|
Nem rég ideje annak, hogy a szegény Gyuri bácsi meghalt, és
kivitték szép csöndesen a Kerepesi temetõbe.
A családi címerek, egy griffmadár karddal a csõrében, ott
röpködtek a koporsója mellett, a partecédulán bõven ki voltak írva a
predikátumai, elõkelõ bírói hivatala és mindennemû más címei.
- Bizony sokra vitte - mondák a koporsója után ballagó
szegényebb rokonok, akik feljöttek a vidékrõl a protektort siratni benne.
- Igazi nagy úr lett! Hogy az ilyen embernek is el kell
mennie, akit ennyi világi tisztesség ért.
(Mert a Tudományos Akadémiának is tagja volt Gyuri bácsi.)
Hanem a legnagyobb tisztességet, ami õt érte, csak igen
kevesen tudtuk.
Azt ti., hogy Gyuri bácsi egykor koronát viselt.
Mégpedig nem valami romantikus mesebeli koronát, aminõ a
Benyovszky Móricé vagy az afrikai Magyaré lehetett, hanem a legkomolyabb korona
volt a fején: a Szt. István koronája.
Úgy, úgy! Ez színvalóság!
Önök hitetlenül rázzák a fejüket:
Hogy miért
nem tud hát errõl a történelem?
Hanem éppen
azért nevezetes dolog, mert a történelem nem tud róla; amit a történelem tud,
az már nem nevezetes.
Hiszen ha
elbeszélem, hát megtudhatja, ha akarja.
*
Minthogy
azonban én csak annak hiszek, amit látok, ennélfogva a Gyuri bácsi saját
elõadását fogom használni. Az õ lelke rajta, ha valami turpisság sülne ki. Õ
úgyis könnyebben elviselheti azt most már, mint én.
»Hát,
öcsém, úgy volt az, de bizalmasan mondom el a dolgot, mert nem újságba való az,
hogy mi vittük a koronát Orsovára 1849-ben. Énrám volt bízva fejvesztés terhe
alatt. Vigyáztam is rá, mint a két látó szememre. Egy vasládába volt
becsomagolva a szekéren, s az három kemény lakattal lezárva. Egész Ceglédig
rajta ültem a vasládán, s valahányszor zökkent a szekér, mindég megremegett a
szívem, hogy a vasláda kiszalad alólam. Azalatt az egy nap alatt õszültem meg,
öcsém.
Ceglédre
érve roppant sötétség lett, a záporesõ is zuhogni kezdett, az utak meg éppen
nem voltak kellõ biztonságban.
- Itt
meghálunk - mondám a kocsisnak, s betértünk a vendéglõi állás alá.
Bent a
vendéglõben ismerõsökre akadtam, jólelkû, hazafias úriemberekre.
- Hova
mégy, Gyuri? - kérdezék.
- Egy kis
dolgom van arrafelé - mondám Kecskemét tájékára mutatva.
- Mi az ördögöt viszel abban a vasládában?
- Pörös aktákat.
- Itt hálsz meg?
- Itt.
- Brávó. Mi is itt hálunk. Legalább átkártyázzuk az
éjszakát.
- De én itt a kocsin maradok.
- Hisz megvesz a hideg.
- Jó bundám van.
- Megbolondultál? Mikor olyan pompás lenne ott bent a meleg,
barátságos kályhánál.
- Hagyjatok nekem békét, én itt hálok a szekeren.
- Hm, akkor hát nem is pörös aktákat viszel te abban a
ládácskában?
- Hát mit? - kérdém ijedten elsápadva.
- Elárultad magadat a megdöbbenéseddel. Nem szép tõled, hogy
titkolózol elõttünk.
- Hát megmondom nektek õszintén, de esküdjetek, hogy egy
szót sem szóltok senkinek.
Becsületszavukat adták, de különben is elõkelõ tisztek
lévén, nem kellett tõlük tartanom.
- Én a koronát viszem, barátim.
- A szt. koronát?
- Azt.
Mély áhítattal nézték a vasládát, azután így szólt az egyik:
- Nagy dolog, de nem látom át, miért ne hozhatnád be?
- Nem lehet a ládát, az nagy feltûnést okozna.
- Hát akkor vedd ki belõle a koronát, és azt hozd be a
köpenyeg alatt a különszobába. Senki sem látja.
Úgy is lett, bevittem a koronát a köpönyegem alatt s
letettem egy alacsony almáriumra, betakarván azt a levetett köpönyegemmel.
Leültünk kártyázni, de a nyugtalanság miatt nem lehetett,
mert valahányszor lépteket hallottam, vagy az ajtó ha nyílott, mindég
összerezzentem: hátha beugrik valaki, és hirtelen elkapja.
Társaim észrevették nyugtalanságomat.
- Ugyan, ne okoskodj. Hiszen hárman vagyunk. S itt vannak a kardjaink is.
- Igen, de
úgy el találunk felejtkezni a játék hevében, egyszer csak azon vesszük észre,
hogy már elszalad vele valaki.
- Akkor hát
tedd a fejedre.
- De nincs
ám megbélelve.
- Nem tesz
az semmit.
- De nehéz
nagyon.
- Legalább
nyugodt leszel.
- Az igaz,
de ha valamikor királyunk lesz, és kitudódik, hogy a fejemre mertem tenni,
lenyakaztatnak.
- Attól ne
félj, mert mire ide kerülne a sor, akkorra már nem lesz fejed, azt már azért
üttetik le, mert egyáltalján elvitted a koronát.
- Az igaz!
Hát akkor, isten neki, fölteszem, ámbátor szentségtelenség.
- Csak
ebben az egy esetben nem, amikor ez éppen a korona biztonsága érdekében
történik.
-
Terringette! Nem is áll rosszul a fejeden. Ki oszt?
…Így
viseltem én, kedves öcsém, hat óra hosszat koronát a fejemen. De a világért sem
kérnék többet ebbõl a mulatságból«.
|