SZONTÁGH PÁLNÉ

1886

E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a »Magyar kisvárosi élet« címû könyvébõl vettem.

Õ említi ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, aki egy napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyûrûjét.

Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset, és milyen port verhetett fel! Hogyne! Mikor még most, kétszázötven év múlva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.

Mert hát olyan perszóna-e ifjú Gothard János, akivel packázni lehessen? A gazdag idõsb Gothard János fõbíró uram fia nem akárki. Nagy mágnás Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A Grünblathok is erõs nemzetség, sok ízben viseltek már fõbírói tisztségeket, sõt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében lenne ma a fõbírói pálca. De mindegy. Ha olyan ember volna is Gothard János, akivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyûrû, amivel bolondozni lehet?

Nagy volt a megbotránkozás; a fõpiacon, a csetneki és a jólészi utcán valóságos csoportokba verõdtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebbõl vajon? No, ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!

Babonás öregasszonyok e hírhez titokzatos arccal hozzákapcsolták azt a másikat, mely hasonlóképp hirtelen terjedt el a városban, hogy a toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és percben, mikor a mátkagyûrût lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja állította meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak eleget nem tesznek a Grünblath - Gothard-ügyben.

Pedig erre az órára éppoly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik jó hírére. Most egyszerre odavan mindkettõ. Lehettek is büszkék, kivált ez óramûre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgyhogy a híres Albertus Turibius egyenesen azért jött a múlt esztendõben Helvéciából Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozhassa.

A városi magisztrátus meg sem engedte volna neki, ha Késmûves Imre szenátor uram fel nem szólal:

- Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgysem fér az a fejébe.

Aminthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belsõ részeit, a hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó kerekecskét, szombaton is annyit tudott, amennyivel hétfõn kezdte.

Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az öreg Szontágh Márton, aki csinálta, de az néma volt. (Késõbbi krónikák mesélik, hogy a városi magisztrátus vágatta volna ki a nyelvét, nehogy árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem õkegyelmeikrõl.)

Nem árulta volna õ azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt világraszóló az óra, mert csak egy volt. Az egykorú országos okmányokban sok helyütt fordul elõ, hogy olyan esetekben, ahol bizonyos kisebb idõrészletek is fontossággal bírnak, a rozsnyói óra szerint vétessék az idõ.

A zsebórák már ekkor (1631 esztendõket jegyeztek) meglehetõsen kezdtek terjedni a nagyobb nemes uraknál, s ha valaki valamely vidékrõl Rozsnyóra utazott, egy egész tarisznya órát bíztak rá, hogy vigye el, és igazítsa hozzá a rozsnyóihoz.

Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor kétfelé nyílt a külsõ lapja, és egy kakas jött ki belõle, amikoron is a kalapácsok, rugók és billentyûk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha csak azt kikiáltaná szerte a csöndes házföldek fölött a Pozsáló hegy alján elterülõ zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: »Lutheránusok, vigyázzatok!«

Most aztán egyszerre elnémult az idõk hatalmas mérõje, mintha mondaná: »Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam virradhat, esteledhet, én itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem eresztem ki többé, hanem bezárom elõletek örökre.«

Hát érdemes ezt egy fehérszemély végett elszenvedni? Mert bizonyos az, rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyûrût holnap. Miért kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.

De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék, kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kísérletekre: »Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább az ördög!«

- Úgy? - szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. - Az ördögnek ugyan át nem adhatlak, hanem ehelyett mégis átadlak valakinek.

És átadta az ügyet egy prókátornak.

Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellett kiállniok a tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; aki valamely hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtõl testimoniumot kapott, hogy képes a pörvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált. (S csodálatos, mégsem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor irtják õket.)

Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvédje, mire a szép Grünblath Erzsébet is ügyvédet vallott, név szerint Miskolczy Pál diákot.

A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat válaszokban és viszontválaszokban (mert ez volt a per elsõ stádiuma), mikor aztán jól feldühösítették egymást, akkor adták be szokás szerint a keresetet.

Hét környékbeli pap gyûlt össze bíróságnak, a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt, megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, a helybeli segédlelkészt, nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Luther rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér vászonszelettel, mint hét orvosságos üveg.

