kétség, itt eljegyzésre készülnek!
A szomszédban laktam, alkalmam volt Rózával korán reggel,
még a vendégek érkezése elõtt a kerítésen át néhány szót váltani.
- Igen, igen - suttogta szomorúan -, szüleim titkolóznak, és
mosolyognak a titkukhoz. Ez nem jelenthet jót ránk nézve.
- Oh, Róza, én nem élem túl a mai napot. Magát hozzá fogják
kényszeríteni.
Róza a lábával toppantott.
- Ugyan menjen, hiszen még nem is láttam. Nem, nem. Én
örökké magát fogom szeretni.
- S fõbe lövöm magamat, ha…
S kihúztam oldalzsebembõl pisztolyomat.
- Jaj! Ne okoskodjék!
- Megteszem, esküszöm, ha hozzámegy, de akkor is megteszem,
ha nem értesít a mai borzasztó nap kimenetelérõl, ha el nem jön megmondani,
hogy tetszett a võlegény, s mi történt.
- Hiszen majd megtudja… majd elmondom holnap.
- Egész nap ne lássam? Inkább a halált lássam. Kell, hogy
megnyugtassa háborgó szívemet.
- Istenem, hol? Lehetetlen az!
- Szökjön el egy félórára a vendégektõl.
- De hova? - szólt szorongva. - Tudja, el nem mehetek
otthonról.
- Osonjon be például a kocsiszínbe. Én ott várom.
- Mit gondol? - mondá szemeit lesütve, szemrehányón.
- Tegye meg, ha szeret - suttogtam hévvel -, ha szeret!
- Ott leszek - rebegte, s aztán szép homlokát összeráncolva,
hozzátevé -, de hogy jut be ön?
- Belopózom.
- Hátha észreveszik a cselédek?
- Beülök a hintóba, ahol nem látnak meg. Mikor várhatom?
- Uzsonna elõtt.
Déltájban, mikor bent a vendégek ebédeltek, észrevétlenül
jutottam be a kocsiszínbe, s onnan a brummer hintóba nagy szívdobogás közt
figyelve minden külsõ neszre. Ha tyúk futott el az udvaron, vagy pulyka
rebbentette meg szárnyát, az mind az õ léptének tetszett. Rettentõ lassan telt
az idõ. Hallottam, amint a vendégek kijöttek a tornácra ebéd után, majd kártya
mûszavak s csengõ nõi kacaj ütötték meg a füleimet.
Bizonyosan közte van a Rózáé is.
Oh, be boldogtalan voltam.
Végre közeledõ suhogás hallatszott, az õ kis
kartonszoknyájának suhogása volt.
- Itt vagyok - lihegte megtörve, fázékonyan.
- Jöjjön fel - suttogám, kezemet nyújtva, míg õ piciny lábát
habozva és félénken tette a hágcsóra.
- Nem látták? - kérdém, mikor már velem szemben ült a
hintóban.
- Nem, de lassan beszéljen az istenért, mert a vendégek egy
része itt kártyázik a tornácon.
- Megtörtént? - hebegtem üvegesedõ szemeimet ráemelve.
- Még eddig semmi se történt, de a szüleink most
tanácskoznak róla a nappaliban.
- Borzasztó! Hát a võlegényhez mit szól az én Rózikám?
- Csinos fiú! - veté oda a vállán egyet rántva, a pajkosság
bizonyos nemével, ami engem végtelenül felháborított.
- Tetszik? - hörögtem indulatosan, s kivettem
kétségbeesetten a pisztolyomat. - Róza meghalsz! Haljunk meg együtt.
Rám nézett reszketve, olyan fehéren, mint a hó.
- Meghalunk, Róza - ismétlém vadul -, de elõbb megcsókollak.
Elvörösödött, mint a láng. Utánakaptam, de egy erõs lökéssel
hátrataszított, zökkent a hintó s a következõ percben…
…A következõ percben a kerék alá támasztott kõ elgurulván, a
hintó magától indult meg a lejtõn, és megállt a tornác elõtt.
Mi csak már akkor vettük észre, mikor már ott voltunk
szégyenszemre a vendégek gúnyos tekintete elõtt.
Hogy Nemeskeyék rögtön pusztultak onnan, nem csodálom, de
hogy mi rögtön a föld alá nem süllyedtünk, azt mai napig is csodálom az
anyjukommal, Rózával.
|