A LOHINAI FŰ

ELBESZÉLÉS

1885

BEVEZETÉS

Azon töröm én a fejemet, hogy nézhet ki az a fű, mely a lohinai határban nő?

És hol nő? A csalitosban, a nádas tájékán, a csevice mellett, fent a sivár Hrebenka tetején, a mogyorós domboldalon, a pagonyban, a réteken vagy a rozsok között?

Nyalka tót menyecskék, mikor kosarakban hordják haza az üszőnek vagy az öregnek, a Riskának, hogy észre nem veszik, hogy rá nem akadnak arra a bizonyos fűre még egyszer?

Mit? Hát már ráakadtak egyszer?

Rá bizony. Hiszen éppen az! Csakhogy talán el sem tudom én azt mondani.

A lohinai bíró-, Szekula Mihálynak ablakába egy éjjel paszkvillt dobott be valami gazember, a külsõ ablaktáblát betörve (pedig tót faluban aranyért sem találni üveges tótot, aki becsinálja), hogy - azt mondja - a fiatal pap ilyen meg olyan hitvány ember lévén, rendeli (t. i. a paszkvill-író), haladéktalanul dobja ki a község a paplakból, vigye ki bútorostól, feleségestõl a határra, mert különben mához egy hétre Lohinára röpül a veres kakas.

Az pedig rosszhírû madár a falvakban. A veres kakas csak akkor jó, mikor a fehérre kopasztott kakast süti odabenn a tûzhelyen!

Amit megígért: betartotta (ki gondolta volna, istenem, ki gondolta volna?), a falu csakugyan meggyulladt rá egy hétre, majdnem egyharmad része elégett. S a tûz rémletes éjjelén új paszkvillt találtak bedobva most már az egyházfi, Mirava Andrásnak a pitvarába. Szakasztott olyan írás, mint a másiké, avult, sárgás, recés papírdarabkák, éppen úgy átkötve, piszkos, bizonytalan színû fonállal.

No, a tiszteletes úrnak ugyancsak kijut ebben is. Hogy a nagyapja zsidó volt, õ maga meg titokban pápista, hogy nem tisztességes ember, semmi se szent elõtte, a fiatal tiszteletesnét is azért vette el feleségül, hogy a férjes nõvérével viszonyt szõhessen. (És ebbõl igaz is legalább annyi, hogy most éppen a lohinai paplakban idõzik a tiszteletesné testvérnénje, a csinos Piszy Mihályné asszonyom.)

A továbbiakban aztán a káplánkorabeli viselkedései valának elõsorolva. Bizony az sem valami épületes olvasmány. Pedig igaz is lehet egyben-másban, kivált abban, hogy a szolgálóit szerette. Csakhogy mire való azt kikiabálni?

Nem is sokat hederítettek rá a jó lohinai parasztok, noha eleget izgatták õket papjuk ellen a szomszéd falubeliek.

- Mért nem kergetitek el? - kérdék az elsõ paszkvill után.

- Mert nem hisszük, hogy meglesz a tûz. Aki fenyegetõdzik, az nem veszedelmes.

A tûz után, mikor a másik paszkvillban a másik tüzet ígérik, gúnyolódva hozták fel az átutazó turopolyiak:

- No, de most már csak kiviszitek a papot a határra?

- Nem tudom, miért vinnõk ki? Hisz most már hisszük, hogy meglesz a tûz. Módunkban áll kihurcolkodni elõle.

Úgy is történt, kiköltözködtek a kukoricás földekre, a szõlõk alá, egy része pedig a »laz«-ok közé. Ott kunyhót formáltak össze gallyakból, csalomádéból, sátrakat emeltek ponyvákból, egy-két cölöpöt a sátor mellé vertek, ahhoz kötötték a lovakat meg a tehenet. Ott bent a faluban üresen álltak a házak, legfeljebb néhány kõépületben volt némi élet.

Megszeppent azonban a kedélyes Lohina is, kivált mikor a második terminus igaz lett. A falubeliek nagy része talpon állt, õrködve a jelzett éjjel, s mégis kigyúlt a község pajtája. Szerencsére csöndes idõ volt, szél nem fújt, és csupán a pajta égett el.

De mi haszna, ha már megint ott volt a harmadik paszkvill, belehajítva a kántortanító, Blozik Mátyás pincegádorjába? Megint tüzet ígérnek benne a jövõ hétre, ha a pap itt marad.

No, ez már olyan eset, hogy a vármegyének is meg kell mozdulnia. (Rendesen úgy mozdul, hogy a másik oldalára fordul aludni.) Elrendelte nagy ímmel-ámmal a vizsgálatot, kiküldvén annak a foganatosítására nagyságos Sótony Mihály urat, az új fõszolgabírót.

A szolgabíráknak csak a tekintetes cím jár ugyan, de Sótony Mihály a négylovas famíliák közül való. Született úr, akinek csak úgy mellékesen jutott eszébe, hogy miután már meglehetõsen ráunt az asszonyokra, valami más mulatságot keres magának: alispán lesz. De hát az ilyesmit csupa illedelembõl mégis a fõszolgabíróságon kell kezdeni, hogy elõbb praxist szerezzen. Ámbár iszen meg van írva, hogy akinek az isten hivatalt ád, ad az annak észt is. Hát még akinek pénze van! Az meg már éppen tudományt is vehet magának.

Nem is soká kellett várnia alkalomra. Egy napon benyitott hozzá az egyik viceszolgabíró, Tereskey Márton, váltót zsiráltatni, mire így szólt tréfásan Sótony:

- Aláírom, de csak egy föltétel alatt.

- Vakon ígérek meg mindent, kedves barátom.

- Ha a fejedet nekem adod kölcsön.

- Szívesen, ha bírod úgy használni, hogy le ne vágják. Mert már azt mégsem szeretném. Neked is kellemetlen lenne! Tudod, bajjal jár aztán a visszaadás.

- Azt a barátságot kérem tõled, gyere ki velem a lohinai vizsgálatra. Te, mint tapasztalt ember, sokat segíthetsz. Az alispán engem küldött ki, szeretném, ha ki bírnánk együtt deríteni.

- Szolgálatodra állok. Mikor induljunk?

- Holnapután.

- De addig is meg akarnám ösmerni a tényálladékot.

- Itt van az instancia, a becsatolt paszkvillusokkal együtt, olvasd át otthon és gondolj ki valamit. Mert nekem semmi sem jutott eszembe. Az ördögbe is, ha a lohinaiak maguk sem tudják, ki írja ezeket a gúnyleveleket, és ki gyújtogat, honnan tudhassam én?

- No, majd kiszimatolom én, kedves öcsém.

Tereskey Márton a legkitûnõbb vizsgáló talentum hírében állott, sokat tapasztalt, nagy megfigyelõ tehetsége volt és ötletei. Õ sütötte ki a híres Maszlaghy-hamisítást is. Pompásan tudott beszélni az emberekkel az õ nyelvükön, kedves, behízelgõ hangon, amivel aztán megejtette a legmakacsabbat is. Valószínûleg sokra vitte volna (híre járt egyszer, hogy Pestre viszik a rendõri ügyek élére), ha némely róla szállongó anekdota tönkre nem teszi a jó hírnevét. Azt mesélték ugyanis, hogy a keresztkérdésekben a legkiválóbb (ami megyei értelemben annyit tesz: piff jobbról, puff balról keresztbe), és hogy szívesen engedi magát informáltatni. Mikor a rápolti kovács egy borjút hozott neki ajándékba, ráripakodott nagy dühösen: »Minek néz kend engem? Hát én szoptassam ezt a borjút? Nem tudta kend az anyját is behozni?«

- Gyerekség az egész lohinai ügy - erõsködék három nap múlva, mikor a paszkvillokat elolvasta. - Biztosra megyek benne!

- No, annak nagyon örülök - felelte a fiatal Sótony. - Mert a közügynek akarok ezentúl élni.

- Rossz pálya, barátom, kivált ilyen világfinak.

- Végképp szakítottam eddigi foglalkozásaimmal. A kártya untat, gazdálkodni nem szeretek, hát valamit csak kell csinálnom.

