Egy rejtélyrõl írok, de nagy csalódás érné az olvasót, ha
szövevényes mesét várna.
Nem történt velem
soha bonyodalmas dolog. Születtem, és hihetõleg meg fogok halni. Ami közbeesik,
az mind hétköznapi história.
Most azt akarom
elbeszélni, mikor ügyvédsegédnek kerültem el egy vidéki városba. Ijesztettek
vele, hogy igazi cívisfészek. Valóságos Abdera. Sok háj és kevés szellem, szûk
helyi látkör, kicsinyes viszonyok.
De bánja is az
efféléket az ember! Mi kell egy szegény ügyvédsegédnek az egész világból!
Koszt, mosás és egypár szép asszony, leány. Ott üti föl a paradicsomot, ahol
akarja.
Az elsõ benyomás
nem volt kedvezõtlen. A vasútnál maga a principálisom várt, egy rövidre
nyírt õsz hajú, alacsony termetû, buksi képû öreg ember (félig úr, félig
cívis), nyájassággal rázta meg a kezemet, azután fölkapta a bõröndömet õ maga,
és felhajította egy kocsira.
No, ez ugyan nyomorult principális lehet, aki az adjunktusa
kofferjét nem átallja cipelni! (Nem adtam volna a kialkudott havi fizetésemért
ötven percentet.)
Fölültünk a kocsira, melyen a szállásomra vitt, útközben
váltig mutogatott egyet-mást, nekem is úgy illett, hogy kérdezõsködjem. Meg is
cselekedtem mindjárt az elsõ nagy háznál.
- Kié ez a pompás épület?
- Az enyém - mondá.
Megörültem, kigömbölyödött a képem. Hogyne, mikor már
szentül azt hittem volt, hogy »ingyen adjunktust« fogott a kis öreg.
Megint egy nagy épülethez értünk, hét pompás torony
csillogott rajta.
- Hát ez a nagy ház kié?
- Ez is az enyém - felelte roppant szerényen.
A harmadik nagy ház szintén az övé volt, a negyedik is. Az
ötödiknél már röstelltem megkérdezni, mert úgy látszik, zsenírozta, hogy annyi
nagy háza van. Sohasem láttam még én ilyen furcsa gazdag embert!
El is fordítottam a figyelmemet legott a járókelõ népre.
Éppen egy kondor fekete hajú leány ment el az úton, s
mosolyogva intett üdvözletet a principálisomnak.
- Ki volt ez?
- A lányom.
Kisvártatva két szöszke süldõleánykát értünk utol: azokra
meg õ kiáltott le valamit a kocsiról.
- Hát ezek kik?
- Az én leányaim.
(Hüm! Ezekbõl jó volna feleségül venni egyet. Õk magok nem
szépek, de a házak szépek.)
A patakhídnál három kisebb-nagyobb iskolás leánygyerek
kergette egymást. A tékáikból, melyet a hónuk alatt vittek, csak úgy röpködtek
a skripták a világ négy tája felé.
- Ejnye gizon-gázon! - fenyegette meg õket a principálisom
nagy nevetve. - Nem szeditek fel mindjárt azokat az írásokat!
- Eleven kölykök! - jegyzém meg, csak éppen azért, hogy
mondjak valamit.
- Az én leányaim!
(Meg van ez az ember bolondulva? - tûnõdtem magamban.)
A piacon egy harmincas korú asszonyka sétált egy fekete
barkójú úrral.
- Hova, hova? - kiáltá rájuk az öreg, azután kevély arccal
fordult hozzám:
- Úgy bizony. Ez is az én leányom!
Ahogy a templom mellett elhajtattunk, éppen akkor özönlött
ki a tömérdek nép a magas boltíves ajtókon; egy erdõnyi asszony és leány (egyik
rútabb, mint a másik), egy-egy kirívóbb alakra kíváncsi is voltam, de már nem
mertem megkérdezni, mert attól féltem, hogy azok is mind az õ lányai. (S ekkor
megint veszélybe kerülhet a havi fizetésem.)
Három-négy nap kellett, míg kiismerhettem magamat új
lakhelyemen, melyet, mi tagadás benne, bizonyos kicsinyléssel méregettem. De
engem is ilyenformán néztek Abderában, bizonyos kíváncsiságot azonban mégis
tápláltak, s nemegyszer hallottam a hátam mögött, amint kevély hangnyomattal
kérdezték azoktól, akik már ismerõseim voltak:
- Nos, mit mond az adjunktus a városról, hé? Látta-e már
Bulykainét, he?
De még többször kérdezték szemtõl szembe:
- Hogy tetszik a városunk, fiatalúr?
- Igen csinos.
- Hát a katedrálé?
- Derék egy templom.
- Üm, meghiszem. És a Mátyás király misemondó ruháját
látta-e már?
- Azt is láttam; gyönyörû.
- De hát a szép Bulykainét?
- Azt még nem láttam.
- Tyûh! Addig ne is beszéljen, uramöcsém, a városról, amíg a
szép Bulykainét meg nem nézi. Az a valami!
