|
Jóllehet az élelmes reklám már a szerencse hollétét is nyilvánosságra
hozta, hogy »Isten áldása Kohnnál Szegeden« - azért meg lehet azt néha találni
egyebütt is.
Egészen véletlen, hol és hogy jön össze vele az ember.
Némelykor Kohn úr sem szükséges hozzá.
Mert mindenféle alakban jár Fortuna õnagysága. Néha szép kisasszonnyá
lesz, aki a farsangi bálokon beléd szeret és hozzád megy. És persze nagy
hozománya van. Ha gazda vagy, esõ képében is meglátogathat, ha hivatalnoknak
szánt végzeted, s õ mégis kacsintani akar reád, belebújik a patrónusaid
mosolyába. Szóval kitanulhatatlanok az útjai. Azért hiszem, hogy asszony.
De mégis a legtermészetesebb, legszeretetreméltóbb a saját
ruhájában, ahol igazi eklat-val fordíthatja rád rózsaszín szaruját, ahonnan
csövestül ömlik az áldás. De hogy ilyen módon lehessen hozzá szerencsénk, ahhoz
már Kohn kell.
Egy ilyen Kohnnak a boltja volt az alábbi épületes eset
színhelye.
Egy úr állított be mintegy három hét elõtt, s azt kérdezte a
kereskedõtõl (nevezzük Kohnnak), hogy van-e ilyen és olyan sorsjegye (nevezzük
trachama sorsjegynek).
Kohn úr készségesen tolja eléje a sorsjegyeket.
- Igenis vannak. Méltóztassék!
A belépõ úr átnézi izgatottan a papírokat, és kedvetlenül
mondja:
- Sajnálom, itt nincs meg az a szám, amelyik nekem kellene.
- Sajnálom - viszonzá Kohn úr a kezeit dörzsölgetve. - Pedig
méltóztassék elhinni, hogy az mindegy.
Az idegen úr a fejét rázva dohogja:
- Nem, nem. Nekem a 48-as szám kellene. Minden áron ez
kellene.
- Sajnálom.
- Nem sajnálom érte a pénzt.
Nincs az a Kohn a világon, aki erre fel ne üsse a fejét.
- Hátha meg lehetne szerezni?
- Próbálja meg az úr, s én szívesen megfizetem kétszeresen
is.
- Utánajárok, s ha lehetséges, egy hét alatt itt lesz a
sorsjegy. Tessék talán egy hét múlva erre fáradni.
- Eljövök.
Egy hét múlva csakugyan bejött az idegen a jegy után tudakozódni.
- Megvan! - kiálta örömmel a kereskedõ. - A pontosság az
elsõ a világon. Ha a Kohn cég valamit megmond, az meg van mondva, uram.
Kikerítettük.
Az idegen férfiú látható megelégedéssel nézte meg a
sorsjegyet.
- Igen, a 48-as - mormogá. - Ennyit mondtam. Ez az!
S a legnagyobb készséggel fizette ki nemcsak az árát, hanem
a kövérre számított utánajárási költségeket is. Tetejébe még Kohn úr kezeit is
megrázta az ajtóban, s hálás hangon mondá:
- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm.
- Íme egy bolond - jegyezé meg Kohn úr a segédnek. - A világ
tele van az effajta csodabogarakkal. Azon az áron két sorsjegyet vehetett
volna.
Hanem bezzeg meghökkent és elhûlt Kohn úr nehány nap múlva,
mikor a »Mercur« közlöny meghozta a trachama sorsjegyek nyerõszámait, s
mindjárt elöl ott villogott az eladott sorsjegy száma: a 48.
A legelsõ inast, aki legközelebb állott mellette, úgy ütötte
nyakon, hogy az a pudli alá szédült.
- Milyen eset! - kiáltá. - Hát lehetséges ez? Mert hogy
valaki véletlenül nyer, az semmi. De ez az ember tudta. Egész bizonyosra
kereste a 48-as számot. És ez a szám a kezem közt volt. Itt tartottam. Oda sem
kellett volna adnom.
És ezzel olyan méregbe jött, hogy a másik inast is nyakon
ütötte (azoknak ugyan beütött a trachama-húzás!).
Egész nap nem ment ki az eszébõl. Töprengett a
megfoghatatlan eseten.
»Hogyan tudhatta az az ember? Kiszámította volna? Talán maga
az Orlice volt, vagy a nagy Mihalik. De nem, bolondság, hisz ez lehetetlen, és
mégis… tudta, tudnia kellett… mért ragaszkodott volna máskülönben éppen a 48-as
számhoz?«
Valóban megfoghatatlan volt, s oly rendkívüli eset, aminõ
még soha elõ nem fordult vele, pedig már harminc éve árulja a sorsjegyeket.
Izgatottsága a végsõig volt fokozva, midõn megnyílt az ajtó,
s egykedvû arccal lépett be a szerencsés idegen a »Mercur« után tudakozódni: ha
megjelent-e már?
- Ön nyert! - hörgé Kohn. - Ön nyert!
- Tudtam elõre! - felelte az idegen hidegvérrel.
- A második treffert ütötte meg.
- Nos, az igen szép. Ötvenezer forint. Hadd lássam csak…
Megnézte a nyerõ számokat, s aztán zsebébe tette a lapot
olyan nyugalommal, mintha semmi sem történt volna vele.
A kereskedõ egyre jobban ámult-bámult.
- Uram! - kiáltá. - Egy nagy kérésem volna önhöz.
- Szívesen, uram, parancsoljon. Hiszen önnek köszönhetem a
dolgot. Ha ön nem szerzi meg…
- Nem kívánok semmi egyebet, mint hogy közölje velem a
titkát, mi vezette arra, mi adta önnek azt a sejtelmet?
- Több volt, tudat volt.
- Az a tudat, hogy a 48-as szám lesz a nyertes?
Az idegen mosolygott.
- Nagyon egyszerû az egész. Elmondom õszintén. Ahogy a Mária
Valéria utcán jövök, föltekintettem egy nagy ház bizonyos ablakára, ahonnan az
a leányka szokott néha kinézni, akit szeretek, s akit hozzám nem adtak a
szegénységem miatt. Egy sajátságos konvulzív köhögési roham fogott el, éppen abban
a percben, ahogy föltekintettem, s a szemembe tolult könnyek szivárványán
összefolyt minden tárgy elõttem, s úgy rémlett egy percig, hogy minden ablakból
hét kis macska néz le rám. Egy gondolatom támadt, mely meggyõzõdésemmé vált,
mihelyt megfogamzott. Megolvastam az ablakokat, hét volt. Nos, legott
benyitottam az ön boltjába. És, mert hétszer
hét negyvennyolc, kértem öntõl a 48-as sorsjegyet. Így történt az egész.
…Most aztán nem bámult többé a kereskedõ.
Látta, hogy a szerencse nem változott meg, most is a régi,
aki eddig volt.
Még azt sem kívánja meg attól, akihez hozzászegõdik, hogy az
egyszeregyet tudja.
|