- Térj vissza az asszonyokhoz!

- Soha! - kiáltott fel Sótony blazírt arccal.

- No, hát akkor fogass be, menjünk, kutassuk a lohinai tüzet.

Elindultak egy reggel, maguk mellé véve Hamar Gyurit, a rövidlátó írnokot, aki arról volt nevezetes, hogy amit a kezével írt, azt az orrával eltörölte.

- Hol kezdjük? - kérdé Sótony útközben.

- A papon kezdjük. Hajtassunk legelébb oda!

A lohinai papot Belinka Sámuelnek hívták. (Hiszen majd minden lutheránus pap vagy Lajos vagy Samu.) Csinos horgas orrú, kék szemû ember volt, magas, daliás termettel. Egyszóval tetszetõs pap, akire azt szokás mondani: Ezt az asszonyok választották.

Sótony kikérdezte nyájasan:

- Hány éves?

- Harminc.

- Mióta lelkész?

- Három éve.

- Mikor nõsült?

- Most két hónapja.

- (Szép mézes hetek!) Nem gyanakszik valakire?

- Senkire.

- Pedig úgy látszik - vágott közbe Tereskey -, hogy a gyûlölet dolgozik a tiszteletes úr ellen.

- Az meglehet - motyogta Belinka úr bizonytalanul.

- Nincs valami ellensége - vette át a kérdezõsködést Tereskey -, aki gyûlölte valamikor vagy még most is gyûlöli?

A pap elgondolkozott.

- Tudtommal nincs.

- No, ez furcsa! Lássuk csak (és tûnõdve vakargatta õszülõ rõt szakállát), a paszkvillokban sok olyan van elmondva, amit csak bizalmas, bennfentes emberek tudhatnak. Kik voltak a cselédei?

- Egy mindenes, aki most is nálam van, s két szolgálóm, aki már elment.

- Hogy hívják a két szolgálót?

- Az egyik Kiczka Magdaléna, a másik Sztrelnyik Anna.

- Hol szolgálnak most?

- Mind a kettõ otthon van tudtommal a családjánál.

Mindezeket jegyzõkönyvbe vette Hamar Gyuri, és a pap aláírta.

- Íme az elsõ ügydarab - mondá Sótony tréfásan, meglobogtatva az ívet -, mely az én fõbíróságom alatt készült.

- Biz ez elég sovány! - jegyzé meg Tereskey kedvetlenül. - Nem tud a tiszteletes úr egyebet?

- Semmit.

- Akkor ugye ott vagyunk, ahol voltunk? - kérdé a fõbíró elszomorodva, hivatalához nem illõ naivsággal.

- Ne félj semmit, öcsém. Ha már egyszer kihoztad a vén rókát, az addig vissza nem megy odújába, míg valamit ki nem kapar.

- Tehát van reményed?

- Gyerekség az egész, mondtam már. Meglásd, még ma horogra kerül a gazfickó. Mert hogy idevaló ember írja a paszkvillokat, semmi kétséget nem szenved. Már pedig hány ember tud írni egy ilyen tót faluban? Jó, ha ötven tud. Meg kell idézni valamennyit, punktum.

- Igaz, tökéletesen úgy van, de hol a falu?

Csonka, kormos falak meredeztek szerte, imitt-amott egy hamuboglya, félig égett s kivonszolt szarukból, gerendákból nagy rakások; a házaknak legfeljebb a fele állt, de azok is üresen.

- Odamegyünk, ahol a falu van - felelte Tereskey. - Nem adhatna nekünk valakit, tiszteletes uram, aki elvezetne, ahol a népek tanyáznak?

Belinka Sámuel Mikulik uramat, a templom kurátorát ajánlotta.

- Az majd útbaigazítja a tekintetes urakat!

Mikulik uram éppen künn pipázott a tornácon. Eredeti sovány emberke volt (nem hiába csúfolták keszegnek), olyan ábrázattal bírt, mint egy budai körte, amibe két olyan apró villogó szem volt a természet által elhelyezve, mint a serét.

Öltözete szûrposztós nadrágból állott, míg ellenben teste felsõ részét kántoros szabású kávészín kabát fedte.

Az urak odaültették a bakra, hogy igazgassa a kocsist, merre hajtson a bizonytalan dûlõutakon. Emiatt aztán gyalog kellett mennie a cséza után a hajdúnak, mert már fel nem fért.

- Hát bizony a falu, kérem alássan, két helyen van.

- Hol?

- Az egyik, a »Bakula faluja«, a hegyek közt nagyon messze, a másik része itt a szõlõk alatt, szanaszét a szilvásokban.

- Az a kérdés - mondá Sótony -, hogy a bíró és jegyzõ hol van?

- Õk is a szõlõk alatt tanyáznak.

- Akkor oda menjünk.

EREDETI EGZISZTENCIA

Nagy dolog az, mikor a megye urai megérkeznek ilyen szegény helyre. Egy perc alatt híre megy mindenfelé. Mindenki a fejét veszti. Jó, hogy a harangokat meg nem húzatják. Lázas sürgés-forgás támad, mert mindenrõl gondoskodni kell. A falu becsületét ki kell vágni. A hajdútól kikérdezik a tekintetes urak kedvenc ételeit (ha esze van Jánosnak, ilyenkor a magáét diktálja be), legényeket ültetnek lóhátra, az egyik húsért, fûszerekért, egy játszma új kártyáért megy a városba, a másik borokért. Mert a vármegye urainak nem szabad szükséget látni semmiben.

Ezúttal még több futkosást és munkát idézett elõ Sótonyék megérkezése, mert mindent össze kellett teremteni. A jegyzõ hivatalos helyiséget komponált számukra egy lóherés végiben, hol nehány topolyfa csillegtette-billegtette az ezüstös leveleit ezer meg ezer apró legyezõként, három asztalt állított fel az árnyékban. Balra az asztaloktól frissen kaszált puha sarjúból fekvõ ágyakat rögtönöztek vászonnépek, hogy legyen hol szundikálni az uraknak, ha netalán kedvök szottyan ebéd után.

Úgy ám, ebéd után - de hol fõzik meg az ebédet? Ahhoz nagyobb hely kell. Nosza hamar, gyerekek: ássatok tûzhelyet, aztán fogjatok be egy szekérbe és hozzátok ki a faluból lóhalálban Mikulik Apollóniát! Az fõz legjobban a környéken. Még a király is megnyalhatja a száját, ha az Apolka fõztjébõl eszik.

Azalatt a tizedesek lelkendezve szaladgálják be a mezõséget és hegyaljat, hogy a fõbíró úr rendeletéhez képest minden írástudó lelket felhajtsanak, mert íráspróba lesz a vármegye elõtt. Jaj annak, aki meg nem jelenik!

A tûzhely elkészül, a parasztok gyülekezni kezdenek; öregek, suhancok, menyecskék, leányok, gyerekek.

- Hozzákezdhetünk, urak, a munkához - rendelkezék a fõbíró, szétosztatván a paszkvillusokat, egyet Tereskeynek, egyet Hamar Gyurinak az asztalára, miközben nevetve kérdé az öregtõl: »Az asszonyokat is elõvegyük?«

- Természetesen - felelte Tereskey -, mert azok a legnagyobb farizeusok, kivált, ha írástudók. Szeretném tudni, miért ne írhatná a paszkvillokat éppen egy asszony? Sõt van is rá némi gyanúok.

- Ah, oh! - hangzottak fel a kíváncsiság felkiáltásai.

- Sejtesz valamit? - súgta Sótony.

- Csitt! Még semmit sem mondhatok. Különben ráteszem a nyakamat, hogy az íráspróbából minden kiviláglik. Majd meglátod. De kezdjünk hozzá.

