|
Grünwald Béla beszélte el nekem ezt a históriát. Az õ
alispánsága alatt történt, az õ pandúrjaival.
Igaz, nini… hisz már a pandúrok sincsenek meg! Becsapódott
fölöttük a rozsdás kriptaajtó örökre. De ez simán történt. Mintha maga a nemes vármegye
parancsolta volna meg nekik: »Lépkedjetek elöl, majd én utánatok ballagok.«
(Mintha ez is csak a parádé miatt történnék.)
Hanem, amint van, úgy van; késõ már a vármegyét siratni, hát
inkább keressük meg benne a nevetnivalót.
Mondom, a pandúrokkal történt, mégpedig a két legöregebbel,
a nagy bajuszú Ostyepka Istvánnal és a híres Vojnik Mártonnal (ne méltóztassék
megbotránkozni a neveken, Zólyom megyében
vagyunk), delikvenseket kísértek Bábaszék városkából Besztercebányára, szám
szerint négy darabot.
Bizonyos szívélyes viszony volt ez idõkben foglyok és
pandúrok között. A rend helyreállítóinak nem lehetett okuk gyûlölni a rend
felforgatóit, mert belõlük éltek, az üldözötteknek pedig szintén érdekükben
feküdt jó lábon állni a hatalommal.
Az volt hát a bevett szokás, hogy a tolvajok útközben minden
korcsmánál megálltak a kísérõiket megtraktálni, ha pénzük volt. (Az pedig volt,
mert loptak.) Pompás, vidám kéjutazások voltak ezek. Egy paradicsomon keresztül
érni be a megyei börtönbe. Az igazságnak mindegy volt, ha egy-két nappal
késõbben is kapja meg a zsákmányát, a pandúrnak pedig jólesett így, meg aztán
(adjunk valamit a humanitásra is, uraim) a szegény bûnös is anyaszülte ember;
annak is szükséges egy kis öröm.
Vojnik és Ostyepka uraimék fiatal korukban rendesen egy-két
fehérnépet is fogtak a társasághoz, hogy aztán a falusi korcsmákban uccu neki,
táncra is kerekedhessenek, ha a csízió úgy hozza.
De most már megöregedtek. A szerelem elmarad az embertõl az
ötvenedik év határánál, mint a kifáradt kutya, hanem a bor, az holtig jó, hû és
kívánatos.
Ittak is annyit belõle útközben, hogy már az utolsó
stációnál Ostyepka uram nem bírt a lábán állani, sõt Vojnik Márton uram is
ingadozott.
- Vigyétek a puskámat - hörgé Ostyepka.
Az egyik delikvens levette válláról a terhet, s vitte nagy
énekszóval a trupp elõtt, mint valami processziós zászlót.
- Kutya fikom mája! - kiáltá úri dölyffel Vojnik Márton. -
Hát az én puskámat nem viszitek, mi? Hát mivel nagyobb úr az én Ostyepka komám
nálamnál, he?
Egy betöréssel vádolt tót átvette most a Vojnik puskáját, de
a két becsípett pandúr alatt még így is veszettül mozgott a nyughatatlan
anyaföld. Minden lépten-nyomon elestek.
A foglyok tanácskozásra fogták a dolgot.
- Mit csináljunk ezzel a két korhellyel?
- Szökjünk meg tõlük! - indítványozta az orgazdasággal
vádolt zsidó.
- Üssük õket agyon - mondá a betöréssel gyanúsított tót.
- Csináljunk egy kis virtust - vágott közbe a lólopásban
ludas magyar -, kísérjük be õket úgy, ahogy vannak, a városba. Hadd bámuljon
meg minket a vármegye.
- Úgy, úgy barátocskám - ujjongott a bankhamisító sváb. - A
felsõség még talán el is engedi a büntetésünket, ha ilyen szépen viseljük
magunkat.
Egyszóval, oda dõlt el a dolog szótöbbséggel, hogy sem meg
nem szöktek a delikvensek, sem meg nem ölték Ostyepkáékat, hanem gyöngéden
támogatva, fényes nappal, délben bekísérték õket Besztercebányára.
Az emberek rajokban csõdültek össze a nevezetes látványhoz,
melynek híre villámként futotta be a népes város ereit.
Elöl a gyolcsos tót ment magasra emelt puskával, hátul a
sváb ballagott kevély fejtartással és szintén fegyverrel a vállán.
Közbül a két pandúr kacsázott, az egyik a zsidó, a másik a
magyar delikvens vállára támaszkodva, egetverõ kurjongatásokkal.
Az egész város nagy hahotában tört ki. Még az a két szárnyas
angyal is mosolyra húzta szét a száját, amelyik a megye erdõs-hegyes címerét
cipeli. Csak egyetlen arc lett komorrá.
Mikor a menet megérkezett a megyeház elé, a viceispán éppen
az ablaknál volt, onnan nézte, és mélyen elszomorodott. (Azóta is folyton ebbõl
az ablakból nézi a vármegyét.)
Pedig bizony õ is megnevethette volna a dolgot, mert nem
esett ki amiatt a világ feneke. Azért a vármegye mégis csak szép és csodálatos
volt. Rend volt ott magától is. Ha a pandúr csinált hibát, akkor a delikvens
vágta ki a becsületet.
Becsület denique mindig volt. Nem kellett menni kölcsönkérni
a szomszédba… akarom mondani az államhoz.
|