AZ ÉN ASZTALTÁRSAIM

(Apró-cseprő torzképek)

1886

Túl vagyok azon a koron, mikor még az ember szerelmes, és még nem vagyok benne abban a korban, mikor már az embernek a felesége az egyedüli barátja.

Hanem éppen abban a korban vagyok, mikor az ember vacsorál. Önök mosolyognak azon hitben, hogy valami együgyűséget mondtam. Óh nem! A vacsorálás mindig nagy dolog volt Magyarországon. Itt még politikai pártot is a vacsorákra bazíroztak. (Hanem az igaz, hogy csak olyan, a vacsorától a lefekvésig való párt is volt az.)

Denique bevallom, hogy nekem szenvedélyem a vacsorálás, és nagy ragaszkodással vagyok a kompániámhoz. Egytől egyig derék emberek, és tele vannak szeretetreméltó tulajdonokkal.

Igaz, el ne felejtsem mondani, hogy asztaltársaságom a képviselői régióból való. Ti. részint képviselők, részint pedig olyanok, akik ezután akarnak lenni képviselők. (Ami különben egészen fölösleges megjegyzés, mert nálunk nincs is másféle kabátos ember.)

Mielőtt részletesen venném őket tollamra, általánosságban fölemlítem, hogy az egész asztalt mérsékelt békés szellem lengi át.

A gondolkozásmódban van bizonyos különféleség, de az érzés egyöntetű. Egy váróteremben vannak mindnyájan, de más-más ablakból nézik a pályaudvart.

A tót vidékbeli képviselők saját nemzeti filozófiával élnek. Õk azt mondják: »Minden elmúlik.« Elmúlik, ami bántja õket, elmúlnak az akadályok, a nehézségek, versengés, hiú dicsõség, elmúlnak a hatalmasok és gyengék, egyszóval elmúlik minden. Hát mi az ördögöt elégedetlenkednének valamivel, ha az úgyis elmúlik?

A szittya származásúak ellenben egészen megfordított filozófiával élnek. Õk azt mondják: »Minden megjön.» És ez a könnyed optimizmus is éppen oda vezet, ahová amazoknak a bölcs pesszimizmusa - a megelégedésre. Mert minek búsulnának, ha úgyis megjön minden?

Egyszóval nincs általánosságban más lényeges differencia az én asztaltársaim közt, minthogy vannak olyanok köztük, akik parfét esznek, és olyanok, akik parfét nem esznek.

A részletekben azonban mindenik más-más, s mindeniknek vannak bizonyos kedves furcsaságai.

Ezekkel ösmertetem meg önöket, hogy ha valamikor oda találnak tévedni az asztalunkhoz, otthon érezzék magukat köztünk.

Kit mutassak be legelõször?

Íme mindenekelõtt ez a kockás ruhájú szõke úr, Pilinyi Gyuri.

I. A mi Háry Jánosunk

Korán érkezik, mert nem jár klubba. Még csak leendõ képviselõ. De különben is mi neki egy klub, mikor egy országot is szûknek tart? Ha a fél szemét behunyja, akkor is az egész kontinensen pislant végig. Hol itt van köztünk, hol Londonban. Néhány nap múlva lehetõleg valamelyik máltai hotelban fog vacsorálni, vagy a velencei »Florian«-ban szí egy csibukot.

Sokat és érdekesen tud beszélni. Õ a mi Háry Jánosunk, de szeretetreméltó kiadásban.

Ha füllent, mindig a mások javára teszi. A westminsteri márki aklába egy harmincezer forintos merinói kost állít, a walesi hercegnek egy akkora topázt lök a kincseskamrájába, mint aminõ a Kálvin téri ugrókút köve volt - mikor még el nem rontották.

Szóval csupa idegenek közt osztja szét kövér fantáziájú termékeit. Önmagától megtagad mindent. Pedig mondhatná azt is, hogy az övé ama nagy topáz. Szép önzetlenség ez ebben a rassz világban!

De a tárgyai, egyes apróságai iránt már elég bõkezû. Azok csodálatos összefüggésbe jutnak egyenkint a világeseményekkel és a kontinens hatalmasaival. Inggombjai abból a golyóból vannak öntve, mellyel Clovis Hugues asszony leteríté a rágalmazót; cipõjét annak a csizmadiának a fia varrta, akihez a kis Capet Lajost adták mesterségre - aranyos gombú botja meg…

De hisz éppen most beszéli.