Sorba jöttek az asztalokhoz a tótok, gesztenyeszín hajú, hosszú, vékony legények, néhány öreg ember fésûre visszavetett hajjal. Az idõsebb asszonyok közül egy sem akadt betûvetéshez értõ, a fürge menyecskék zöld rásaszoknyákban (hátul a szoknya föl van szedve, s tarka galandok fityegnek le az övrõl), dévaj mosolygással a kezök keresztvonását kínálgatják. A bíró és tizedesek elõtt különben ösmeretes mindenkirõl, meddig terjed a tudománya; nehogy eltagadja, ellenõrzik.

Ütõdött, inaszakadt vén ember kezébe nyomta a tollat Tereskey.

- Írja le kend ezt a két szót: »Ludja Bozsi« (Istennek emberei). Ezzel a megszólítással kezdõdtek a paszkvillok.

Reszketett a toll kérges kezében, s összevissza dûlöngtek bizonytalan görbe betûi, pohos hasúak, kunkorodott farkkal elõl és hátul.

- Az özönvíz elõtt írtak így - mosolygott Tereskey. - Elmehet kend! Jöjjön a következõ!

Ragyás arcú suhancra jött most a sor, ki alig eresztett meg néhány betût, megvillant vészjóslón a Tereskey szeme.

- Hajdú! Fogja el ezt az embert!

De ugyancsak e pillanatban izgatottan kiáltott fel az írnok is: Itt a gyújtogató!

A hajdú, aki Tereskey felé futott, habozva állt meg útközben, hogy most már kit fogjon el, midõn a nagyságos fõbíró úr is (mintha összebeszéltek volna) nagy robajjal taszította ki maga alól a hivatalos széket, nyakon ragadva az elõtte álló köpcös alakot (nini, az bizony a lohinai szûcs, Kustár Márton), aki ijedten ejtette ki kezébõl a lúdpennát, mely ilyen veszedelmet hozott rá.

- Megvagy, akasztófára való!

A hajdú tudta már a megyei praxisból, hogy ilyen esetekben az a bûnös, akit a nagyobb tisztviselõ mond annak, minélfogva a szûcshöz rohant és azt kezdte gyomrozni. A szerencsétlen Kustár halálra sápadva szabadkozott:

- Ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.

- Te írtad a paszkvillokat, gazember!

- Nem írtam én egy árva szót sem!

- Hiába tagadod, ha én látom. Meg kell kötözni.

Az bizony meg is történt volna, mert éppen ott termett a lohinai mészáros, aki nagy ellensége Kustárnak, segíteni; leteperték volna játszva - ha hirtelen oda nem ér az öreg alszolgabíró.

- Az isten szerelméért, öcsém, ne csinálj konfúziókat. Hiszen én fedeztem fel a paszkvill íróját… de bárcsak elszökne azalatt.

- Hallgass! - hörgé a fõbíró egy vadász szenvedélyével, akitõl el akarják venni az elejtett nyulat - nézz ide: nem-e szakasztott a gyújtogató írása?

- Bámulatos, mert az enyim meg szakasztott az, ami a te emberedé.

- Add csak ide - kiáltá mohón és figyelmesen megnézte. - No, ez bolond dolog, Marci bátyám! Ketten utóvégre is nem írhatták a paszkvillt…

- Hárman, tekintetes uram, hárman - vágott közbe az odaérkezett írnok -, mert én is találtam egy éppen olyan írást.

- Fogjon aztán az ember gyíkot, ha tud! - dühösködék Sótony.

Mind a hárman ámulva néztek egymásra, csak Szekula uram, a falusi bíró, nevetett az urakon.

- Hát hogy gondolhatták azt a tekintetes urak? Hiszen tiszta dolog, kérem, hogy az egész falu csak kétféleképpen írhat. Az öregebbek úgy, mint a megboldogult kántortanító, a fiatalabbak pedig, mint a mostani kántortanító.

Igazat mondott. A lakosság betûi nem vettek fel önálló karaktert. A régi kántor, néhai Hlavács Dániel betûformái éltek a halála után is. Denikve, a kántorokban is van valami halhatatlan rész. Annyit azonban konstatáltak, hogy a paszkvillok kéziratai a mostani kántortanító, Blózik Mátyás úrnak a metódusa.

Legott megidézték (könnyû volt elõkurjantani, mert ott pipázott hanyatt fekve a Biszkup Jánosék pincéje elõtt), hátha ráösmerne a tanítványaira?

- Mind egyforma ezeknek az írása - jegyzé meg, büszkén mellét verve -, mert én olyan ember vagyok, egyformán szeretem, egyformán tanítom õket. Egyik se tudjon többet a másiknál.

(A jámbor Blózik Mátyás így értelmezte az egyenlõséget.)

- Az asztal alá vágtuk az alispáni süveget - sopánkodott Sótony -, ha ezt a lohinai bonyodalmat napfényre nem hozom, pedig már vége van.

- Nincs vége! Ez az irány, amelyben eddig vittük a vizsgálatot, megbukott, az igaz. Hanem én többfelé szalasztottam az eszemet. Azért hát ne ess kétségbe, s hagyj engem cselekedni. Mindenekelõtt azonban tegyük át az irodát másüvé, mert a szél a rögtönzött konyháról mind ide hajtja a füstöt a szemünkbe!

Nagy máglyarakás lobogott, bodrosan hullámzó kékes vásznakat eregetve a magasba, de alul élénken duhogott a láng. Délceg fiatal nõ sürgött-forgott a tûznél, krumplit aprított, hagymát metélt, húst megpaskolt, a fazekakat, tepsiket mind kijjebb húzta, majd beljebb tolta. A füsttel együtt jött az ételszag és a málnaillat a cserjés felõl.

- Ez a Mikulik Apollónia! - figyelmeztette a jegyzõ az urakat. - Ritka szépség és fölségesen fõz.

- Tehát szép asszony fõztje lesz délre.

- Még csak leány - szólt közbe Blózik kántor, aki szintén ott ácsorgott a vármegye körül.

- Jól fest messzirõl - vélte az öreg Tereskey -, nem nézzük meg, öcsém?

- Ha az apjához hasonlít, nem sokat érhet - viszonzá Sótony közömbösen. - Az apja, nemde, a kurátor, aki ide kísért bennünket?

- Igen, a »lovak reparálója«.

- Miféle mesterség az?

- Biz az nem jó mesterség - mondá a jegyzõ -, de most már nem ûzi az öreg, becsületes ember lett, vagyont szerzett, és kurátori tisztet visel.

- Aztán hogy reparálta a lovakat? - érdeklõdött a fõbíró, míg Tereskey odasettenkedett a tûzhöz, pipára gyújtani.

- Az erkölcseiket javította meg. Eljárt a lóvásárokra mindenüvé.

- Tehát olyan lócsiszárféle volt?

- Nem vett az soha egy lovat sem - kezdé mesélni a bíró -, hanem a vásár után összeszedte azokról a lovakról a passzusokat, amelyekre nem akadt vevõ. Felütötte passzusbeváltó intézetét valamelyik Laci-konyhán, és a népek úgy özönlöttek hozzá, mint a zápor. Négy-öt krajcárt fizetett egyért-egyért. Mert a vásár után már nincs szüksége senkinek a passzusra.

- Bolond ember az! Hát neki mire kellett?

- A környék tele van lókötõkkel, kérem alássan, akik szebbnél-szebb csikókat szereznek. Erre a szenvedélyre alapította Mikulik uram a keresetét, mert úgy tessék venni, hogy a passzus nélküli lovat jóravaló ember meg nem veszi, és ha megveszi is, potom árt dob érte a tolvajoknak, de ha bizonyság van hozzá, akkor a ló hitele meg van reparálva, s hatszorosan nyer árban.

- Ahá! Kezdem érteni egy kicsit - kiáltott fel Sótony kerekre nyitott szemekkel.

- A tolvajok tehát eljártak Mikulikhoz, s õ megnézvén a lovat, kikereste nagy vasas ládájából a hozzá illõ passzust, amint vagy pej volt vagy szürke. Talált annyi ezer közül mindenikre. A lókötõ kifizette az öt forintot, s legott becsületes szerzeményévé lett a lopott ló. Azokért az okmányokért pedig, melyek »különös ismertetõ jelek«-re is ráillettek, elkért tíz-húsz forintot is. De aztán feladta valaki a bíróságnak… éppen a provizórium volt akkor.