Akármerre mentem, mihelyt a szájamat felnyitottam, hogy ezt
vagy azt már láttam, itt vagy ott már voltam, nyomban jött az interpelláció: de
hát a szép Bulykainé? Mit szólok a szép Bulykainéhoz?
Az egész város Bulykainéval foglalkozott.
Õérte lelkesültek az öregek és fiatalok.
Ha valahol valami csodaszép rózsa nyílott ki a kertben: »el
kell vinni Bulykainénak«; az elsõ dinnyét, az elsõ érett cseresznyét mind a
szép Bulykainé kapta.
Igazán nevetséges volt. Borzasztó emberek ezek, az õ kormos
katedráléjukkal, és az õ szép Bulykainéjukkal! Én itt soha meg nem szokom.
Ezalatt mindegyre többet hallottam róla, hogy már öt év óta
özvegyasszony, párbajban halt meg az ura; egy katonatiszt ölte meg.
Katonatiszt… szép asszony… párbaj! Bizonyosan szerették
egymást.
De ezt csak gondolni volt szabad; isten ments ilyesmit
kimondani a »teremtés remekére«. Hiszen õ a megtestesült erény és tökéletesség!
Vele kapcsolatban minden apróság eseményszámba vágott. Hír verte minden léptét:
itt volt, ott látták, ez vagy az találkozott vele. Kék ruha volt rajta, vagy
fehér pettyes, egyszóval, aminõ volt. Kinek mit mondott, holnap hova készül
stb.
Hanem el is kellett ide egy szép asszony, hogy egészen ki ne
vesszen a magja. A lakosság nõ része nem sokat ért. A bennszülöttek termetben
alacsonyak, arcban rútak, szûk, benõtt homlokuk van, és apró tatár szemök.
- Teringettét, csak már azt a Bulykainét láthatnám.
Éppen a principális elõtt találtam kiejteni ezt a
kívánságomat.
- Hát miért nem szól? - mondá, közömbösen vállat vonva. -
Mindjárt odaviszem a kertjébe, ha akarja. Hiszen az én lányom az.
(Micsoda? A szép Bulykainé is az õ lánya?)
Nyomban vitt is a Bulykainé kertje felé. A Tiszára rúgott ki
a csinos szõlõskert. A Tisza éppen virágzott. Bolond, felfordult világ ez itt.
Még a víznek is virága van. S a virágnak, a nõnek nincsen meg a színe,
szépsége.
Hanem a Tisza virágzása nem éppen kellemes dolog. Millió
sáska és szúnyog lepte el a tájékot. Az egyik része ott ringott a sárgásszürke
hullámokon. Mint egy óriási selyemszövet, amelyre bogarak vannak ráhímezve. A másik
messze beláthatatlan térségen fent a magasban kevergett, mint egy terhes
felleg.
A kert is tele volt szárnyasokkal, mikor beléptünk. Pajkos
nevetés hangzott ki a filagóriából, ahol nagyobb társaság mulatott; de ezeket
nem láthattuk. Az egyik barázdán egy vörös ernyõs nõ lépkedett felénk. Mellette
jobbról-balról egy-egy fiatal gavallér mendegélt, rettentõ öblös tajtékpipákból
szörnyûséges füstmacskákat eresztve kétoldalról a hölgyecske orra alá. Az egész
jelenet végtelenül komikus volt, mert olyan odaadással fújták rá a füstöt,
mintha napszámba tennék.
Önkéntelenül elmosolyodtam. A principális észrevette.
- A szúnyogok ellen - magyarázta -, az átkozott szúnyogok
ellen van ez. Egészen kiszívódik a menyecske attól a sok füsttõl! De nini! Hát
jól nézze meg, mert ez a Bulykainé!
Megdobbant a szívem. Ah, a Bulykainé! A nimbusz, ez a nagy
semmi, ezek az üres szavak, a mások elragadtatása lázba hozott. Lehetséges-e,
hogy valóban a híres Bulykainé elõtt állok a következõ percben? Ó, istenem!…
Csodálatos szorongás fogott el, fejem zúgott, lábam, kezem zsibbadozott.
És hát miért? Hiszen még nem is láthattam a füst miatt.
Mintha egy kékes felhõben lebegne, ahogy hajdan az Olympus istennõi.
De bár ne is láttam volna.
Majdnem fölszisszentem a csodálkozástól.
A szép Bulykainé rút volt, de milyen rút!
Csontos, szögletes arcában volt valami kellemetlen; az álla
kiállt, mint az olyan pogácsa, amelyik a tepsi oldalára feküdt ki; a szürkés
szemei mélyen bent székeltek üregeikben, s különben is hasonlítottak a
bagolyéhoz. Arcbõrét már megérintette az a hervasztó, bontó lehelet, mely az
üdeséget lefújja, de a szeplõket le nem fújja. Azok bizony ott maradtak két
nagy táborra osztva a szemek környékén.
Meghajtottam magam, amint bemutatott neki az öreg, egy-két
szót mondtam én is, õ is, ahogy szokás ilyenkor, aztán félreálltam kacagni.
