|
Egy szobatudós
(persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget.
A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé forrnának - egyszóval
igen sok haszon háramlik ebből a világra.
Mindenekelőtt
tehát csinált egy rendszert (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő!), s
elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek
mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni.
Jártában-keltében
egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós,
aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik.
- Kicsoda?
- Páva Mihály, a
félszemű szűrszabó. Nagy gégebajban nyavalyáskodott azelőtt,
akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az
ember az egész életére. Ujjakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a
jelekkel való beszélgetést.
Nosza, kedvet
kapott a tudós hozzá menni, s megpróbálni, milyen lesz a jelek tudományának
gyakorlati értéke. Most válik el, most lesz az első próba. Megkérte a
papot, hogy vezesse a szűrszabó-tudóshoz.
Az éppen egy
cifra szűrt köpködött ki sujtással akkor is, midőn a műhelybe
értek.
A tudós odalépett
hozzá, és a következő párbeszéd fejlődött ki közöttük:
A tudós fölemelte
egy ujját.
A szűrszabó
két ujját emelte föl.
Erre a tudós
ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl.
A szűrszabó
összeszorította mind az öt ujját, és az öklét emelte föl.
A tudós
megelégedetten hunyorgott a szemével és távozott.
- Nos, tehát,
megértették egymást? - kérdé a tudós kísérője, mikor már künn voltak.
- Tökéletesen! -
szólt az lelkesedéssel.
- Hogyan? Tehát
miről volt szó önök közt?
- Vallási
dolgokról diskuráltunk.
- Ah!
- Én egy ujjamat
mutattam, hogy »egy az isten«, erre ő kettőt mutat, hogy »atya és
fiú«. Jól van, jól, de ha ön így akarja venni, mondám, azaz mutattam, akkor
három az isten, »atya, fiú s szentlélek«, és fölemeltem a három ujjamat. Mire
ő az ujjait összeszorítva kifejezé, hogy »de valamennyi egy«, Ó, kérem,
nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A »volapük« túl van szárnyalva.
A kísérő
fejet csóvált, és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül.
- Nos, Mihály
bácsi, miről beszélgettek a tudóssal?
- Az egy
impertinens fráter, öcsém.
- Hogyhogy?
- Hát bejön a
nyomorult a saját hajlékomba, és az egy ujjával mutatja, hogy csak egy szemem
van. Micsoda? A testi hibámat meri kigúnyolni? Visszamutatom neki a két ujjamat
emelve, hogy nekem ez az egy szemem is többet ér, mint az ő két pápaszemes
szeme. De a szemtelen tovább gúnyolódott; fölemelte a három ujját, hogy azt
mondja: »kettőnknek három szemünk van«. Na már akkor én sem állhattam
tovább, elfogott a düh, összeszorítottam az öklömet… szerencséje, hogy megoldotta
a kereket!
…Ilyen az, mikor
két tudós egymást megérti.
Milyen lehet hát,
mikor nem érti meg egymást?
|