|
I. A korlátfa
Tegyük fel, hogy valamely országúton elromlik egy hídon a
korlátfa. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik.
A községi bíró észreveszi, s így szól magában (azazhogy
tegyük fel, mintha így szólna):
- Itt könnyen bedõlhet valami részeg fuvaros lovastul,
kocsistul, ezt nem veszem a lelkemre.
S jelentést tesz az elkorhadt korlátfáról az útbiztosnak. Az
útbiztos fölterjeszti a dolgot a járási szolgabírónak. A szolgabíró felír az
alispánnak. Az alispán átteszi az ügyet az államépítészeti hivatalhoz. Az
államépítészeti hivatal kiküldi egy emberét, aki konstatálja, ha csakugyan el
van-e romolva a korlát. Az államépítészeti hivatal embere bejelenti, hogy
igenis, a korlát el van törve.
Az államépítészeti hivatal tehát hozzáfog, megcsinálja a
költségvetést, s fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium (hol
keresztülmegy az ügydarab az iktatón, a titkár és fogalmazó kezén) kiadja a
számvevõségnek. A számvevõség jóváhagyja a költségvetést, s újra
visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez. A
vármegye kitûzi az árlejtést. A vállalkozók beadják az ajánlatokat. Ezekre
tárgyalást tûznek ki. Letárgyalás után megbízatik valamelyik vállalkozó, hogy
haladéktalanul csinálja meg a korlátot.
A vállalkozó magával visz a hely színére egy hasábfát,
kifaragja és beilleszti az elkorhadt korlát helyett.
És most már önök, nyájas olvasók, azt hiszik, hogy a
korlátfa meg van csinálva, s nincsen többé vele semmi gond.
Ohó, uraim, nem úgy van. A községi bíró õkigyelme jelenti a
szolgabírónak, hogy a korlátfa elkészült. A szolgabíró jelenti az alispánnak.
Az alispán átteszi az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal
kiküldi a kollaudálásra egy emberét, aki megvizsgálja és beterjessze, ha a
beillesztett fadarab megfelel-e a föltételeknek? Vegyük a legjobb esetet, hogy
megfelel.
Az államépítészeti hivatal tudomásul veszi megbízottjának jelentését,
hogy minden rendben van, s bekéri a vállalkozótól a költségszámlát.
Megállapítja a fizetendõ összeget, és felterjeszti a minisztériumhoz jóváhagyás
végett.
A minisztérium átteszi a számvevõséghez. A számvevõség
jóváhagyja (mert már annak a leírásába csakugyan nem mernék belefogni, ha jóvá
nem hagyja), és visszaterjeszti a minisztériumhoz.
A minisztérium leküldi a vármegyéhez, s egyúttal értesíti az
adóhivatalt.
A vármegye az egész aktacsomót beterjeszti az
államépítészeti hivatalhoz.
Az államépítészeti hivatal approbálja a számlát, és most már
folyóvá tétetik az összeg.
A vállalkozó az adóhivatalba megy, ahol az ellenõr és
pénztárnok aláírják a megbélyegzett nyugtáját és kifizetik.
…De most már csakugyan véget ért a szerencsétlen korlátfa
curriculuma - fogják önök mondani.
Ohó, uraim - most jönnek a mellékkiágazásai.
Az államépítészeti hivatal két megbízott embere, az egyik,
aki konstatálni járt a hídon mutatkozó hiányt, s a másik, aki kollaudálni járt
az elkészült munkálatot, beterjeszti az útinaplóját, felszámítván fuvarbérét és
napidíjait. Az államépítészeti hivatal fölterjeszti a minisztériumhoz. A
minisztérium átteszi a számvevõséghez. Vegyük a rövidebb eljárást, és mondjuk,
hogy számvevõség helyben hagyja és visszaterjeszti a minisztériumhoz.
A minisztérium leküldi a megyéhez, és értesíti az
adóhivatalt. A vármegye értesíti az államépítészeti hivatalt, az a
költségszámlát ellenjegyzi, a két megbízott ember elmegy az adóhivatalba, ahol
a napidíjaikat kifizetik.
És most valahára lekerül a napirendrõl a közigazgatási
fórumok tömkelegében vándorló korlátfa.
Csakhogy mit ér? Mert noha a legrövidebb eljárást vettük,
annyi idõ telt ebbe, hogy azóta ismét elkorhadt, s ezt ismét jelenti a bíró a
szolgabírónak, a szolgabíró az alispánnak, az alispán az államépítészeti
hivatalnak, és így tovább-tovább… örökkön örökké. Amen.
