|
Mikor még nem volt meg a szép új híd Szegeden, hanem
régen-régen, a százszor kifódozott öreg híd újdonatúj korában, azt a statútumot
hozta a nemes város, hogy minden nem odavaló ember egy garast fizessen egyszeri
átmenetelért.
Szögedi embertõl nem volt jussuk pénzt szedni, aminthogy nem
is kaptak volna, mert azon idõnek divatja szerint az volt az úr, aki minél
kevesebbet fizetett, most pedig a virilista világban az az úr, aki minél többet
fizet. (Hogy lehetett ennyire megfordítani a világot!)
Eleinte roppant jövedelme volt a városnak a hídvámból.
Nekibizakodván, nagy lábon költött. Hanem apródonkint megjött a falusi nép esze
is. Azt mondta a hídfõnél a vámõrnek: »szegedi vagyok«, és nem fizetett.
Tessék most a vámõrnek bizonyítani, hogy nem szegedi. Hogy
ösmerje hetvenezer ember közül mindeniket? S hogy bizonyítson? Hiszen csak nem
bolondult meg, hogy mindeniknek utána járjon azért az egy garasért, mikor az
belejönne neki egy forintba!
Lõn hát, hogy a város hídjövedelme nagyon megcsappant, ami
pedig érzékeny csapás vala.
Bölcs városatyák eleget törték a fejüket, miként lehetne
olyan rendszert behozni, mi kizárná a csalást, s megnyitná a régi jövedelem
zsilipjeit?
Hasztalan volt. Támadt egy-egy ötlet, egyik is, másik is
kigondolt némi újítást, de a bajon nem lett segítve. Évtizedek múltak el, de
egyetlen szabályzat sem vált be, pedig senki sem a »perpetuum mobile«-t
kereste, hanem ezt. Természetes is, mert ez volt a nehezebb.
Aztán meg nagyon szép prémium volt rá kitûzve.
Ki volt mondva, hogy ha olyan okos ember akad az országban,
aki a szegediség és nem szegediség ellenõrzésének módozatát kitalálja, az lesz
Szegeden a fõbíró.
De már a reményrõl is lemondtak, évek tûntek el meddõn, s a
híd alig hozott be többet, mint amennyit a tatarozása fölemésztett, midõn egy
nap csak beállít a »torony alá« (így hívják Szegeden a városházat) a nemes,
nemzetes magisztrátus színe elé Damók Mihály uram õkegyelme, rangjára nézve
polgári szabó a Móra városrészben.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, nagy jó uram.
- Mindörökké, Damók Mihály uram. Mi jót hozott kend - kérdé
a fõbíró. - Ugyan kapóra jött, mindjárt vétetek mértéket egy kabátra.
Damók Mihály erre megrázta magát kevélyen, és így szólt:
- Nem a kabátjáról jöttem én most mértéket venni
kegyelmednek, hanem a fõbírói székérõl.
- Mi a kõ? - nevetett a fõbíró, Tóth Mihály uram.
- Úgy, úgy, hiába vigyorognak kegyelmetek - folytatta
hetykén -, itt vagyok, itt állok, én Damók Mihály, kitaláltam, hogy a nem
szegedi embert mindet meg lehet ösmerni.
- Megbolondult keed! - nevettek a tanácsbeliek.
De Damók uram váltig erõsítette, hogy úgy van s kész a
próbát megtenni, legott a hídfõnél, hanem erre nézvést össze kell hívni az
egész város fõembereit.
Nosza, a hajdúk nyomban beszaladgálták a város tekintélyes
perszonáit s különben is terjedt a hír, mint a futótûz, hogy Damók Mihály
»megtalálta a hídvám módját« (lehetetlenség az egy szabótúl, kételkedének a
népek). Egy óra múlva már óriási tömeg álldogált a »Halpiacon«, s zsibongva,
fejcsóválgatva várták a rettenetes csodát.
Kevéssel ezután jött a városi magisztrátus, s köztük
kullogott a szabómester is. Beh sok gúnyos mosolygás volt az arcokon.
- No hát, lássuk a tudományát, majszter - mondá a fõbíró,
mikor végre a hídfõnél megálltak.
- Jó - mondá a szabó -, tehát tegyük fel, hogy most én
vagyok a vámõr.
- Helyes, tegyük fel - hagyták rá a tanácsnokok.
A nép röhögött.
A makói országúton csinos kackiás menyecske lépegetett
begyesen a híd felé, fején egy kosárral, amelybõl apró récék kandikáltak ki
vidoran. Utána hosszú sorban jönnek különféle tarka alakok, de õ ér be a
leghamarabb.
A szabó eléje állt, mikor a bódéhoz lépett.
- Hova való? - kérdé hivatalos hanghordozással.
- Szögedébe - felelte az kényesen.
Síri csönd állt be, mindenki feszülten várta, mi lesz most.
- Hüm - mondá a szabó meg nem zavarodva. - Hát mondja meg
nekem, mivel eszik kendteknél a levest?
A menyecske összecsukorította a kívánatos piros száját, s
kellemeztetõn selypíté:
- Kanaává!
- Úgy?! - kiáltott fel Damók uram diadalmasan. - Akkor hát
fizet egy garast, mert Szegeden kanállal eszik a levest.
A tetszés viharos zaja tört ki a tömeg között. A
tanácsbeliek összesúgtak. Tóth Mihály uram, a fõbíró, elkezdett mindenféle
színeket játszani.
De csitt. Most egy másik utas közeledik a hídhoz, hórihorgas
öreg parasztember.
- Hová való? - riad rá a szabó.
- Szögedébe - mondja az jámbor arccal.
- Mivel eszik kendteknél a levest?
- Kalánnyal.
- Úgy? Fizet kend egy garast, mert Szegeden kanállal eszik.
Most aztán egetverõ éljenzésbe tört ki a tömeg, nagy
ujjongások közt vállra emelték Damók uramat, aki az õ rendszerét, nagy bölcsen,
a Szeged környékén divatos különféle szójárásokra állapította, melyek mind
különböznek a szegeditõl.
Ezentúl ezt a metódust követték a hídnál, s hosszú
évtizedekig nagy jövedelmeket hozott a városnak.
Damók Mihály uram emlékét ma is hálásan õrzi a krónika.
Fõbíró nem lett belõle, az igaz. De hát miért nem lett?
Nem engedték a csizmadiák.
A nemes csizmadia céh ugyanis holtra vált volna a
szégyentõl, ha egy szabó uralkodik vala felettük.
Petíciót adtak be: azt mondták, inkább elköltöznek
valamennyien Miskolcra. Járjon az egész város mezítláb.
Végre is úgy dõlt el a dolog, hogy a magisztrátus
közbelépett Damók uramnál, álljon el a jogától a fõbíróságra ennyi meg ennyi
arany forintért.
Megalkudtak, parolát csaptak (annak az embernek az öregapja
vágta szét, akitõl én ezt a történetet hallottam), s a kialkudott sommát aztán
kivetették sarcnak a csizmadiákra.
|