- Természetesen börtönbe került?

- Nem biz az! Kivágta magát valahogy.

- Hogyan? A törvény nem büntette meg?

- Az akkor maga is lopott lovon ült!

- No, ez érdekes - kiáltott fel Sótony ámulva. - De mi lett a sok összegyûjtött passzussal?

- Azokat késõbb a bíróság mégis lefoglalta. Azóta pedig egészen megjavult Mikulik uram. Most legalább semmi sem hallatszik ellene.

Míg Sótony közigazgatási ismereteit így gyarapította, azalatt visszacammogott az öreg úr a tûztõl.

- Nos, milyennek találta a tekintetes úr? Ugye szép lány?

- Becses kis kutya - mondá kedélyesen, és a nyelvével csettentett. - Hja, ha fiatalabb volnék!

- Hány éves vagy, öreg? - faggatta a fõbíró.

- Makacs negyvenes.

- No, az még nem kor! - szólt közbe a jegyzõ, gyanúsan nézegetve az öreget.

- Ej, úgy értem, hogy már tizenhat esztendõ óta vallom magamat ennyinek! Tempi passati. Engem már nem hajtanak a gerjedelmek. Én, fájdalom, már csak azért mentem a tûzhöz, hogy hivatalosan beszéljek a leánnyal.

- Hivatalosan? - nevettek emezek. - Jó köpönyeg az a »hivatalosság«!

- Tréfán kívül. De nem szólhattam vele, mert sok ott a szemfüles kukta.

- Hát mit akartál vele beszélni? - kérdé a fõbíró kíváncsian.

- Meg akartam tõle kérdezni: tud-e kötni?

Erre aztán még jobban mosolygott mindenki. Úgy illik az, ha a szolgabíró úr humorizál.

- Viszonyt kötni bizonyosan tud, ha azt akarsz - jegyzé meg Sótony.

- Nem, nem, nekem komolyan szükségem van valakire, aki jól tud bánni a kötõtûkkel.

- Apolka tud - mond a jegyzõ, még mindig habozva, ha nem-e tréfál a szolgabíró.

- Hívassa, kérem, ide egy percre.

Maga a jegyzõ ment el érte, mert, azt mondja, fél az ilyen leány nagy urak elé jönni, annak sok bátorítás kell.

- Olyan ártatlan bárányka - gúnyolódék Sótony.

De csakhamar jött, bizonytalanul lépkedve, nagy fekete szemeit, melyekben démoni tûz villogott, lesütve; a hímzett fehér szakácskáját lekapcsolta útközben és a gömbölyû karjára csapta hanyagul, mint ahogy az úri dámák viszik a nagykendõjüket.

Hosszú szoknyát viselt, nem térdig érõt, mint a parasztok; a haja sem volt varkocsra leeresztve, hanem mesteremberesen koszorúnak fonva a feje körül. Délceg, vékony termete imbolygott járás közben, kényes magatartása illett neki, pávának se jobban.

- Valóságos fiók-zerge! - suttogták a népek, amerre átment.

Barnás arcbõrén keresztülverte magát a vér sötétpiros színe, s homloka márványán a szemöld fölött egy parancsoló ránc ült, ami férfias jelleget adott ez érdekes ovál arcnak, de mutatta azt is, hogy már túlhaladta az ezer hetet. (Ezer hét kell ahhoz, míg a lohinai hideg éghajlat alatt fölserdül a leány menyecskének valóra.)

Sótony élénken emelte rá fáradt tekintetét. - Ah! Elég csinos!

- Azért hívattam, fiacskám - mondá Tereskey gyöngéden -, hogy ki akarom a segítségét kérni valamiben. No, ne ijedjen meg tõlünk. Nem vagyunk mi rossz emberek. Azt mondja a jegyzõ úr, hogy jól tud kötni.

- Tudok - felelte kecses mozdulattal.

- Akkor hát hozza el, gyermekem, a kötõtûit. Itt vannak?

- Nem, otthon vannak.

- Majd elmegy értük a hajdú. Magának dolga van a fõzés körül.

- Nem, nem - szólt egy elhárító mozdulattal -, magam szaladok el. A tûket nem találja meg más. Aztán nincs messze. A falu szélén lakunk.

- Maguk nem hurcolkodtak ki?

- Nekünk kõházunk van, abba nem ég be; cserepes.

Tereskey oda intette a hajdút:

- Maga elkíséri a leányasszonyt. - Aztán a fülébe súgta: »Útközben ne engedje beszélni senkivel a kötõtûk felõl, titoknak kell maradnia.«

Hanem ezzel aztán a jelenlevõ hivatalos perszónák kíváncsiságát csigázta fel oly magasra, hogy alig bírta kiállani az ostromot.

- Föl nem foghatom - dörmögte a bíró. »Eláll az eszem, hogy mit akar«, töprenkedék Hamar Gyuri. »Ugyan mondja meg nekünk is a tekintetes úr« - okvetlenkedik a jegyzõ - »több szem többet lát, hátha mi is hozzászólhatnánk?«

- Tudnak az urak várni? - kérdé mosolyogva Tereskey.

- Nem tudunk - toppantott Sótony türelmetlenül, ki szinte égett a kíváncsiságtól.

- No, én meg tudok, azért hát bevárom elõbb a kötõtûket!

S mindezt olyan titokzatos, fontoskodó arccal tette, hogy még annál inkább fokozta bennök a tudnivágyat. De harapófogóval sem tudták volna kivenni a titkot, pedig ugyancsak felhasználtak minden eszközt. Sótony utoljára gúnyolódásra fogta:

- Hát azért vagy te olyan nagy rendõri talentum, mert fedezet mellett hozatod el a kötõtûket? Kacaghatnám, ha meggondolom. Valaki meg ne hallja útközben? Ha-ha-ha! Mit ne halljon meg? Azt a nagy titkot, hogy a Mikulik-leány a kötõtûit hozza. Délután mindjárt köttetek neked vele egy hálósapkát. Jó lesz?

- Az lesz jó, ha nem bolondozol. Hanem látom már, hogy nem nyughatom miattad, hát elmegyek, addig egy kis sétát teszek a sátorfaluban.

- Veled megyek biz én oda is.

- Jól van, de látok itt egy tülköt, parancsoljuk meg, hogy fújjanak bele, ha a leány jön.

Pernye borította az egész mezõt, ott feketéllet a füvek között; ha a szél megrázta a fákat, azokról is pernye szállott fel; a sátorok lepedõi szintén kormosak valának. A veres kakas mindenüvé beírta a nevét, hogy itt járt, s ha valaki, õ ír még csak igazán fekete betûkkel…

A kunyhók elõtt pajkos tót gyerkõcök játszadoztak. Ezeknek a kedélyén nem rontott semmit az, hogy a veres kakas ide tolta át a falut. Cinbabákat gyúrtak pépes sárból, s meglyukasztva odavagdosták a deszkákhoz, hozzákiáltván a varázsigét: »Nagyot szóljon, mint a besztercei harang, vagy még annál is nagyobbat.« A krumpliszárak zöld gombjait fölszúrták vesszõikre: »Szállj sebesen gombocska, mint az ólomgolyócska!« És az szállt is nekik sebesen. Jól tudtak vele bánni a betyárok!

A szilvásokban, hol fa fához közel esik, apró fehér csónakok himbálóznak a levegõben; nagyon messzirõl olyanok, mint röpülõ fehér ludak. Ez még csak igazi tündérfalu! Két fának az izmos gallyaihoz egy-egy fehér abroszt kötöznek s abba rakják a csecsemõket. Míg az anyjuk kapál, a kis jószágok nagyon jól megvannak ott az árnyékban. A falevelek altató dalt susognak nekik, a szél pedig, mely a gallyakat megrázza, jó pesztonka, azokkal egyszerre az õ csepp fészküket is szelíden mozgatja.

…Ha úgy egyszer idelopózkodnék valaki s összevissza cserélgetné a picinyeket, akikre senki sem vigyáz, istenem, be nagy galyibát csinálhatna!

