|
Az öregurakat is
meg-megszállják a pajkos gondolatok…
Mikor a grófné
hazautazott néhány napra Magyarországra a birtokát megnézni, Tomándy István
grófban ott incselkedett a régi ördög, hogy megcukrozza egy kicsit a
szalmaözvegységet.
Az unokaöccsei is
biztatták: egy kis mulatságot kellene rendezni idehaza. Amolyan fiatalosat, mint valaha, mikor még… Teringette! Hisz önök
úgyis tudni fogják, milyen az az amolyan.
Igaz, hogy egy
őszhajú belső titkos tanácsosnak nem illik, vagy mi… de hát nagy
város Bécs, ki az ördög tudja azt meg? A nagy csíny megtörtént. Egy csomó víg
hölgyecskét angazsíroztak vacsorára az unokaöccsök. A fényes főúri palota
megtelt ledér hahotával, viháncolás zajával. Folyt a pezsgő és a frivol
diskurzus. Néha egy-egy csók is elcsattant. A kacagányos ősök a falakról
csodálkozva nézegettek le: sohasem láttak még ők itt ilyen furcsa
társaságot.
De hát azoktól ki
tartson. Hallgatag emberek azok már.
Pedig bizony megszólalhattak volna, legalább akkor, midõn
azt látták, hogy a címeres ezüst asztalnemût rendre eleszkamotálják a
hölgyecskék, részint a bundácskáik belsõ zsebeibe, részint a vállfûzõkbe - és
mit tudom én még hová.
A mámoros urak, míg a gyémántokat (a hölgyek szemei)
fürkészték, elfeledkeztek az ezüstrõl.
Hanem a hû komornyik, John, észrevette, persze csak másnap.
Szepegve jelentette urának:
- A dámák elvitték az ezüstünk egy részét. Mi lesz, ha a
kegyelmes asszony megtudja?
A gróf meghökkent, elsápadt erre a gondolatra.
- Bízzunk a gondviselésben, John - nyöszörgé kedvetlenül. -
Hátha nem veszi észre?
Dehogy nem vette észre, dehogy! (Ugyan melyik asszony nem
vigyáz a kanalaira?) Rettentõ patáliát csapott megérkeztekor a cselédek közt,
gyanakodott, inkvirált, kombinált (csakhogy éppen rostát nem forgatott) és
nyomban rohant a rendõrséghez.
John se volt rest jelenteni urának a rendõrségre való
menetelét, hogy jaj, most azok kifürkészik, mi módon tûnt el az ezüstnemû.
A grófnak erre kisegítõ ötlete támadt:
- Szaladj utána, fiam John, lesd meg, melyik rendõrállomásra
megy. Az ördögbe is, csak olyan jó ne volna ez a bécsi rendõrség! (Mégis jobb
Pesten lakni.)
John úr kileste a rendõrállomást, s még aznap délután
beállított oda a gróf úr is.
- Én Tomándy gróf vagyok - mondá a szolgálattevõ
rendõrtisztnek -, délelõtt itt volt a feleségem, panaszt tenni bizonyos
ezüstrõl.
- Igen. Éppen én vettem fel a jegyzõkönyvet.
- Ah, akkor annál jobb! Csak azt jöttem mondani, hogy az
ezüstnemû idõközben megkerült. Megtalálták egy szekrény alján. Siettem hát,
hogy az urakat megkíméljem a fáradságtól.
- Ah, akkor annál jobb! - viszonzá a rendõrtiszt, s odaírta
a jegyzõkönyv alá kék ceruzával: »megszûnt«.
Ezzel aztán szerencsésen bevégzõdött ez a kényes ügy. Azaz
bevégzõdött volna, ha a grófnõt meg nem veszi egyszer a harag, olvasván a
lapokból a rendõrség tehetetlenségét.
- Igaz, tökéletesen igaz. Léhák. Haszontalanok. Íme, még
csak a fülüket sem mozdítják az én ezüstöm dolgában. Hanem a nyakukra megyek,
nem hagyom annyiba.