II. Egy bevert fej
Egy elromlott korlátfánál semmivel sem rosszabb téma egy
bevert fej.
Minthogy a bevert fej a Szuhai Márton uram legényfiáé, a
Péteré, s minthogy Szuhai Márton uram kemény ember, aki szeret törvényt járni,
képzelhetni, milyen dühösen rohant a községi bíróhoz.
- Nagy violencia történt, bíró uram - lihegte -, a Sáska
Pista összetûzött a fiammal, és két helyen ütötte be a fejét. Két léket vágott
rajta az akasztófáravaló, a botjával. Tegyen nekem, kegyelmed, igazságot.
A bíró uram ki sem vette a fönségesen füstölõ makrát az
agyarából.
- Semmi közöm a kend fiának a fejéhez. Tanulja meg kend,
hogy ez kriminális. Keresse följebb az igazságot.
Szuhai uram elballagott az ötödik faluba a szolgabíróhoz.
- Panaszra jöttem, tekintetes uram, a Sáska Pista beverte a
fiam koponyáját.
- Az meglehet - mondá a szolgabíró -, de nem jó helyen jár,
mert ez a törvénykezéshez tartozik, menjen a járásbíróhoz.
Szuhai uram fejet csóvált, és elment félnap járóföldre a
városi járásbíróhoz.
- Tekintetes uram, a Sáska Pista beverte a Péter fiam fejét,
két léket vágván rajta.
- Az meglehet, lelkem, de nem jó helyen jár. Menjen a
doktorhoz, és az vegyen aztán a fiú fejérõl »visi repertum«-ot. Mert formája van
ám a dolognak.
Szuhai uramnak most már mindenekelõtt haza kellett mennie a
fiáért, akinek tulajdonában vagyon a bevert fej, s harmadnapra fejestõl elmenni
Bélyibe, ahol a járási doktor lakik.
- No, tekintetes uram - állított be a doktorhoz -, egy kis munkát
hoztam, kérem alássan. Pereskedem a Sáska Pistával, a törvényre adom, mert
erõsebb volt a fiamnál, s két helyen szakasztotta be a fejét, majd megmutatom
én õkelmének, hogy a törvény még nálánál is erõsebb. Tessék csak megcsinálni a
mappát a bevert fejérõl.
- Rossz helyen jár, barátom - felelte a doktor -, én megyei
orvos vagyok, de ez a törvényszékhez tartozik. A megye pedig más dolog, mint a
törvényszék. A megye az uraké, a törvényszék ellenben a királyé. Menjen a
törvényszékhez.
Szuhai uram ment a törvényszéket megkeresni, amelyik megint
egy másik városban székel, az pedig egynapi járóföld innen.
Ott fû-fát kikérdezvén, végre mégis eljutott a törvényszéki
elnök elé.
- Az úr legyen az a törvényszék?
- Én - mond az elnök mosolyogva. - Mit akar?
- Bosszút. Beverték a fiam fejét két helyen. Ott künn van a
gyerek, kérem alássan, az ambituson. Behívjam?
- Fölösleges. Mert ha nem tudja, tanulja meg kend, hogy
minden dolognak bizonyos formája van.
- Egy hete tanulom, kérem alássan.
- A bevert fejrõl »visi repertum«-ot kell fölvenni.
- Igenis, kérem alássan. Hova menjek?
- Menjen kend haza, mert ha kereskedni akar, ahhoz az
szükséges elõbb, hogy a törvényszéki orvos megnézze, s hogy a törvényszéki
orvos megnézze, ahhoz meg az szükséges, hogy utasítást kapjon rá a
törvényszékrõl. Meg is fogja kapni. Majd intézkedem. Értette kend?
- Igenis, értem, kérem alássan, hogyne érteném - mondá
Szuhai Márton uram, és több mint egy heti szaladgálás után hazakerül, várván,
mi fog vajon történni. Szavát állja-e a törvényszék?
Nem kell hiába várnia. Két hét múlva, mire az orvosnak adott
utasítás átmegy mindenféle iktató, kiadó és kézbesítõ retortákon, megjelenik a
doktor a helyszínen, s fölveszi a Péter fejérõl a látleletet - de hasztalan,
mert már akkorra a gyerek feje tökéletesen begyógyult.
*
Ilyen különbözõ apparátusaink vannak nekünk.
Az egyik úgy dolgozik, hogy mire a korlátfa elkészítése
rendbe jön, akkorra már elromlik.
A másik úgy dolgozik, hogy mire a bevert fej napirendre
kerülne, akkorra már begyógyul.
És mégis azt beszélik: hogy az egyik olyan, mint a másik.