A kunyhók többnyire üresen állottak, csak egy-egy gyerek vigyázott a holmira.

- Hol vannak az emberek? - kérdé egy ilyen házõrzõ suhanctól Tereskey nagy bizalmasan. Ilyenekben volt õ mester.

- Bizony szétoszlottak. Az anyám a réteken gyûjt, az ángyom a malomban õröltet, az apám pedig a törvény elé ment, ahol a gyújtogatót keresik - felelte a fiú értelmesen.

- No, és mit hallottál, megtalálják?

- Dehogy találják. Hogy, azt mondják, nem tudnak azok az urak semmit. Addig nem is mennek semmire, míg az öreg Hrobáktól nem kérnek tanácsot.

- Ez aztán gyönyörû bók nekünk, kedves bátyámuram.

- Hüm! Nem tesz semmit!… Hát megállj csak, fickó, mondd meg nekem, ki az a Hrobák?

- Nem tudom én - mondá durcásan és elfutott elõlük, egyet csettentve szájával a vesszõnek, amelyen ült.

A megyei urak pedig folytatták a sétát, míg újra találtak valakit, akivel szóba vegyülhettek.

Egy kövér paraszt feküdt bundában a kunyhója elõtt.

- Mi baja van, földi?

- A harmadnapos hideg ráz, nagyságos urak - felelte fogvacogva.

- Biz az nem jó dolog! Mért nem vesz be valamit?

- Már rég elmúlt volna, kérem alássan, ha odabent laknánk a faluban, mert nincs annak biztosabb orvossága, mint ha kilenc síron kilencszer meghempereg az ember. De itt még sír sincs ezen a kutya vidéken.

- Mit gondol, meddig laknak még itt?

A beteg paraszt fölsóhajtott.

- Hiszen csak égne, ha akar. Mert eluntuk, kérem, a helyzetet. Alig várjuk már, hogy leégjünk, hogy addig kezdhetnénk az építkezésekhez, míg a meleg idõk engedik.

Szó, ami szó, sok egészséges kedély lehetett a beteg atyafiban.

De az eléjük táruló tarka képek közül a legeredetibb volt egy nagy, kiszáradt cseresznyefa a szõlõaljban, melynek derekáról száraz borókaköteg lógott le egy zsinegen, ágain pedig gyaluforgács-máslik csörögtek eszeveszetten.

»Nini, ez meg itt alkalmasint a korcsma!«

Persze az volt. Az élelmes Kohn Mór ide is elhozta az üzletét. Az igaz, hogy nem kellett hozzá nagy apparátus. Egy pálinkás hordó meg a kréta.

Kohn Mór a hordó mellett állt, s mert valami nagy alkudozásba volt bonyolódva valakivel, akit teljesen elfedett egy mogyorófabokor, nem vette észre a közeledõ urakat.

- Adja, vagy nem adja két forintért? - hangzott a Kohn Mór eltéveszthetlen hangja.

- Szemtelenség! - méltatlankodik a másik - hogy mer oly passzusért két forintot ígérni?

- Hogy merek? - rikácsolt a zsidó. - Mert kalkulust csináltam. Nyolc forintért hagyja, biztos hát, hogy hatért odaadja; ebbõl gondolom, hogy megér négy forintot, és azért ígérek érte kettõt.

(- Egészen zsidó logika! - mosolygott Tereskey, meglökve a fõbírót. - Pszt! Csendesen legyünk.)

- Isten neki - szólt most újra a másik -, ám legyen hat, ha már azt gondolja, hogy hatért adom.

- Nem ettem belindeket - vágott közbe Mór úr -, de tudja mit, megadom érte a négyet, ha már kicsúszott a szájamon, hogy annyit ér.

- Egy fillért se engedek. Olcsóbban meg nem reparálhatom azt a lovat!

E pillanatban fölhangzott messzirõl a tülök hívó hangja.

- Ez nekünk szól, menjünk - mondá Sótony izgatottan.

- Nem, nem, engem kíváncsivá tesz ez a párbeszéd! Nem adnám sokért, ha a fenekére láthatnék. De hopp, észrevett a zsidó… Ni, milyen ijedten hadonász kezeivel! A másik atyafi pedig fölszedte az irháját! Látod, hogy szalad az imposztor! Ejnye, ejnye!

- Sose törõdj vele, Marci bátyám - szólt fennhéjázó gúnnyal Sótony. - Nem kell neked mindent tudnod. Elég, ha én tudom.

- Mit tudsz te?

- Tudom, ki az a futó ember, s mi körül forgott a beszéd.

- Lehetetlen az, Miska fiam. Hát ki?

- Mikulik János.

- És a passzus és a lóreparálás?

- Azzal is tisztában vagyok - lihegte diadalmasan -, s mondhatom, nagy dolgot sütöttem ki. Meg lesz az egész vármegye lepetve!

- Ne tréfálj, Miskám! - szólt Tereskey egy fürkészõ tekintettel, melyben volt valami az irigység- és kételkedésbõl.

- Majd meglátod annak idején.

- Most nem mondhatod meg?

- Nincs összefüggésben a gyújtogatással. Menjünk!

- Látom, bosszút akarsz rajtam állni, amiért ki nem fecsegtem a tervemet. Kell a csere?

- Nem kell már. Hisz úgyis látni fogom mindjárt.

- Mondhatom neked, gyönyörû dolog lesz. Oly egyszerû és mégis oly szubtilis.

ÁRULKODÓ FONALAK

A Mikulik-leány ott volt már a tûkkel.

- Küldje el a népet - rendelé Tereskey a bírónak -, nincs többé szükségünk rájuk, sõt éppen ellenkezõleg.

- Senkit sem kell már kihallgatni?

- De igen, majd elvégzi délután az írnok úr. Kihallgatandók még azok, akik legelõbb voltak jelen a tûzeseteknél, továbbá a Belinka Sámuel volt cselédjei, föl is jegyeztem a nevüket, Kiczka Magdaléna és Sztrelnyik Anna.

- Azok mind a ketten a hegyek között, a Bakula falujában vannak.

- Majd utánuk megyünk, ha szükség lesz rá. Most pedig lássunk a dologhoz. Távolítson el mindenkit a hivatalos helyiségtõl.

A bíró egyetlen parancsszava elsöpörte onnan a szájtátó tömeget, nem maradt az asztalnál csak a három megyei személy a hajdúval, továbbá a bíró, jegyzõ és Blózik Mátyás, akit a konyha- és pincemesteri hivatallal bíztak meg. Az volt itt most a legszebb állás!

- Jöjjön közelebb, Apolka - enyelgett Tereskey ünnepélyes arccal. - Mit húzódozik? Maga a legfontosabb személy, üljön ide az asztalhoz.

Ezzel a kabátja belsõ zsebébe nyúlt. Minden szem rajta csüggött, még a lélegzetük is elállott a nézõknek. Kihúzta a paszkvillokat és gondosan kezdé legombolyítani róluk a cérnákat, melyekkel az egyes papírdarabkák csomókba voltak kötve.

- Ez pamut - szólt tompa, fojtott hangon -, megnéztem otthon nagyító üvegen, biztos vagyok benne, hogy pamut.

A csalódás érzete látszott az arcokon. Valami különösebbet vártak tõle.

- És az a gyanúm van - folytatá -, hogy e szálak valamely harisnyából vannak kifejtve.

- Az csakugyan meglehet - dünnyögte a nótárius.

- Mindjárt meglátjuk. Íme fogja, Apolka és kösse ismét vissza harisnyaalakba. Így aztán megkapjuk a harisnya színét és kinézését. Erre nem számított a gyújtogató, hehehe.

- Teringette! - kiáltott fel a jegyzõ. - Milyen ész, milyen fej!

Mikulik Apollónia kezébe vette a pamutszálakat, szép fehér ujjai közt sebesen kezdtek villogni a kötõtûk, de bizony váltig elejtette egyik szemet a másik után. Talán a keze reszketett.

- Ne olyan szelesen, Apolka - figyelmeztette a jegyzõ.

