|
Mikor volt a második özönvíz?
Mert kellett lennie. Különben hova tûntek volna el a hímes
mezõk, szebbek az igaziaknál, csodálatos pelikán madaraikkal?
Vagy ha nem özönvíz takarta el õket, ki kaszálta le aranyos
füveiket?
Hol vannak róluk a sajátságos állatok, melyek koronát
viseltek s élesre fent kardot tartottak a lábukban?
Mert bizonyos, hogy ez a különös világrész elveszett, csak
az a kérdés még, nem volt-e érdemes bárkába szedni az állatjait?
Hatalmas állatok voltak, csillogók, erõteljesek. Némelyiknek
két feje is nõtt, a gólya buzogányt tartott a csõrében, az ökör szárnyat
eresztett… (Ez a faj különben át lett oltva az emberekre.)
Egyhangú, szürke lett utánuk minden. A mezõk meghozzák ugyan
évrõl évre a zöld füveiket, de ezüstöset, aranyosat sohasem.
A csillagok is elérték a mozdíthatlanságot. Nyugton
ragyoghatnak a mennybolton. Azelõtt azokat is leszedte a nemesség a címereibe.
Még én éltem egy kis darabig az özönvíz elõtt, még én
színrõl színre láttam azt a másik világot.
Két nemes família lakott falunkban. Perthynek hítták az
egyik nemzetséget. Nagy, búbos házban székeltek, melyet százholdas óriási kert
környezett. A hatalmas, izmos kúriát köröskörül folyta a Réce patak. Egy
hajdani felvonó hídnak is ott voltak még az alapkövei, s az õsi ház homlokzatán
kevélyen tarkállott az õsi címer, egy megvadult bika csillagos kék mezõben.
A falu másik végén bádogfedeles kastély nézett le fitymálva
a szegény katolikus toronyra. Ennek a Szepsyek az urai. S egy bárdot tartó
bozontos medve könyököl a címerük aranyvörös udvarában.
Mi magunk is ott laktunk közel, de a mi címerünk nem volt a
szerény épületre ráfestve. Nem illett arra semmi hivalkodás. Hanem csak odabent
függött a szobában egy nagy farámában, közbül a simléderes sapkájú Luther
Márton és a hosszú ábrázatú, cingár István nádor arcképe között. Ezt a két
embert sokra becsülte édesapám.
Aztán nem is volt az olyan pompás címer, mint amazoké; egy
ágaskodó kecskét ábrázolt primitív zöld gallyak között.
A Perthy és a Szepsy fiúk (mert sok fiú volt mind a két
helyen), minduntalan azt kiabálták utánam lenézõn, gúnyosan:
- Mek-mek-mek!
Utánozták a címerbeli kecske hangját.
Gyakran fakadtam szégyenletemben sírva emiatt. Szerettem
volna én is visszacsúfolni õket a medve és a bika hangjával, de lehetetlen
volt: a bika, medve elõkelõ hatalmas állatok és nem olyan komikusok, mint a
lenézett kecske.
A »mek-mek« boldogtalanná tett. Utoljára eltanulták a vásott
parasztfiúk is, s üldöztek vele. Oh, be sok keserûségem volt a miatt a
nyomorult kecske miatt.
Apámnak hasztalan panaszkodtam. Nevetett rajtam, s jóízûen
jegyzé meg:
- Mondd meg a fiúknak, hogy a bika csak öklelni tud, a medve
csak harapni tud, de a kecske tejet is adhat. Ha jól fölvesszük a dolgot, a
kecske különb állat náluknál.
Máskor bosszankodva mondá:
- No, ne légy olyan ostoba. Hiszen csak nem mehetek bottal a
régi királyokra!
Egyszer azonban a térdére ültetett és így szólt:
- Látod, gyerek, ha szégyenled a kecskét, hát tégy úgy,
amint a híres Brunszvik, aki szintén nem volt megelégedve a címerével.
- Hát mit tett a híres Brunszvik?
- Felkötötte a kardját és lóra ült. Elment új címert
keresni. Megfogadta, hogy addig haza nem tér, míg egy oroszlánt nem festet a
király a pajzsára. Majd ha nagyobb leszel és megtanulsz olvasni, odaadom a
históriáját.
Hanem addig is el kellett azt apámnak sokszor mesélni a téli
estéken. Egészen magamba szíttam az elbájoló mesét. Nem ment az ki eszembõl
sohasem, még mikor latin diák lett is belõlem, és csak alkalomra vártam, hogy
én is azonképp nekiinduljak a világnak oroszlános címert szerezni a királytól.