- Ez az arany gomb voltaképpen ezüst volt, uraim, valamikor. Önök kétkedõn mosolyognak. A múlt héten, amint a Théâtre Comique-ban ülök, a botommal játszadozva, egyszer csak zsupszt… valami repedésen át beesett, eltûnt. Alkalmasint az alatta levõ páholyba esett alá. Szaladok le, és kopogtatok a páholyajtón. Kilép egy mogorva úr és felförmed.

»Mi tetszik?«

Ránéztem, megismertem, monsieur Cassagnac volt.

»Uram - dadogtam némi zavarral -, engedje, hogy a páholyt megvizsgáljam.«

Cassagnac elhalványodék, és az ajtó elé állt.

»Miféle illetlen gyanú ez, uram?«

»Bizonyosan tudom, hogy ott van« - vágtam közbe.

»Tehát öné?«

»Igen, én vagyok a tulajdonos.«

»Kevesebb valamivel, ön csak a férj - szólt õ sötéten -, egyébként holnap rendelkezésére állok, de most, követelem, távozzék!«

»Boldog isten, mirõl beszél ön, Cassagnac úr? Én csak a botomat keresem, mely az emeleti páholyból lecsúszott, hihetõleg odvas az alsó deszka.«

»Ah! - kacagott fel Cassagnac -, no ön akkor engem szépen megtréfált és kivallatott. Egy kis kaland az egész. Szavamra biztosítom, hogy a botja nincsen ott. Ha azonban kívánja, engedélyt kérek a madame-tól, hogy személyesen bejöhessen meggyõzõdni.«

»A világért sem!«

Rohantam a színigazgatóhoz, aki felvilágosított a dologról, hogy egy köznek kell lennie a páholyok között, egy üres térnek, s amint lecsúszott, rézsunt fordult valahogy, és most ott van beszorulva.

»Szép, szép, de miként jutok hozzá?«

Az igazgató vállat vont:

»Azt csak a jó isten tudja!«

Dühösen távoztam a színháztól, de alig megyek a harmadik utcáig, egyszer csak rám kiált valaki nyájasan.

»Jó estét, monsieur Pilinyi, jó estét!«

Megfordulok, Grévy volt.

»Hogy van, kedvesem?« - kérdé.

»Rosszul, elnök úr. Így és így jártam a botommal.«

»Meg akarja kapni?«

»Természetesen.«

»Akkor menjünk be egy konyakra. Néhány sort írok a névjegyemre. Apropos, mikor jött ön Budapestrõl?«

»Tegnap, elnök úr.«

»Nos, mi újság önöknél? Hogy van Apponyi Albert?«

»Lassan, köszönöm, nagyon lassan.«

»Adja át, kérem, tiszteletemet. De íme a névjegy.«

E néhány sor volt ráírva ceruzával: »A bot huszonnégy óra lefolyása alatt a Pilinyi György úr kezeiben legyen. Grévy.«

(Ezt nevezem én közigazgatásnak.)

»Köszönöm, elnök úr. Most már tehát vége kellemetlenségeimnek, mert elfelejtettem mondani, hogy Cassagnackal is volt egy kis afférem. Be akartam a páholyába menni, hogy talán oda esett le a bot, de képzelje, nem volt egyedül. Egy nõ volt vele.«

»Ó, ó!«

»Egy nõ, akinek férje van.«

»Kinek a neje?«

»Nem tudom, elnök úr. Lehetett akárkié.«

Grévy elgondolkozott egy percig. »E Cassagnactól minden kitelik« - mormogta és izgatottan nyújtott kezet.

»Isten önnel, uram - mondá nyugtalanul -, sietnem kell haza.« (Bizonyosan a feleségét ment megnézni.) Visszafordultam a névjeggyel a színházhoz. Bezzeg meghökkent az igazgató, mikor átfutotta; némán hajtotta meg magát.

- Meglesz a bot, uram - szólt szomorúan. - Holnap szétbontatom a színházat.

- Hogyan? Nem lehetne másképp?