- Szerelmes a leányasszonyka - incselkedett vele Szekula -, mert ahány szemet elejt, annyi szívet feltûz.

Apolka elpirult, és még jobban reszketett a keze. No, most meg már éppen elszakította a fonalat.

- Ne nézzünk oda, ne zavarjuk - avatkozott közbe Sótony -, lehet is úgy kötni, ha a nézésükkel majd fölfalják?

De azért õ maga nem volt képes levenni szemeit a gyönyörû leányról.

Nagy nehezen elkészült a hivatalos kötés. (De olyan is volt az, mint a hivatalos munka szokott lenni.) Mindössze néhány szem, hét vagy nyolc sorban, s az is gyatrán, kezdetlegesen. Mindegy, elég volt. Amint megnézték, elõttük állott világosan a fonál hajdani kinézése: sárgakék harisnyából egy féltenyérnyi darabka.

- Nyomon vagyunk! - rikkantott fel a bíró - szörnyen ismerõs nekem az a harisnya.

- Elég nagy baj az, hogy ismerõs. Minden kapualjban ilyeneket árulnak a városban a zsidó asszonyok. Csekély véleményem szerint nagyon is halvány nyom, de sokkal több a semminél. Különösen Lohinán, ahol alkalmasint kevesen viselnek harisnyát.

A bíró mindjárt számítgatni kezdte az ujjain:

- Visel a papné, az egy, a szûcsné, az kettõ, a molnárné meg a leánya, három, a zsidó árendásné és az anyja, négy, no, meg az Apolka leányasszony is azt visel…

Apolka olyan lett erre, mint a fáklyaláng.

- Apolka, maga már elmehet a fazekaihoz - vágott közbe Tereskey -, köszönjük szépen a fáradtságát. No, folytassa most, bíró uram. Hát még ki visel harisnyát?

- Más már nincs a faluban, kivévén az én feleségemet.

- Kegyelmed, úgy látszik, alaposan ösmeri a falut tetõtõl talpig.

- Úgy illik a bírónak.

- Igen, de a lábszárak már nem tartoznak a bírói hatáskör alá. Majd megkérdezem különben a bíróné asszonyomat. No, de elég az ingerkedésbõl. Siessenek melegiben a hajdúval, s tartsák meg a házmotozást a mondott helyeken.

- És mit csináljunk, ha megtaláljuk?

- Ha ilyen színû, foglalják le, ha pedig már ki is volna fejtve, fogják el a tulajdonosát.

- No, ez szép história - dörmögte a bíró indulóban -, hogy a saját feleségemet kell megmotoznom.

Tereskey kevélyen nézett utánuk.

- Most aztán kilõttem a legutolsó puskaporomat is. Nyugodt vagyok már.

S hogy bebizonyítsa, milyen nyugodt, megtömte a nagy tajtékpipáját s fidibusznak valót keresett a külsõ zsebben, az írások közt.

- Kár lesz rágyújtani, Marci bácsi. A szép Apolka, úgy nézem, terít már. Mindjárt eszünk.

- Drága az idõ, Miska öcsém, addig is kiszíhatok egy fél pipával.

De amint kotorászni kezdett az elõvett papírok között, melyik a haszontalan, elégetni való, egyszerre elhalványodék és fölordított:

- Meg vagyok becstelenítve! Szörnyûség!

Az erek kidagadtak nyakán, halántékai lüktettek, szemei vérbe borultak.

- Mi baj, az istenért?

- Olvasd - hörgé, átnyújtván egy a kezében összegyömöszölt papírdarabot.

Sótony kiegyengette egyenesre. A paszkvillok démoni betûi táncoltak elõtte a fehér papíron, mint apró nevetõ ördögök. Ez állt ott szóról-szóra:

»Te rõtszakállú nyalánk kecskebak! (Hüm, ez egészen csinos kis titulus!) Ha nem hagyod abba a vizsgálatot rögtön, és az orrodat beleütöd a dolgainkba, a te épületeidet és kazlaidat is felpörköljük. És a feleséged is meg fogja tudni, milyen madár vagy, mert ösmerjük, vén bûnös, a csínjeidet, tudjuk, miért járnak annyit törvénybe a zelenói menyecskék.«

- Magas fokú szemtelenség! - vélte Sótony. - Hol találtad ezt?

- A saját zsebemben.

- Hallatlan eset!

- Hány nyaka lehet a gazembernek - rikácsolt Tereskey -, hogy így a pallos alá meri hozni szándékosan?

- Nevetségessé tettek, kedves öregem!

- Nem engem - prüszkölt az öreg -, de a törvényt, a vármegyét, sõt magát õfelségét a királyt.

- Ebbõl az tûnik ki, hogy a gyújtogató, vagy cinkosai, közvetlen környezetünkben vannak. De kik? Ez a kérdések kérdése.

- A XIX-ik század nem mutat ilyet. A Pitavalban sincs párja. Én azt mondom, kedves öcsém, hogy maga az ördög gyújtogatja ezt a falut.

- Azzal pedig nem bír a vármegye - hebegte Hamar Gyuri.

- Csak vagy az ördög lehet ilyen ügyes, vagy…

- Vagy egy asszony.

- No, azzal meg nem hogy a vármegye, de még az ördög sem bír.

Az Apolka lágyan csengõ hangja hallatszott messzirõl:

- Tálalva van az étel, jegyzõ úr.

S maga a konyhamester is jött lustán, topogva, nagy reverenciával hajtogatván magát.

- Puha már a leves, instálom alássan.

Hát bizony itt az ideje. A juhász jó régen léphette már át az árnyékát, ami delet jelent Lohinán. Elkéstek egy kicsit. De úgy van az, ha a szakácsnét holmi haszontalanságokkal hátráltatják.

Különben kárpótolva lesznek a tekintetes urak, mert minden jól sikerült, csak a hal lett valamivel paprikásabb, mint kellene, de a juhpörkölt igazi remek. Hát még a csöregefánk! Valamivel több cimet ebbe sem ártott volna, de így is fölséges.

Az asztalnál rang szerint foglaltak helyet az urak. Blózik jutott a legalulra, »kunkapitánynak«. Õ már elõre megkóstolt mindent, õ már tudta, mi jön, s ez bizonyos felsõbbségi érzetet kölcsönzött neki, ami szerfölött bõbeszédûvé tette.

Noha szíve mélyén átérezte talán a hiányokat, mégis mindent magasztalt teljes retorikai erõvel, hogy ezáltal az étvágyat élesztgesse. Egyszer-kétszer megcsipkedte az Apolka arcát: »meg kellene azt a kis kezedet aranyoztatni«. A juhpörköltre lelkes verset komponált és nagy derültség közt elszavalta. Az italoknál könnybe lábadt a szeme az élvezettõl: »Placeat domine spectabilis. Istud vinum habet colorem, odorem et saporem.« Pedig savanykás volt a bor egy kicsit és nagyon emlékeztetett a hordóra. Csak a halpaprikásnál jegyzé meg malíciával, mikor a paprika a nyelvét megcsípte. »Kutya teringette! Ilyen lehetett az a hal, amivel Krisztus urunk azt a sok embert megvendégelte.« (Hogy ugyanis a paprika miatt nem bírta megenni a bibliai vendégkoszorú.)

Ízlett az ebéd mindnyájuknak, csak Tereskey nézte idegesen a dûlõutat, jön-e már a hajdú a bíróval. Ez volt az utolsó reménye. Ha ez cserben hagyja, akkor igazán nem tud mozdulni, s megcsúfolva megy haza estére. Brr! Mennyi rossz élcet faragnak majd rá a kaszinóban a zsebébe lopott paszkvillusért. Összeszorította a fogait dühösen: »Oh, ha kezembe kerülhetne az alávaló!«

Maga Sótony Miska közömbösen várta, mit hoz a jövõ, és inkább Apolka körül legyeskedett. (- Ej, ej, Miska öcsém, hát már megint? - pirongatta Tereskey.)