Huh, huh! Hát ez a híres Bulykainé? No, szépen vagyunk.
Alászolgája! Tisztelem a nemes város ízlését.
Az uzsonnánál alkalmam volt szemügyre venni a termetét: de
bizony az sem volt liliomos, keskeny vállak, kurta nyak, sovány karok, melyek
átlátszottak a csipkés ujjakon, s azok is telides-tele szeplõvel.
De ami leginkább ingerelt a nevetésre, az az elragadtatás,
az a hódolatteljes tekintet, mellyel rajta csüggtek, ha beszélt, ha nem
beszélt; ha mozgott, leült vagy felállt.
No iszen volt ezentúl mit hallgatniok tõlem a cíviseknek.
- Elbújhatnak a tündérükkel. Micsoda óriási süllyedés kell
ahhoz, hogy ezt önök szépnek tartsák. Ha egy pusztán volnék, s õ lenne ott az
egyedüli, még akkor sem mondhatnám csinosnak, mert az abszurdum!
Azok a fejöket csóválták, szánakozón, mintha mondanák:
»Fiatalember, te vak vagy és ostoba!«
Egy hét alatt híressé váltam
emiatt. Egy ember, aki Bulykainét rútnak tartja! Hallatlan ez! Hát meg van ez
õrülve? Egy cívis utánam is kiáltotta egyszer gúnyosan:
- Hát a tengeri malacot szépnek
tartja az úr?
Mindenütt az adjunktusról
beszéltek, akinek Bulykainé nem tetszik. »Ki kellene vinni az akasztófáravalót
a határra és megégetni.« Ujjal mutogattak az utcán, mint valami fõbenjáró gonosztevõt:
»Ez az! Ez az!«
A hír eljutott Bulykainéhoz is,
s mert asszony az asszony, azóta nyájasabb lett irántam, sokat beszélgetett
velem, ha találkoztunk. Irigy tekintetek szegzõdtek rám ilyenkor; szinte
kiolvashattam a szemekbõl, hogy »hát ez az igazság? Mi dicsõítjük, õ szidja, s
mégis vele nyájaskodik«. De a keserû érzéseknek minden tövise ellenem fordult,
pedig õ volt az igazságtalan. (Hja, hiába, ilyen elnézõ a világ a kedvencei
iránt.)
Hanem meg kell adni, kitûnõen
tudott csevegni, kedves, mûvelt modora volt.
Mondtam is magamban: hiszen az
igaz, hogy rút, de végtelenül okos.
Ezalatt mind jobban
megismerkedtem vele. Majd minden társaságban találkoztunk. Hisz valamennyinek õ
volt a bálványa.
Sokat töprengtem én azon, kivált
eleintén, hogy ugyan miért? Azt az Isten tudja. Hogy keletkezett? Nem bírtam
kinyomozni. Mióta tart uralkodása? Mindig, mióta a rövid ruhát levetette. Nem
múló divat szeszélye volt az õ nimbusza. Támadt ok nélkül, és megmaradt ok
nélkül.
Késõbb azonban nem töprengtem ezen sem. Ahogy van, úgy van.
Bánom is én. Beleszoktam.
*
Két év múlt el. Egészen megszerettem már a várost, otthon
éreztem magam benne.
Egyszer egy mérnök vendégem jött, aki meglehetõsen gáncsolta
az odavaló viszonyokat.
- Hát látta-e már - mondom - a katedrálét?
- Láttam.
- De hát a szép Bulykainét látta-e már?
(A Mátyás kori misemondó ruhát be sem vártam.)
- Azt még nem láttam.
- Tyûh, akkor ne is beszéljen. Az a valami!
Hohé, kiáltám most magamhoz, önkéntelenül is szájamra ütve.
Hát mióta tartom én szépnek Bulykainét? Hiszen csak okosnak tartottam eddig!
Elgondolkoztam. - Nem, nem, Bulykainé éppen nem okos, inkább
ostobácska kissé, de végtelenül szép.
Úgy, úgy, tündéri színben állt elõttem bágyadt, szögletes
arca, ingerlõ hajlott álla. A szeplõk is, ó a szeplõk is gyönyörûek. Hát a
vézna termet, melyben annyi az összhang és báj! Ó, be szép, be szép!
Miképp mehettem át ez átalakuláson, nem tudom. Az asszony
vette el látásomat? Eleinte voltam-e bolond, hogy nem találtam szépnek, vagy
most, mikor annak találom? És mi az igaz? Szép-e, okos-e? Vagy mind a kettõ?
Vagy egyik sem?
Meglehet, hogy a helyi ízlés az a rettenetes csodaerõ, mely
észrevétlenül elnyeli az idegenét, és beolvasztja a magáéba?
Nem tudám, föl nem foghatom.
De még ma is, sok idõ után, eltûnõdöm a feleségemmel (nota
bene az is a principálisom leánya), hogy sohasem láttam olyan szép asszonyt
életemben, mint a Bulykainé sógorasszonyomat.
|