|
Minden testrész
közül a fogban van a legtöbb ravaszság és a legtöbb ragaszkodás az emberhez.
Míg ellenben a
hálátlan ember éppen megfordítva, a szegény fogtól válik meg a legkönnyebben.
Már egy hét óta
járok-kelek búsan a tisztelt Ház folyosóin, olyan arcokat vágva, mintha
habaréki ember volnék.
Pedig csak a fogam fáj. Kisebb baj, de nekem nagyon
kellemetlen. Mert amikor nem fáj is, sajog. Az a láthatatlan szú ott topog, fúr
benne szüntelen, és rángatja az ínyidegeket. Tessék ilyenkor humorizálni az
ország dolgai felett.
Két vastag könyvet olvastam már el a fogakról, az egyik háromszáznegyven
lap, a másik százkilencven, de mindegyikbõl az sül ki a végén, hogy csak egy
orvossága van a fognak: ki kell húzatni.
Szívesen. De a fog rögtön észreveszi szándékomat, s amint
megindulok a fogorvoshoz, egyszerre elpihen a fájdalom. Ezt a gonosz játékot
ûzte velem az odvas fogam egy álló hétig.
És ûzné még ma is, ha nem találkozom véletlenül az utcán az
én tisztelt barátommal, Justh Gyulával, aki megkérdezte, hova megyek.
- Most már sehova. A fogamat akartam kihúzatni, de úgy
látszik, õ az okosabb, megint engedett.
- Ki kell azt húzatni - mondja a képviselõ olyan hangon,
mintha egy indítványt akarna keresztülvinni. - Csak te húzasd ki, fordulj
vissza. Magam is veled mennék, hanem van egy módosítványom, sietnem kell a
Házba.
- Tudod mit - mondom egy hirtelen gondolattal -, ha velem
jössz, kihúzatom.
(Gondoltam magamban, hadd tegyek már én is valami hasznot az
országnak.)
Az én tisztelt barátom gondolkozott egy darabig, aztán azt
kérdezte:
- Hát fáj?
- Most nem.
- Egy csöppet sem?
- Egy csöppet sem. (Tudtam, hogy akkor velem jön. Mert
hiszen benne van a kegyetlenség a programjukban.)
S ezzel megfordultunk mind a ketten, és elindultunk bikfalvi
Máthé Domokos felé.
Tudom, útközben így elmélkedett magában:
»Ez sem lesz már többet olyan harapós, mint azelõtt. De
minek is egy magyar írónak harminckét fog?«
Nem lévén
mulatságos a foghúzás részletes leírása, elhagyom, megemlítvén pusztán azt az
érdekes csalódást, melyben a legtöbb ember van, hogy tudniillik valamelyik
egészséges foga fáj. Én például az alsó szájpadlásban kerestettem a fájó fogat,
s a felsõben volt. (Ilyen az emberi bölcsesség, még a saját száját sem ösmeri.)
Denique elmúlt egy félóra, s én egy foggal lettem
szegényebb, a képviselõházi vita pedig egy módosítvánnyal soványabb - amelyet
Justh Gyula elmulasztott.
…Szegény fogam, te nekem éltél, de a hazáért pusztultál el.
Itt látom magam elõtt. Mintha egy elvált, hû barát hideg
teteme volna.
Harminc éve szépen összefértünk, nekem szolgált, segített
harapni, rágni, s most ilyen csúfosan kellett megválnunk, erõszakos módon.
Nekem, megvallom, fájt a válás, nem tudom, fájt-e neki is.
De mielõtt elhajítanám végképp, hadd tegyen még egy végsõ
szolgálatot - hadd adjon egy beszély szüzsét. (Hiszen egy újságíró fogától
kitelik az.)
Ha a sablon nekrológokat akarnám utánozni, mondhatnám, amit
ilyenkor szokás mondani, de több joggal mondhatnám, mint a halottak fölött
szokás, hogy: »Maradandó ûrt hagy maga után.«
Csakhogy az én néhai fogam nem szorul ily banális
dicsõítésekre, kitelik az õ múltjából egy humoreszkre való anyag üres frázisok
nélkül is.
Igazi »bölcsességfog« volt. Kevés híja, hogy nagy talentum
hírébe nem kevert, és egy hajszálon múlt, hogy most…
De ne vágjunk eléje a fog történetének. Hadd maradjon, ami
poén van benne, a végére.
Önöknek, tudom, már az is elég furcsa, hogy míg más embert
az esze hoz nagy talentum hírébe, engem a fogam hozott abba.
Mégpedig éppen ez a fogam.
Hát az úgy volt, hogy már huszonkét esztendõs koromban
kezdett lyukasodni, és idõnkint kegyetlenül fájt.
Tizennégy évig használtam mégis, és jól megvoltunk
egymással. (Nem igaz hát, hogy a megyei választási rendszerrel még ki nem
bírjuk egy kis ideig.)