- Nem - mondá tompán.

- Mennydörgettét, várjon ön holnaputánig, mert nekem itt randevúm van holnap este.

- Nem lehetséges! Az elnök parancsa huszonnégy órára szól.

- Hát tudja mit - vágtam közbe -, hagyjuk ott a botot, ahol van, hanem csináltasson ön nekem ahelyett egy másikat. Így aztán önnek is megmaradhat a színháza, nekem is meglesz a randevúm.

Hálálkodva borult nyakamba:

»Ön egy nagy lélek!« - rebegte könnyezve, s a lerajzolt minta nyomán egy éppen olyan botot csináltatott, mint a régi, csakhogy ami azon ezüst volt, aranyból vágatta.

…De a »nagy lélek«-nek éppen most hozza be a pincér a poularde-ját, fumigatíve vizsgálja és döfi bele villáját, s mi e szélcsend alatt bátran foglalkozhatunk egy másik asztaltársunkkal, kinek gúnyneve:

II. Krőzus

Név szerint Kamuty Laci bácsi. Nagyon jó ember. Örökké azon panaszkodik, hogy nem tud már rágni a fogaival, s rendesen hozzáteszi:

- Hanem azért sokat érnek ezek a fogak. Nagyon sokat érnek. Most se cserélném el senkinek a fogaival a világon.

Régi képviselõ és rendületlen pártember, óriási kerek fejjel s szelíd, hiszékeny szemekkel.

Hja, aminõ mértékben gyengül az öregek esze, olyan mértékben erõsödik a ragaszkodásuk a párthoz. Ez a pszichológián alapszik.

Családja nincs, nem szeret a világon senkit és semmit, csak a tarokkot és Tiszát. (Hogy melyiket szereti jobban, az alkalmasint sohasem fog kisülni.)

A Házban még nem beszélt, de itt a mi asztalunknál (kivált a negyedik decinél) vannak eszméi, sõt néha bizonyos kritizáló megjegyzéseket is kockáztat, s õsidõktõl fogva azzal a kijelentéssel végzi mindennap:

- Holnap lesz a napja, elmondom mindezeket Tiszának… el én, ha megharagszom.

De még eddig (noha már az ötödik országgyûlésen könyököl itt) sohasem haragudott meg annyira. Szegény Laci bácsiban eszerint talán nincs is epe.

Meglehetõs szegény ember, de boldog.

- Hogyan, szegény? - fogják kérdeni. - Miért nevezik hát Krõzusnak?

Hiszen éppen azt akarom elmondani. Ez az õ specialitása. Õ ugyanis olyan szerencsés természettel van megáldva, hogy mindenhez rendkívül ragaszkodik, ami az övé, s mindent lebecsmérel, ami nem az övé.

Ha cipõt varrat, ha kalapot vesz, az rendesen többet ér, mint amilyen áron vette. Összevásárol rozzant szekrényeket potom pénzen, értéktelen könyveket, haszontalan mázolásokat, s azoknak egy képzeletbeli értéket tulajdonít, mely napról napra növekszik. Ócska kabátjai minél vedlettebbek, annál mesésebb értékre emelkednek, éppen megfordítva, mint a földteke egyéb kabátjai.

- Ilyen posztó már nincs is - motyogja édesded merengéssel. - Ilyet nem gyártanak a mai világban. Régen leégett az a fabrika, ahol szõtték. Mit gondoltok, gyerekek, errõl a köpenyegrõl?… Húsz forint volt valamikor, ma nem adnám hetven forintért… de megér nyolcvanat is.

Egy hét múlva már kilencvenet emleget. Hát még a rokokó almáriomok, cserépkancsók, szelencék, tajtékpipák, képek, agglegényi életének összes örömei?

Bámulatosan leleményes felfedezni a leghitványabb tárgynak is valami olyan oldalát, ami azt az õ szemében rendkívülien becsessé teszi.

Ez boldogságának a forrása.

Amíg vacsorál, és amíg alszik, apróságai, bútorai, nyakkendõi és kabátjai odahaza azalatt növekednek értékben, becsben.

Folyton folyvást gazdagszik anélkül, hogy ezáltal elvonná a tõkéket a többi emberektõl.

