|
Egy felvidéki
dzsentri családnál fordultam meg egyszer. Egészen más világ az, mint minálunk.
Más erkölcsök, más szokások és más civilizáció.
Csak két szükségletük
közös velünk: a tarokk és a francia nyelv. Erre a kettőre roppant büszkék
a tót nemesek s ha nem értik vagy az egyiket, vagy a másikat, mesterségesen
igyekeznek hiányaikat eltakarni.
Nagy tarokkisták
mesélik, mint százados tapasztalatból leszűrt igazságot: hogy ahol két
Árva megyei úr kártyázik, kritikus helyzeteknél nem állják meg, hogy tótul ne
konverzáljanak.
A francia nyelvvel még furcsábban vannak.
Annál a családnál, ahova jártam, szép hangja volt a
kisasszonynak, a lenhajú Milicának.
A társaság arra kérte vacsora után, hogy énekeljen valamit,
mire megcsendült egy gyönyörû lágy francia dal.
Elragadtatva futottam a kisasszonyhoz:
- Kérem, engedje át nekem ennek a dalnak a szövegét.
Elpirult, aztán rám nézett nevetve:
- Hát észrevette?
- Mit? - kérdém zavartan.
- Ah - szólt a fejét kedvesen hátravetve -, ön, úgy látszik,
nagy francia. Majd mindjárt leírom önnek a szöveget.
Leírta egy papirosra, s én ámulva olvastam a következõ tót
dalt:
Kacska na dolinye,
Kacsur vodu pije,
Kacska na nyu volá!
Csekaj, dusa moja!
(A réce áll a völgyben,
A gúnár vizet iszik a forrásból:
A réce rákiált:
Várj meg, kedves galambom.)
- Hiszen ez lehetetlen, kisasszony! - hebegtem. - Oh nem!
Kegyed bolonddá akar engem tenni. Nem, ezt a dalt nem énekelhette. Hisz ez egy
tõsgyökeres tót versecske.
Milica még jobban fölkacagott erre.
- No hát hallgassa! Eléneklem még egyszer franciául.
S elkezdte újra finom
akcentussal, bájoló orrhangon:
Kasz-ka na, doliné,
Kaszür vodüpijé.
Kaszka na nü vola:
Szekaj dü samoa!
Most aztán csakugyan tisztába jöttem vele, hogy a legelsõ
nyelv a tót nyelv a világon, mert franciának is beválik.
|