III. Egy vagon akta
Mikor a bosnyák és hercegovinai lázadás folyt 1875-ben,
sokan menekültek mihozzánk. Becsületes keresztények, akik a szélcsendet
szeretik, valamint jámbor muzulmán hitûek, akik békében akarják elszívni
pipájukat, aggastyán agák, bégek, asszonyaik, menyeik, unokáik, leányaik ide
futottak a háború iszonyai elõl, csak az életüket hozva magukkal meg a rajtuk
való ruhát. Egész rajok jöttek naponkint, és mindent fölettek, mint a sáskák.
A magánvendégszeretet takarója nem olyan hosszú, sem nem
olyan széles, hogy beérhette volna õket. Ilyen viszonyok közt azt kívánja a
nemzetközi illedelem, hogy az állam vállalja el a »házigazda« szerepet.
El is vállalta. Volt még valahol a láda fenekén egypár
millió (már ti. Rothschild ládája fenekén), ezt elkérték kölcsön, és
gyakorolták vele a keleti vendégszeretetet: kinevezvén kormánybiztosnak e célra
Zuvics Józsefet, aki, mint a horvát országgyûlés küldöttje, mindig derék, jó
magyar érzelmû embernek mutatta magát a parlamentben.
Zuvics nagy örömmel és kedvvel fogadta el a
kormánybiztosságot. Hogyne! Nincs annál passzionatusabb dolog a világon, mint
pénzt osztogatni. Ilyenforma hivatalt ki ne szeretne?
Hanem egy kis veszõdséggel még az is jár - a mai rendszer
mellett, mert minden apró összegrõl, amelyet kiosztott, jegyzõkönyvet kellett
fölvennie.
A pénz rémítõen fogyott, a jegyzõkönyvek és mindenféle más
irományok rémítõen szaporodtak.
Mikor az évi számadásokat beküldte Zuvics, éppen egy egész
vagont töltöttek be az akták. Lesz bennük öröme a magas miniszteriumnak
odafent.
Húsz számtiszt dolgozott velük éjjel-nappal, ki tudja,
meddig, míg végre kiszámították, Hogy a hatmilliónyi összegbõl hiányzik 6 frt
78 kr. osztrák értékben.
Nosza küldik vissza rögtön a határszélre Zuvicshoz az egy
vagon aktát: egypár lattal most még nehezebb, mert ott van az intés, hogy hát a
6 frt 78 kr. hol van?
Bosszankodék ezen Zuvics egy kicsit, s amikor ráért, megírta
a választ:
Sose okoskodjanak, ott lesz az a 6 frt 78 kr. valahol. Nem
jól nézték át. Mert õ az utolsó krajcárig kiosztotta a hatmilliót, hát a 6 frt
78 kr. is közte van.
S ezt a választ szépen hozzácsatolta az összes aktákhoz,
amiket ismét belegyömöszölt egy vagonba.
A miniszterium megkapta a Zuvics felterjesztését, s ahogy
hazahozta, szépen küldte vissza az óriási aktát ezzel a toldalékkel: hogyha
Zuvics József kormánybiztos harminc nap alatt nem ad kimerítõ felvilágosítást a
hiányzó 6 frt 78 kr.-ról, akkor nem tudom én miféle paragrafus szerint fognak
vele eljárni.
Egy nap megint ott volt a vagon az aktákkal. Mindig hat
szolga szállította kosarakban a vasúttól a kormánybiztos lakására.
Most már dühbe jött Zuvics. Kivette a tárcáját, és
leolvasott 6 frt 78 kr.-t, s küldte a vagon akta mellett a kormánynak:
»Az ördög disputáljon az urakkal. Itt van a pénzük. Hat
forintért csak nem revideálom át az összes számadásokat, hogy megvakuljak és
megöregedjem benne. Inkább én engedek. Ne szaladgáljon többé az a bolond vagon
ezekkel az aktákkal.«
A kormány kezébe vette hiánytalanul a 6 frt 78 kr.-t,
miközben összeráncolta homlokát, és így írt vissza:
»Ohó! Nem addig van! Szép volna, ha a hiányzó összeget
büntetlenül lehetne becsatolni akármikor. Legyen most már az úr elkészülve a
kriminálisra.«
Zuvics végképp elkeseredett, s még aznap megsürgönyözte,
hogy nem kér többé ebbõl a mulatságból, lemond.
…Érdekes történet ez: mert azt tudjuk meg belõle, hogy
milyen a magyar közigazgatás, ha »erélyes«.
Hát még milyen lehet, ha nem erélyes? Legközelebb talán azt
is megírjuk.
|