Oh, be soká tartott, oh, be nehéz volt kivárni, míg végre feltûntek túl a lóherés földön bíró uraimék. Nem jöttek sebesen, hanem csak tempós lépésben. Ez már maga is rossz jel.

- Találtak valamit? - kérdé tõlük tompán, majdnem félénken, mihelyt odaértek.

- Semmit! Nem vallott a harisnya, tekintetes uram.

- Akkor egye meg a kutya az egész ügyet - kiáltá, dühösen a földhöz paskolva az aktákat. Aztán Sótony felé fordult. - Csináld öcsém, ha tudod, nekem már nincs semmi eszmém!

- Az bizony nekem sincs - felelte ez szörnyû flegmával.

Mire vérszemet kapott Blózik azt indítványozni, hogy tekintve a viszonyokat, talán legjobb lenne rostát forgatni.

- Mond valamit, kántor úr - humorizált Sótony -, mert annyit csakugyan a rosta is tudhat, mint mi.

A bírónak is volt egy indítványa.

- Az öreg bölcstõl kellene tanácsot kérni.

Tereskey olyan volt már, mint a fulladozó, utána kapott a szalmaszálnak is. - Ki az az öreg bölcs? - tudakolá szórakozottan.

- Egy aggastyán lakik a »lazokban«, egy valóságos próféta. Nehéz kérdésekben tanácsért járnak hozzá a falusiak. Hrobáknak hívják. Gyermekkoromban láttam egyszer.

Hrobáknak hívják? Eszébe jutott a fiú, aki szintén Hrobákot említette a séta alkalmával. Ez hát a néphit: Hrobák mutatja meg az igaz nyomot! Ki tudja? Hátha a nép szava mégis isten szava. A babona hazája ez. A fenséges bércek, melyek körülülik a tájékot, mintha valami mesélõ óriások volnának. A hatalmas szürke köd, mely fölöttük gömörög, ránehezedik az észre. Az erdõk zúgása titkos szózatokat hoz.

- Hogy lehet odajutni? - kérdé Tereskey.

- Kocsin nem, legfeljebb lóháton, mert néhol meredek az út.

- Menjünk, bíró uram, nyergeltessen.

- Ez annál is jobb lesz, mert visszajövet útba ejthetjük a »Bakula faluját«, ahol még dolga van a tekintetes uraknak.

- Miért hívják a Bakula falujának?

- A népnek az a része, mely a hegyek között a Skrinya nevû völgykatlanba hurcolkodott ki, az eddigi községi pénztárnokot, Bakula Istvánt választotta meg bírónak arra az idõre, míg künn laknak. Így lett aztán az én falum a Szekula, az övé pedig a Bakula faluja megkülönböztetés okáért.

- Ahá! Hallottam már valamit errõl. Maguk ugye ellenkezésben élnek?

Szekula uram elmosolyodott.

- Hóbortos ember egy kicsit õkelme. Hát már a tekintetes úr is hallotta azt az ostobaságot?

- Mi volt az? - kíváncsiskodék Sótony.

- Az volt, nagyságos uram, hogy mi mind a ketten katolikusok lévén, a zelenói filiáléba járunk misét hallgatni. Bakula uramat, aki gazdag, gõgös ember, váltig bosszantotta, hogy a tisztelendõ úr mindig az én nevemet hozza be az isteni tiszteletbe, elment egyszer hozzá és tíz anyabirkát ígért neki, ha ezentúl »Szekula-szekulorum« helyett »Bakula-bakulorumot« énekel.

- Siessünk, siessünk - sürgeté Tereskey a bírót -, mert még a Bakula falujában két nõtanút kell kihallgatni. Jó volna, ha oda elõremenne bíró uram, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen õket elõkeresgélni.

- Hány lovat rendeljek? - kérdé Szekula.

- Lássuk csak! Az írnok úr itthon marad és kihallgatja azokat, akik a tûznél elõször jelentek meg. Mert ha már nem sütünk is ki semmit, legalább meglegyen az akta a megyei levéltár számára, hogy a vizsgálat ki lett teljesen merítve. A jegyzõ úr velünk jön, továbbá a fõbíró úr…

- Én bizony egy tapodtat sem mozdulok - jelenté ki Sótony. - Én itt várlak be.

S lefeküdt a szénából csinált nyugágyra, szivarozva nézegetvén majd a futó felhõket, majd az Apolka igézõ arcát, szép termetét.

- Hát velem mi lesz? - kérdé Blózik úr elõlépve.

- Önt ellenõrnek hagyjuk itt; ha valaki netalán csintalankodni akarna Apolkával, legyen, aki rendre inti.

- De hátha én magam kapnék kedvet?

- Maga egyházi személy, nem szabad föltenni sem.

- Oh, kérem - vigyorgott Blózik Mátyás. - Cantores amant humores. Én is csak közönséges ember vagyok. Sõt mint egyházi személy, kétszerte jobban vonzódom az angyalokhoz.

- Ugyan menjen! - ellenkezék vele Apolka - kinek kellene maga a csúf orrával?

(Veres volt egy kicsit a mester úr orra. Dehát mióta csúf a veres szín?)

- Ej, ej, Polka húgom - sóhajtott fel sértõdve -, nem mindég voltál te olyan szigorú az egyházhoz!

Apolka zavarában egy porcelán tányért ejtett ki a kezébõl, mely szerencsésen össze is tört, sötét szeme pedig haragos tûzben csillant meg. Bizonyosan valami csípõs célzás volt a tudós Blózik szavaiban.

- Nem az, nem - szólt most a bíró -, nagyobb dolog azt most, hogy ki tudja az utat a Hrobák tanyájához, mert én ugyan nem.

- Én se tudom - mondá a jegyzõ. - No, ez szép dolog! Elindultunk volna bolondjába.

- Tudom én - vágott közbe Mikulik Apolka. - Bolyongtam én arra elégszer.

- Elvezeti a szolgabíró urat? - kérdé Szekula. - Csak nem tán?

- Miért ne? Rendeljen nekem is egy lovat, bíró uram.

- És rá mer ülni?

- No bizony! - kacagott fel üdén, bubogva, mint a gerle.

- Nyereg nélkül?

- Természetesen.

Sótony Mihály élénken ugrott fel.

- Akkor nekem is egy lovat!

A MINDENTUDÓ HROBÁK

Öt mokány hegyi lovacskát vezettek elõ nemsokára. Apolka könnyedén termett a magáén, amelyiken nyereg nem volt, s úgy megülte, mintha oda lett volna nõve. Vékony fûzfavesszõt vágott, azzal csapdosta meg: »Gyi te Csinos!« Amire a Csinos megindult sebes trappban, s vitte az õ szép lovasnõjét, kinek a gyönyörû termete vállától a csípõjéig kecses hullámzásban kígyózott.

Az urak alig bírták utolérni. Nagy selyma az a Szekula! Csupa kedvezésbõl Apolkának szánta a legjobb lovat.

No, de nem mindenütt került szaladásra való út a lazokban.

A »laz« (legalább tudjuk meg már, hol vagyunk) az a felvidéki tótnak, ami a tanya az alföldi embernek. A hegyes-köves határokból olyan nagy, mértföldekre terjedõ darab jut egy-egy községnek, hogy azt lehetetlen egy helyrõl megmûvelni. Egész napi járó föld lenne a falutól, míg a gazda a vetéshez jutna, meg ismét haza. A faluban csak a gazdag ember lakhatik, akinek sok a földje, mások megmûvelik, s ha lopnak belõle, marad még neki is - vagy a szegény ember, akinek kevés keresni valója van a mezõn. No, meg azok, akiknek a falu körül van a jószáguk. A határ távolesõ részeiben ellenben, kopár dombokon, magas szürke sziklák közül kibukkan egy fehér viskó. Az a laz. A laz körül aztán engedelmességre van kényszerítve a sovány föld. Egész nemzedékek mûve lehetett, míg egy jókora területrõl kiszedték a köveket.