Az apám segített is rá, de csak ígéretekben. Minden csikaját
nekem nevelte, de mire nagy ló lett, rendesen magának asszentálta be. Csak
addig volt az enyém, míg nyerget nem lehetett rá tenni, de nekem így is elég
örömet okozott:
- Ez már a tied, ezt már neked nevelem. Fölséges ló lesz
belõle… ezen bátran elindulhatsz.
És nevetett hozzá kedélyesen.
Sok kis csikóból lett öreg ló eközben, de az én fejembõl ki
nem párolgott a kevély, szívet feszítõ terv.
S egyszer, mikor a féléves vizsgán megbuktam, csakugyan
összeszedtem a sátorfámat, s elindultam új nemesi címert keresni. Hisz úgysem
mertem volna hazamenni ilyen szégyennel. Hanem iszen majd kiköszörülöm én azt,
ha hazahozom a pajzson az aranysörényû oroszlánt. Százszor elképzeltem azt a
jelentet, hogy állok meg prüszkölõ lovon az udvarunkban, hogy borul nyakamba
édesanyám s hogy fogja megugatni a Sajó a festett oroszlánt a pajzsomom. A
Perthy fiúkat pedig egyenesen megüti a guta.
Egyszóval lélekemelõ volt a terv, de miképp kezdjek hozzá,
azzal nem voltam tisztában.
Végre is a legtermészetesebbnek látszott, hogy a szomszéd
megyében lakó nagybátyámhoz megyek egyelõre. Igaz, hogy ez nem sokkal visz
elõbbre a tervemben, de valahova mégis mennem kell, mert az út közepén csak nem
ácsoroghatok, aztán majd megjön a többi is.
Nagybátyám nem volt nemesember, gondoltam magamban, hátha az
õ számára is kiviaskodhatnék egy címert? Az lenne aztán igazi virtus.
Szívesen fogadott az öregúr, s noha gyanúperrel élt
odaérkezésem oka felett, mégiscsak egypár nap múlva kezdett faggatni, hogy
miért nem vagyok az iskolában.
Elhatároztam, hogy mindent bevallok neki. Hátha pénzt, lovat
és kardot ad az útra?
- Szeretnék négyszemközt beszélni Lajos bácsival.
Ünnepélyes pillanatnak látszott ez elõttem.
Bevezetett a félreesõ szobájába, s leültetett vele szemben
egy zsöllyeszékre:
- Mondd el a bajodat, fiacskám, egész nyíltan.
Szemeim felragyogtak, arcom kigyúlt mialatt elbeszéltem neki
mindent-mindent, a bántalmakat, melyeket kiálltam a bika címerû Perthyektõl és
a medve címerû Szepsyektõl, s az olthatatlan vágyat, mely új címer keresésre
ösztökélt, mert én gyûlölöm a kecskénket és készebb vagyok meghalni, mintsem…
Nagybátyám összeráncolt homlokkal haragosan közbevágott:
- Csitt. Elhallgatsz mindjárt.
Azután kikiáltott a nyitott ablakon át az udvaron ácsorgó
kocsisra:
- Fogj be rögtön a könnyû kocsiba.
Majd ismét felém fordítá okos bozontos fejét.
- Te pedig siess, búcsúzz el a nénédtõl, mert egy pillanatod
sincs, viszlek vissza, betyár, a gimnáziumba.
Meghökkenve lapultam meg a karszék szögletében, próbáltam
valamit hebegni, de nem engedett szóhoz jutni:
- Csitt. Egy szót sem ilyen bolondériákról. Az ilyeneket
verd ki a fejedbõl édes fiam, ha ember akarsz lenni.
Végignézett tetõtõl talpig s elkomorodva, mélabúsan
folytatta:
- Mert bizonyára mondom nektek, hogy valamennyi állatotok
egyforma. A bika olyan, mint a medve, a medve olyan, mint a kecske. Arra valamennyien egyformán jók, hogy
mindenestül megegyenek benneteket.
*
Régen elfelejtettem ez egyszerû szavakat: nem gondoltam
volna én azt akkor, hogy milyen magvasak.
És csak most jutottak sok, sok év után eszembe, amint
odahaza járva (ahol már én sem vagyok különben odahaza) szemembe ötlött a
düledezett Szepsy-kastély és az elhagyatott Perthy-kúria… azaz ki tudja, kié
most már.
A famíliák elszármaztak, tönkrementek. A címerek le vannak
vakarva a homlokzatokról.
A bika, a medve és a kecske is eltûntek, miután elõbb
megették a gazdáikat mindenestül.
És mégis bizonyos fájó szeretettel gondolhatok csak vissza e
gonosz ragadozó állatokra.
|