Megtörve jelent meg a võlegény a »tekintetes nemes böcsületes korona« (így titulázta a bíróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei fennmaradtak) színe elõtt, dacosan, kevélyen Grünblath Erzsébet. Istenem, be szép volt! Hófehér ruha simult délceg termetéhez - talán éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három rózsabimbó - engesztelhetlenség hirdetõi -, haragos vérpiros mind a három. S amit a bimbók el nem mondtak, a két égõ csillag, a két szem lázas ragyogása hozzátoldta: »Nem békülök ki! Nem! Nem!«.

A becsületes szent korona hiába szembesítette õket, s hiába fogta külön is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.

- Elkárhozol, leányzó! - inté az elnök, Fabriczy György.

Erzsébet vállat vont fásultan.

- Katlanban fognak égetni a másvilágon! - rémítgette tiszteletes Szontágh Pál.

S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, amelyikben égetni fogják a szép hajadont. Biz’isten, sok érdekes dolgot bíz rá a hit az ördögökre is.

Hiába rémítgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.

Most aztán kiküldték a feleket az ámbitusra, csak a prókátoroknak volt joguk bent maradni, míg az ítéletet meghozzák.

Fabriczy György szólalt fel legelõbb:

- Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány férjhez ne mehessen hét évig, s ezalatt semminemû vígasságban, lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.

- Szavazzunk - dörmögte Vietorisz János.

- »Igen«-nel és »nem«-mel - formulázta az elnök.

A »nem« a fölmentést jelenti.

Szontágh Pál olvasta fel a neveket, s jegyzé oda a papírra a »nem«-et vagy »igen«-t.

- Salitius Péter?

- Igen.

- Urszinyi Sámuel?

- Nem.

- Vietorisz János?

- Nem.

E pillanatban néhány szót vetett egy papírszeletre Miskolczy Pál, és odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de ez meg sem nézte, hanem zavartalanul olvasta tovább a névsort.

- Bisztriczki Pál?

- Igen.

- Revucsan Károly?

- Nem.

Két »igen«, három »nem« volt. Most már csak a jegyzõ szavazata hiányzott és az elnöké.

Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a cédulát, amit a kezében szorongat, de az észre sem vette, s beadta a maga voksát is. Egy szerencsétlen »igen«-t.

S így lett meghozva ama kemény ítélet, melyet mai napig is emlegetnek a krónikák.

Szontágh Pál csak most nézte meg a cédulát. Ez volt ráírva szórul szóra:

»Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyûrût Gothard Jánosnak, mert a tiszteletes urat szereti.«

Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön õt szereti. Be mindjárt más lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene »igen«-nel?

- Nosza, koncipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a szentenciát.

Remegõ kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem összehozni, végre is maga az elnök diktálta, õ csak a szavakat írta le gépileg.

- Bejöhetnek a felek! - kiáltott ki Fabriczy György.

Belépett Erzsébet és Gothard János, s megálltak az ajtónál, elfordítván szemeiket egymásról. A fiatal pap fulladozó hangon olvasta fel nekik, amint következik:

»Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon, s az botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, mennyegzõi lakodalmaktól, táncoktól ez hét esztendõ alatt eltiltatik.«

Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.

Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincévesre válik, s egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen kiszámította, hogy kóró legyen akkorra a virágból.

- Megnyugszom az ítéletben! - jelenté ki Gothard János.

A leány meghajtotta fejét, és némán támolygott ki a terembõl ügyvédjével.

Szontágh Pál utánok ment, hogy egypár szóval vigasztalja.

- Hiszen meg lehet ezt még fellebbezni is.

- Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbíróhoz! - erõsködék Miskolczy.

- Okosan teszi kegyelmed! - biztatá a káplán.

- De legokosabban kegyelmed tette volna, ha »nem«-mel szavaz vala - vágott vissza ingerülten az adokvátus -, s ha most nem volna szükség az én okos cselekedetemre.

- Hát ellenem szavazott? - rebegte a leány elhalványodva.

Szontágh Pál fülig vörösödött.

- Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent elkövetek az ítélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik is a lábam.

S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbíróhoz, nagyságos Alaghy Lõrinc uramhoz: hátha meghajlíthatnák a szívét.

- A papokkal és az ördögökkel nem kezdek ki! - mondá Alaghy.

Hanem azért egy írást mégis kieszközöltek, melyben megbízza a rozsnyói magisztrátust, hogy az döntse el helyette az apellátát.

No hiszen, megmozgattak fût-fát szenátor uraiméknál az érdekelt felek, de hasztalan; a magisztrátus is helyben hagyta a papok ítéletét.

És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.

Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék instanciákkal a palatinus küszöbét meg a királyét, de annak sem lett foganatja.

Lemondtak végre minden reményrõl, mikor egy napon történt, hogy a jólészi utcán az öreg Szontágh Mártonnak köszönését nem fogadta idõsb Gothard János, hanem elfordította a fejét.

Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Õ volt a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az »iglói« elõnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy cédulára:

- Nincsen neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?

Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész tényálladékot, mint ítélték el a szép Grünblath Erzsébetet, s mint gerjedt aztán iránta égõ, olthatatlan szerelemre.

Az öreg a fejét csóválta:

- Hát miért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? - írta fel nagy pók alakú betûivel.

A káplán szomorúan mosolygott.

- Ahol a mi ékesszólásunk sem használ, mit használhatna ott egy néma?

Az öreg csóválta, egyre csóválta az õsz fejét, s haragosan csapkodott a szerszámokkal, amint roppant hévvel nekifogott a munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában serénykedék.

Húsvét napja közelgett, s akkorra ígérte a magisztrátusnak, hogy megint járni fog.

Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban, mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.

Az öreg már napokkal elõbb ott fenn dolgozott a toronyban. Beillesztett, eligazított mindent, s húsvét elsõ napján délben, a nép nagy vivátjai közt csakugyan megindult a világhírû rozsnyói óra.

Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jött ki azelõtt, most minden hatvanadik percben megjelent, s rettenetes hangon berregtette le: »Lutheránusok, vigyázzatok!« Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan perc alatt, s a percmutató õrülten szaladgált a numerusokon.

- Ez valami nagy veszedelmet jelent! - kiáltozák a babonás népek, megriadva.

A magisztrátus három legidõsebb szenátora menten futott Szontágh Márton uramhoz.

- Nagy baj van, mester - mondták lihegve -, az óra megbolondult.

Az öreg Szontágh Márton szerény, fakó arcán gúnyos mosoly tûnt fel, s elõvette papirosát, amelyre írni szokta a válaszokat.

»Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idõ a rozsnyói óra szerint vétessék.«

- Úgy van - bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.

De az öreg tovább folytatta:

»Ti a fiam menyasszonyát elítéltétek hét évre.«

- Hüm! - dünnyögé furcsát sejtve Késmûves Imre uram.

»Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.«

- Hát nem csinálja meg kegyelmed?

»Nem - írta fel Szontágh Márton uram nagy betûkkel -, szándékosan csináltam meg úgy.«

A szenátorok megrökönyödve ballagtak vissza a városházára, és egy óra alatt, akarom mondani tizenkettõ alatt, villámként futotta be az egész hír a várost, mért jár olyan sebesen az óra. Hogy Grünblath Erzsi büntetésideje sebesen elfogyjon.

A magisztrátus elkezdett tanácskozni.

- Nagy szégyen lesz ez az óra a városra - vélte Pagonyi János uram.

- Ahogy dicsõségünkre szolgált azelõtt, most csúfságunkra lészen - mondá Késmûves Imre uram.

- Engedjünk! - indítványozta Soltész Miklós uram.

Keresztül is ment az indítványa, csak éppen maga ellenezte idõsb Gothard János.

Legott egy deputáció indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki, számíttassék akképp a Grünblath Erzsébet büntetésideje, ahogy az óra most jár, de járjon ezentúl úgy az óra, ahogy azelõtt járt.

És így lett Grünblath Erzsébetbõl még abban az évben szüretkor Szontágh Pálné.