*

…Bár nem olyan szeretetreméltó, mint Laci bácsi, de sokkal komikusabb alak Kurtányi Gábor.

III. A nagyevő

Nem mindennapos vendég az asztalnál, csak ritkán jöhet be faluról, ahol feleségnél van. (Ad captam: férjnél van.)

Azelõtt képviselõ volt, azazhogy még elõbb földbirtokos volt, de a kis földbirtokát felváltotta képviselõségre, a képviselõséget pedig felváltotta egy jó partira. (Így megy ez Magyarországon.) Elvette a köpcös Zsombainét. A legkívánatosabb özvegyasszonyok egyike. Gyerekei nincsenek, de százezrei vannak.

Ki az ördög tudhatta volna elõre, hogy szegény Gábort annyira megregulázza, hogy kiviszi falura, s iszonyú fösvénységében enni sem ad neki elegendõt. De úgy kell azoknak, akik pénzért házasodnak.

A szegény Kurtányi Gábor végképpen tönkrement, kiaszott a keze alatt.

De hogy is ne! Egy kis kávé reggelire és egy fél kifli, aztán ocsmány szûk ebéd. (Képzeljék önök a csuszpájzt auflág nélkül.) No, a vacsora ellen legalább nem lehet kifogást emelni, mert az - nem volt. Azt tartja az asszony, hogy a nehéz gyomor rosszabb a nehéz lelkiismeretnél.

Mindez csak gyerekjáték lett volna például egy Tannernek, aki virtusnak veszi a koplalást, de keserû szenvedés volt Gábrisnak, aki szenvedélyes nagyevõ. Soha olyan egészséges gyomrot, mint az övé. Képes megenni egy bödön túrót és egy sült ludat egyszerre.

Hát nem leleményes a sors, uraim, a büntetésnemekben!

Hanem ahol a legnagyobb a szükség, ott van a legközelebb a mennyei gondviselés.

A gondviselés azt mondta a gólyának: »Eredj, gólya madár, vigyél a Kurtányiéknak egy kis angyalt!«

Emelin pirulva vallotta be Gábrisnak, hogy anya lesz. S ez egy derengõ reménysugár volt a kétségbeesettnek… Hátha ez az ártatlan gyermek lesz a kapocs közte és a konyha közt? Hátha meghajlítja az Emelin szívét. Az anyai szeretet elöli benne a fösvénységet a gyermek atyja iránt.

Igen, igen, minden jóra fordul, csak a kapocs megszülessék. Alig várta. Nem csoda, az éhes gyomor türelmetlen.

Végre egy éjszakán megjött a világra a »kis kapocs«. Egészséges pufók gyerekecske - fogakkal. (Milyen szatíra ez is!)

Gábris örömkönnyekkel rohant a jövevényhez.

- Ó be szép, be kedves! - kiáltá elragadtatva.

- Örülsz neki? - kérdé az anya bágyadt hangon, de boldog mosollyal.

- Örülök, szívem, hogyne örülnék.

- Úgy, úgy… vedd fel, de meg ne szorítsd. Jaj, de ügyetlenül tartod. Most már majd kitudódik, milyen ember vagy. Hallgass ide, Gábor.

- Hallgatlak, fiacskám.

- Ezentúl gazdálkodnunk kell e pirinyó jószágnak. Csak a legszükségesebbet szabad költenünk. Mától fogva le kell mondanod, kedves barátom, a reggelirõl. Egészséges, erõs embernek elég napjában egyszer enni…

Így sötétült el Gábor elõtt újra a láthatár, mégpedig örökre. A »kis kapocs« megjött, de ahelyett, hogy hozott volna valamit, megette elõle a reggeliket.

Bús megadással koplal, tûri sorsát, de ha valami módon egy kis pénzre tesz szert, be-bejön a városba, a mi asztalunkhoz jóllakni.

Íme, ma is mutatják szörnyû pusztítását az elõtte heverõ csontpiramisok. Bizony-bizony, nem hagy semmi ennivalót a többieknek.

Igaz ni: a többiek! Õket is be kellene mutatnom. De még csak fél tíz. Bocsánatot kérek az olvasótól: azokra várnia kell. Késõbb jönnek. Azok most még tarokkoznak a klubban.