De mi a kövek alatt megmaradt, az a sárgás agyag még azután is dacol a tótokkal, örökös szemrehányással van tele: »minek vettétek el a köveimet, azért sem növesztek nektek semmit.« Próbálgatják rozzsal, lednekkel, kukoricával - de a föld nem akarja, s amit visszaad helyette kedvetlenül, az csak a paródiája ezeknek a becsületes növényeknek.

De még ez a föld is tesz kivételt két növény és két állat iránt. Azokat szereti. A krumpli és a zab nagyobbra, szebbre nõ itt, s a kecskének és birkának édesebb füvet hoz e zordon vidék, mint a síkság. De magát a tótot bizony sokszor még jobban is megbosszantja a szántóföldje. Azzal, hogy elszalad elõle. Felhõszakadás jön, záporesõ támad, nekigyürkõzik, lemossa az irtványt, az agyagot felülrõl, tönkreteszi sok évek keserves munkáját, s újra ki van kövezve, mint azelõtt, mert újra kövek vannak alul egészen a pokolig. A jámbor »hornyák« megint hozzáfoghat kiirtani az új réteget.

A széles árkon túl csak lassan, lépésben mehettek a lovasok a meredek gyalogutakon, melyek, mint a ködmönujja, körül vannak prémezve kecskerágó- és mogyorófabokrokkal. Szelíd nyírek és kevély bükkfák fölváltva maradoztak el mögöttük, itt-ott árvaleányhaj fehérlik… mintha szemölcs lenne a föld csupasz testén. Föntebb hegyi patak csörgött lefelé, csrop-csrop, apró színes kavicsokat gurítva.

Az út olyan keskeny volt néhol, hogy csak egymás után mehettek, mint a ludak. Apolka poroszkált hátul, míg a bíró ment elöl, de a zelenói Szûz Mária-képnél, ahol a keresztutak vannak (itt szaladgálnak Luca éjjelén a boszorkányok, óriási hordókat gurítva szélsebesen, amiken vigyorgó ördögfiak ülnek), Szekula elhagyta a társaságot, elhajolván a Bakula faluja felé, intézkedéseket tenni a nevezetes uraságok elfogadására; minélfogva Apolka került elõre, s azontúl õ vezette az urakat. Szép haja beakadt egy kiálló ágba, kirántódott a hajtû, a tömött fonatok leestek és ott ugrándoztak ingerlõen, a hófehér vállát csapdosva.

Sótony odaugratott melléje, de valóban csoda, hogy deres lova félre nem lépett vagy egyszer, valami omlatag szakadéknál.

- Hej, Apolka - sóhajtotta, amint a Szûz Mária-képet elhagyták -, kár neked elfonnyadni itt a farkasok és medvék között.

De Apolkával nehéz volt szóba keveredni, nagyon kurtán felelgetett, s olyan hideg, színtelen és éles volt néha a hangja, mint az olló éle, elvágta vele a beszéd fonalát. De bezzeg tudott aztán behízelgõ, nyájas is lenni, ha akart.

- Többet érnek a farkasok és medvék az embereknél - felelte. - Engem õk még sohasem bántottak!

- Ha teneked eszed lenne, Apolka, selyem ruhában járhatnál, négylovas hintóban, inas nyitná, csukná elõtted, mögötted az ajtókat.

A leány felsóhajtott, aztán nyersen mondá:

- Nem kell már énnekem semmi.

- Ejha! Talán bizony apácának készülsz?

Lehajtotta fejét a lova nyakához, s úgy a fél szemével nézett fel a saját könyöke alól Sótonyra. Jaj, be szép volt így.

- Talán még rosszabbnak - felelte halkan, szomorúan.

- Neked titkos bánatod van, Apolka. Téged emészt valami, leolvasom a homlokodról.

Álmodozón nézte az elmaradó fákat és füveket, de nem felelt. Meglassította válaszul a lova lépését, úgyhogy legott utolérték õket a többiek. Sótony bosszankodva harapdosta a szöszke bajuszát. Hisz ez annyit tesz, hogy »nincs vásár«. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele a leányok!

Sokáig haladtak fölfelé a Hrebenkának, mindig egyforma úton. Mély csend honolt körös-körül, még beszélgetni sem igen lehetett, mert folyton vigyázni kellett a ló kantárjára; biz ez unalmas volt. Megörültek nagyon, amint váratlanul egy melankolikus tót dal hangzott fel balfelõl:

Kevély az én szeretőm, de mire?
Se majorja, se akla, semmije;
Szíját rézcsatokkal öt lyukra gombolja,
De nincs benne egyéb, csak egy rongyos kova.

- Emberszagot érzek! - jegyzé meg Tereskey, a dúdolást hallgatva.

- Közel vagyunk, uram, a Hrobák viskójához - szólt Apolka. - Most már csak a hang után menjünk.

A dal megszûnt egy pillanat múlva, s ahelyett ugyanonnan hangos sírás verte föl a hegyhát csendjét. És a kakukk számolgatta ezalatt is a túlsó hegyrõl a lohinaiak életéveit. Jó bõven olvasta ki nekik…

A kõvé vált oldalszalonna nevû sziklánál amint bekanyarodának, egyszerre elõttük állott ennek a háta mögött egy tisztáson a Hrobák alacsony kunyhója, egyetlen piciny ablakkal és nádfedéllel, mely ezer helyen szelelt. Jó dolga volt itt a konyhafüstnek. Arra mehetett ki, amerre akart.

A kunyhó oldalánál, egy fatönkön, öreg, ráncosképû nõ guggolt, keservesen zokogva.

- Itt vagyunk - szólott Apolka és lepattant fürgén a Csinosról. Arcát pirosra csípte a lovaglás s a hegyi levegõ. Ellenállhatatlan volt. A jegyzõ és szolgabíró összenéztek: majd elnyelte Sótony a szemeivel.

Aztán a siránkozó nõ felé fordult Tereskey:

- Miért sír, anyóka, olyan nagyon?

- Hogyne sírnék - tagolá ziháló mellel -, mikor az apám megvert!

- Kendnek még él az apja? - csodálkozott Tereskey. - Az lehetetlen!

- No, no, nyanyuska - csitítgatá nyájasan Apolka, mellé térdelve -, nem illik a mécsest mindjárt földhöz vágni. Ösmer-e, nyanyuska?

- Hogyne ösmernélek! Te vagy a lovak reparálójának a lánya!

A kunyhóból eközben egy hófehér hajú paraszt gurult ki, kíváncsian a külsõ zajra. Olyan egészséges, piros képe volt, mint a kapos. Egy ócska bocskort és árat tartott a kezében. Hihetõleg nem az árnak volt baja, de a bocskornak, azt foltozta.

- No, mi az, mi? - dörmögé mély hangon. - Mit kívánnak az urak?

Tereskey egyik ámulásból a másikba esett.

- Kend ennek a nõnek az apja?

- Én vagyok, fájdalom. Hogy inkább szült volna egy darab követ a megboldogult feleségem.

- Hát igaz, hogy megverte?

- Hogyne vertem volna meg - szólt félvállról -, mikor szófogadatlan.

Aztán megfenyegette dühösen a kezével, bornyúszájú inge lecsúszott, s láttatni hagyta karján az izmokat.

- Csitt, te fattyú! - mordult fel. - Nem szégyenled magad idegenek elõtt bõgni! Majd kapsz még, ha nem volt elég!

- De hát mit vétett szegényke?

- Mit vétett? - tört ki nyersen. - Szerelmes nótákat dúdol és a macskákkal pajkoskodik, ahelyett, hogy az öregapját ringatná.

De már erre kiesett a tajtékpipa a Tereskey szájából.

- Mit! Magának apja van? - kiáltá kételkedõn.

- Már mért ne volna? Mindenki ösmeri az idõsebb Hrobákot.

- Ne tréfáljon velem, csakugyan van apja?

- Ej no! Mi abban a megcsodálni való, hogy valakinek apja van!

Azután nagy mogorván hozzátette:

- Ha nem hiszi az úr, nézze meg, ott fekszik a színke alatt!

- Hány esztendõs lehet?

- A magamét sem olvasom, hanem hát úgy a kenyere javát bizony már megette az én öregem.