|
Kevés ember tudja már, mik voltak valaha az »amerikai nyulak«.
Pedig itt szaladgáltak Magyarországon. Itthon azért hítták õket így, mert
szörnyen üldözték a kopók. Bécsben pedig azért, mert nehéz volt õket utolérni.
A Kossuth amerikai tallérjaira alkalmazták ezt a gúnyszót,
csakhogy ott is, itt is másféle indokolással.
Élt pedig az amerikai nyulak idejében Aradon egy konzervatív
lelkületû úriember, név szerint Bíró Bertalan. »Vén svarcgelbnek« csúfolták,
mert még a szabadságharc idején sem titkolta, hogy a dinasztiához szít. Pedig
egy Kossuthtal rokonságban álló Meszlényi leány volt a felesége. Vagy hogy
éppen ezért szított a dinasztiához, mert a feleségével akart kötekedni?
Nagy kegyben állt odafent az udvarnál, magas érdemjele volt,
sokszor kínálták elõkelõ hivatalokkal, de mert beteges volt és már nagyon öreg,
semmit sem fogadott el, s egészen elzárkózva élt csöndes házában, midõn egy nap
az a hír rázta meg, hogy Imre fiát elfogták a csendõrök és vasra verve vitték
Kufsteinba.
Ez a csapás nagyon megtörte; sírt, jajveszékelt, szaladgált
fûhöz-fához, kutatott, kérdezõsködött, miért fogták el a fiát, s miképp lehetne
kiszabadítani? Míg végre azt a tanácsot kapta, hogy akármiért fogták is el,
legjobb lesz, ha személyesen megy föl Bécsbe. Neki ott úgyis csak a száját kell
felnyitnia, minden belehull, amit a szíve megkíván.
Felcihelõdék az öregúr, s becsomagolta nemcsak a mentét és
kalpagot, de az ócska fringiát is. Mert ha már nekikezdett, kész elmenni egész
a császár színe elé, s térdre borulni elõtte kegyelemért.
De nem kellett. A császár behunyta a szemét, és hátratette a
kezeit. A mindenható Kempen miniszter uralkodott. Õfelsége még a kegyelmezési
jogot is ráruházta az effajta ügyekben.
Még oda sem ért a vén Bíró Bertalan, Kempent már értesíté a
rendõrség, hogy jön, s hogy milyen ügyefogyott aggastyán. Felülrõl is
figyelmeztették: csínján kell vele bánni, meg kell neki adni, amit kér, mert ez
egészen jóérzelmû ember.
De elég szívesen is fogadta a miniszter, mikor a madárképû,
galambfehér hajú emberke egy nap beállított hozzá, eleibe futott, mindkét
kezével megrázta a jobbját.
- Ó, ó, kedves Bíró! - kiáltá kordiális nyájassággal. -
Milyen szerencse!
- Szerencsétlenség, excellenc! - vágott közbe Bíró szokott
éneklõ hangján.
- Igaz, igaz, de miképp is lehetséges, én istenem, hogy
ilyen derék apának a fia…
- Anyai rész, excellenc! - bökte oda Bíró Bertalan.
- Ilyen apának a fia ilyesmit elkövessen! - szörnyülközék a
miniszter.
Bíró megállt elõtte peckesen, mint a cövek, meg sem moccant,
csak a nagy, vastag szemöldöke mozgott idegesen fel és alá.
- És mit követett el a fiú, excellenc?
- Hát nem tudja, kedves Bíró. Azokkal a szerencsétlen
»amerikai nyulak«-kal trafikált.
- Mik azok az amerikai nyulak, excellenc? - kérdé
siránkozón.
- Hát nem tudja, kedves Bíró? Ama silány papírok…
- Papírok? - sziszegte. - Mit? Papírok? Hát sem nem ágyúk,
sem nem bombák, excellenc, hanem papírok? Mit? Hát papírokért fogdossák el a
gyerekeinket… Huh! Huh!
Kempen ijedten hõkölt hátra a szapora gesztusai elõl.
- No, no, nem kell ezen felindulni. Amit megtehetünk,
megtesszük. Aztán máskor tegye meg a kedves fia is a kötelességét.
- És mi az õ kötelessége, excellenc?
- Az ördögbe is. Föl kellett volna jelentenie azokat, akik a
papírokkal megkínálták.
Az öreg most üveges szemeket meresztett rá, mialatt az arca
papírszínûre vált.
- Feljelenteni! - süvítette - Az én fiam? Egy Bíró Imre!
Huh, huh! Meggondoltam magam, excellenc!
- Mit gondolt meg, domine spectabilis? - kérdé a miniszter
elõzékenyen.
- Azt, hogy a gyerek… az én fiam…
- Nos, nos?
- Canis mater, csak hadd üljön ott, ahol van. Alászolgálja,
excellenc!
S fringiája hangosan csörömpölt, amint sietve elõcsörtetett,
bevágván maga után az ajtót.
Kempen bosszankodva mesélte el egy óra múlva a
minisztertanácsban, hogy a magyar ember, bármilyen párton legyen is, mind
rebellis. Mindössze az a különbség, hogy némelyiket több, másikat kevesebb
ideig kell piszkálni, míg a »jóérzelmûség« lehámlik róla.
|