|
Nemrégiben keservesen panaszkodtak elõttem Nagy Jánosék,
hogy az unokaöccsüket nem tudják elhelyezni, holott mívelt, képzett
fiatalember, de hát nem lehet, semmi sem sikerül; pedig minden ajtókilincset
megnyomnak, minden üres helyet körültapogatnak.
- Mi lehet ennek az oka? - kérdém.
- A szerencsétlen képe miatt - mondá Nagy János bácsi. -
Amint ránéznek, mindjárt sehol sem kell.
- No, ez különös! Szeretném egyszer látni a fiatalembert.
- Az a legkönnyebb; odaküldöm önhöz. Ugyan süsse el, kérem,
kedves uramöcsém, valahova, az isten is megáldja.
- Hja, ha lehetne! Nem vagyok én pertu a miniszterekkel,
kedves bátyám.
Hanem az azért mindegy volt Nagy János bácsinak, mégis
hozzám küldte mindjárt másnap az unokaöccsét. Éppen vendégem volt, mikor a
dolgozószobámba belépett egy eredeti asszonynéni: azért jött, hogy tegyék be a
lapba, a nyílt térbe, köszönetét a doktornak, aki a szegény boldogult férjét
gyógyította.
Jószívû asszonyság volt, a szemeibõl csupa szeretet, csupa
nyájasság ömlött, hanem még jobban ömlött belõle a szó. Összehordott
prücsköt-bogarat a város pletykáiból, csak akkor némult el, mikor az ajtón
kopogtattak, s belépett a Nagy Jánosék unokaöccse.
Nagy, hórihorgas alak, sovány, nyurga, penész színû arca úgy
nézett ki, mint egy fejletlen, összenyomott barack.
- Azért bátorkodtam - mondá síri hangon -, hogy megmutassam
magamat. A János bácsi küldött.
Minthogy »megmutatni« jött magát, az udvariasság is azt
követelte, hogy figyelmesebben nézzem meg.
Az éhes ember eszménye volt. Egy festõnek megért volna száz
forintot. Az arcbõr összetapadt a csontokon, mint a megszáradt hólyag, a
szemeiben véghetetlen fájdalom, megtört fénye borongott: nyomort és alázatot
fejezett ki egész lénye. Részvétre indító volt… több, úgyszólván nyomasztó
látvány. A szemei alatt kék patkók, a patkók alatt egy-egy mélyedés lefelé.
Mintha a természet arra rendelte volna e két vágányt is, hogy könnyeinek árja
arra folyjon le.
- Bátyja említette elõttem - kezdem a társalgást vontatottan
-, hogy hivatalt szeretne.
- Hasztalan minden - nyöszörögte -, a szerencsétlen arcom az
oka. Nem is próbálkozom már többé. Oh istenem, istenem, be meglátogattál az
ábrázatommal.
- No, nem kell olyan sötéten venni a dolgokat.
- Oh kérem, tudom én, mit beszélek. Bejutottam már egyszer
díjnoknak a budai törvényszékhez, de a fõnököm elkergetett, mert azt mondta, ha
rám néz, mindig sírhatnék, márpedig nem akar örökös búbánatban élni.
- Komisz ember lehetett.
- Csak olyan, mint a többi. Azután bejutottam egy biztosító
társulathoz, de onnan is elbocsátottak mert, úgymond, ártok az üzletnek az éhes
arcommal. Ahova csak mentem eddig, s ahol rám néztek, az volt a feleletük:
»lehetetlen«. Egy doktor, akinek rengeteg levelezése van, megfogadott
titkárnak: de ott meg a beteges kinézésemmel ijesztettem el a pacienseket.
- Biz ez kellemetlen dolog - vágtam közbe tompán, rekedten,
érezve, hogy rajtam is erõt vett, engem is összerázott e sajátságosan szomorú
alaknak a jelenléte.
- Mi lesz belõlem, mi lesz belõlem - hörgé kétségbeesetten
kezeit tördelve, és a könnyei is megeredtek.
Erre megmozdult székén a vidéki asszonynéni, aki eddig
szótlanul, csendesen nézegette a fiatalembert. (Nagy megerõltetésébe
kerülhetett a hallgatás.)
- Ej, ej, öcsém - eredt meg a kereplõje -, no bizony érdemes
is azért pityeregni. Ne sírjon, lelkem. Nem úgy van az, ahogy maga mondja. Nem
olyan nagy szerencsétlenség a maga arca. Még jóra is fordulhat. Nem kell ám azt
úgy venni. Hallgasson ide, lelkem, törülje le a könnyeit. Mondok magának
valamit.
A fiatalember csodálkozva nézett az asszonynénire, akit tán
csak most vett észre.
- Lássa, a mi városunkban is volt egy ilyen képû ember.
Egyszer nagy szerencsétlenség érte a várost, odajött a király, s amikor
meglátta a szomorú sovány emberkét, sírva fakadt. S a király sírása tette a
várost szerencséssé. A város hálás volt a szomorú sovány ember iránt, s
megválasztotta fõtisztviselõjének. S ezáltal még szerencsésebbé lett. Mert nagy
hasznát vette a bús külsejû hivatalnoknak.
De már erre én is kíváncsi voltam, hogy mi hasznát vette s
megkérdeztem:
- Mire használta?
- Mire? Arra lelkem, hogy azóta õ járt deputációkkal Budára
a kormányhoz, Bécsbe a királyhoz, Esztergomba az érsekhez, mert sok mindenféle
kérnivalója volt a városnak. S ahol a bús külsejû ember egy dikciót
elnyöszörgött, ott minden szív meglágyult. Mindent megkaptak, amit akartak.
Lehetetlen volt valamit megtagadni tõle, megesett rajta minden igaz lélek.
- Ez érdekes! Hát aztán mi történt?
- Az történt, lelkem, de minek vág a szavaimba, úgyis
elmondtam volna, az történt, galambom, hogy egyszer csak a szegény sovány
emberke hízni kezdett, s arca napról napra emberibb formát öltött. Nosza lett
erre nagy rémület a városban: »most már végünk van, elpusztulunk. Többet nem
kapunk semmit a hatalmasoktól«. A magisztrátus összeült, hogy ezen a dolgon
segítsen.
- Hogyan?
- Hát úgy, hogy megszabták, ezentúl mennyi adag ételt kapjon
a fõtisztviselõ, tésztanemûektõl eltiltották, s rendõri felügyelet alá
helyezték az élelmezését, egyszóval koplaltatják.
Hangos kacagásra fakadtam, de a Nagy Jánosék unokaöccse még
ettõl is csak szomorúbb, desperáltabb lett s szemei bágyadtan pislogtak, mint
két halotti mécs, a szapora beszédû asszonynénire.
- Így, így, lelkem. Jöjjön maga mihozzánk, édes öcsém. Ott
nagyon megbecsülik az efféle ábrázatot. Akkor aztán ehetik is az a másik
kedvére, vagy ha nem, hát ketten lesznek s abból roppant haszon háramlik a
nemes városra, mert egy idõben kétfelé is járhatnak a kérvényezõ városi
deputációk.
A szegény fiatalember rám nézett szomorúan, mintha kérdezné,
hogy mit szólok ehhez: hogy: van-e ilyen város a világon?
Vállat vontam: meglehet, hogy van.
|