Egyszer (tizennégy év elõtt) egy alföldi rokonom
ezüstlakodalmára utaztam, s útközben Debrecenben megháltam a »Biká«-ban.
Iszonyú fogfájás fogott elõ éjjel. Nem bírtam behunyni a szemeimet reggelig.
Kínlódva hánykolódtam ágyamban. Csak legalább valami
olvasnivalót találnék.
Addig-addig kutattam, míg az éjjeliszekrény fiókja fenekén
találtam egy harmadévi újságot. Soha még én újságnak így meg nem örültem.
Nézem, hát egy szaklap. Mégpedig katonai. Címe: »Honvéd«,
szerkeszti: gróf Bethlen Olivér.
Sohasem láttam azelõtt a »Honvéd«-et. Kedvetlenül tettem le.
Csupa katonai dolog volt benne. Ejh, gondoltam magamban, ez is jó, s elkezdtem
lapozgatni. Mégis, betû az betû, szórakoztat.
Az egyik cikkben le volt írva a »Bodrogkeresztúri csata«, s
térkép csatolva hozzá. - A térképen meg volt jelölve, hol állott a németség,
hol a magyarság, és az egyes hadszakaszok posztja is.
»Nos - gondoltam magamban -, tanulmányozzunk át egy ilyen
csatát. Hogy ugyan megértem‑e?«
Volt hozzá idõm reggelig. Elolvastam én azt a cikket
ezerszer is s úgy tudtam a hegyaljai falvak fekvését, mintha ott születtem
volna.
Másnap elérkeztem a rokonomhoz hol nagy társaság volt együtt,
a vidékbeli dzsentri és elõkelõ honvédtisztek. Ezek közt volt Dobay ezredes is.
Az asztal fölött összedisputáltak a tiszt urak éppen a bodrogkeresztúri csata
fölött, melyben többen vettek volt részt.
Heves gesztusokkal, katonás nyerseséggel szórták
állításaikat, de egyszerre a meghökkenés mély csöndje támadt, amikor én
váratlanul közbeszóltam.
Nagybátyám rám nézett szigorúan, mintha mondaná:
- Miféle szemtelenség ez, te gyerek?
- Csak azért szólok, bácsi, mert az urak nagy tévedésben
vannak.
- Hogyhogy? - függeszték rám kérdõ tekinteteiket.
- Mert nem délelõtt gyulladt ki Kisfalud, hanem délután fél
háromra. A kapitány úr is téved, mert õ Ó-Liszka mellett állt, és csak akkor
mozdult meg, mikor a Széll János üzenetét megkapta fél négykor.
A bámulat felszisszenése hallatszott.
- Igaz - dörmögé a kapitány. - Persze hogy Ó-Liszkánál
állottam.
- A szõlõk mellett - folytatám.
Dobay ezredes rám nézett fürkészõ szemmel.
- Mikor született? - kérdé.
- 1849-ben.
- Hm! Ez megfoghatatlan!
Nagybátyám rám rivallt:
- Honnan tudod ezeket, te kölyök?
Vállat vontam.
- Honnan tudom. Hát csak tudja az ember az efféléket.
S erre aztán megeredt bennem a tudomány, az utolsó hajszálig
híven elmondtam az ellenség általi megkerülésüket, egyes hadimozdulatok okait,
kritikáját, s a csata olyan apró momentumait, hogy csak úgy szédültek bele.
Dobay félrehítta a nagybátyámat.
- Kié ez a gyerek?
- Az ördögé.
- Mi akar lenni?
- Benne van az elõbbi feleletemben: fiskális.
- Vétek érte. Soha még ilyen haditalentumot nem találtam.
Ebbõl nagy hadvezér lenne. Beszéld rá, kérlek.
S meg is indult aztán a rábeszélés, de én csökönyös
maradtam. (»Nem akarok én generális lenni a szentnek sem.«)
A kapitányok, õrnagyok cirógattak, becézgettek egész nap,
egész este - hogy így, amúgy, ritkaság ilyen speciális talentum, csapjak fel
katonának.
Ki tudja, mi lett volna belõlem? Mert nem az a fõ, hogy
valaki tudjon, hanem az, higgyék felõle, hogy tud.
Katona nem lettem, de a haditalentum nimbusza még mai napig
is kísért.
Az akkori vendégkoszorú õrnagyaiból és kapitányaiból elõkelõ
katonai méltóságok lettek, s ha egyik-másikkal találkozom itt-ott, még most sem
átallnak elõttem úgy beszélni a hadi dolgokról - mintha azok úgyis az öt
ujjamban lennének.
Pedig azóta már a bodrogkeresztúri csatát is elfelejtettem.
Az egész hadiszereplésbõl csak a fájós fogam maradt meg.
De most már az is kvietált.
|