Váltig csillapította a gróf:
- Ugyan, kedves Emelin! Hagyja abba az egészet. Nem való a
magához hasonló rangú hölgynek, hogy ott ácsorogjon a dohányfüstös rendõri
odúkban. Ami nem megy, nem megy!
Nem szólt az urának, de azért mégis elment Emelin gróf nõ
veszekedni: hogy mi lesz már az õ ezüstjével?
- Miféle ezüsttel? - kérdé a rendõrtiszt. - Hiszen
megkerült!
- Megkerült? Ki mondja azt?
- Egy úr jött hozzám annak idején, kevéssel a grófnõ
eltávozása után és azt jelentette, hogy már megtalálták az ezüstöt, ne
keressük.
- Hogy nézett ki az az ember?
- Egy kopottas öregúr. Azt állította, hogy õ a grófnõ férje.
- Uram, itt egy kolosszális csalás történt! - kiáltott fel a
grófnõ.
- Magam is kezdem hinni! - dadogta a rendõr.
- No, ez szép história! Tudja, hogy az a tolvaj volt!
- Kétségkívül, grófnõ… Fájdalom… az én hibám.
Megijedt, könyörgésre fogta a dolgot: beismeri a hibát,
szánja-bánja, de ne jelentse fel a grófnõ a fõnöknek, inkább helyrehoz mindent.
Megismeri ezer közül azt az embert s ha térdig koptatja is kezét, lábát,
megkeríti.
Nyakába vette Bécset, hetekig szaglált, loholt, kutatott,
míg végre csakugyan ráakadt egy elõkelõ kávéházban.
Tomándy gróf éppen Tromp gróf barátjával piketírozott, egy
csupa elõkelõ gibicek által körülvett asztalnál.
A polgáriasan öltözött rendõrtiszt odament közel, és
félreintette a grófot az ujjával.
- Mit akar? - kérdé az érdes, bosszankodó hangon. - Mi az?
- Nono, öreg - szólt a rendõrtiszt, és a vállára tette
kezét.
- Miféle modor ez? - riadt fel az öreg gróf dühösen felugorva.
- Hallgass, kis öreg! - viszonzá a rendõr nyugodtan. -
Kövess vagy viszlek…
- Ez már szemtelenség! Õrült ön? Hogy mer velem így
beszélni? Énvelem… Hallatlan!
- Ne mókázz, kis öregem. Tudom én, ki vagy. Gyere no ide,
majd megsúgom. Te loptad el a gróf Tomándyné ezüstjeit.
A gróf elsápadt, de csak egy percre, aztán felkacagott.
- Hisz én vagyok Tomándy gróf.
- Hiszi a piszi, apókám.
Nem is hitte volna, de szerencsére volt a társaságban két
generális is, akik erõsítették. Az uniformisnak pedig mindent elhisznek
Bécsben. A rendõrtiszt megadta magát, bocsánatot kért, csakhogy õexcellenciája
még így is kénytelen volt elõbb elbeszélni az egész történetet elejétõl végig.
- Biz ez kissé komplikált dolog! - mondá a rendõr
elgondolkozva.
- Az istenért, csak botrány ne legyen belõle. Csak a
feleségem meg ne tudja!
- Adok én a kegyelmes úrnak egy jótanácsot - suttogta.
- Mi az, kedves jó barátom? Mentsen ki, ha lehet. Örökké
hálás leszek.
- Lopjon el még néhány darabot az ezüstnemûbõl.
- Hogyan? Én?
- És csináltasson annak a mintájára az ötvösnél annyit,
amennyi hiányzik. Én akkor aztán felviszem a grófnõnek egy rendõri mesével.
- Úgy, úgy! Az isten is megáldja. Nem kívánom ingyen azt a
mesét.
Úgy is lett, az ezüstöt utánacsinálták, a rendõr felvitte, a
meséjét elmondta, a grófnõ elhitte, a gróf meghonorálta, egyszóval elmúlt a
veszedelem, de megmaradt az a tanulság a feleséges öregurak számára, hogy nem
jó az olyan dolgokat otthon csinálni.
|