EGY RAB TÖRTÉNETE, BEVEZETÉSSEL

1886

I. A bevezetés

A XIX-ik század melegen lüktető szívén senki sem tartja oly szívesen a tenyerét, mint Kozma Sándor, a királyi főügyész, e nagy gondolkodó és ez az igazi nemes ember, aki isten jóvoltából egyszerű ügyvédből az ország legnagyobb hivatalainak egyikéig jutott, de akiről még azon magas polcon is azt lehet mondani: el van temetve.

A hivatalos aktái mögül ki-kitör néha belőle a vezérlő szellem, sokszor nem elég neki az a világosság, amit az aerariális lámpa szór a hivatalszobájában, megragadja a publicisztikai tollat, és ő világít; de ha nem is - sohase mélyed úgy el az aktába, hogy az ablakon át a nagyvilágba is ki ne tekintsen.

Tökéletes modern ember, antik szívvel, akiben még sok van a fogyatkozó idealizmusból, és senkinek sem engedi az elsőséget a divatos humanizmusban.

Tudom, aki e tárcámat idáig olvassa, csodálkozni fog, ha kijelentem, miért vettem mára alaptémának éppen őt.

Azért, hogy kigúnyoljam.

Nos igen, mert én szeretem elösmerni, hogy a világ halad, és jónak tartom, hogy az emberek alakuljanak, de én magam nem alakulok.

Én az öregapámat tartom okos embernek, és nem az unokáimat.

Hát már most abban sántikálok, hogy amikor Kozma Sándor, akit én a modern irány megtestesülésének tartok, olyasvalamit csinál, amiben neki van igaza (mert bizony sokszor csinál és mond olyat), azt szép csendesen elnyelem, hanem mikor olyan valamit csinál, amiben ő téved, abból én rögtön szatírát komponálok.

Mert hiába, tartsuk fenn az apáink észjárásának okos voltát, ahogy lehet.

II. A rab története

Kozma Sándor hivatalánál fogva arra van hivatva, hogy a szabad emberekből rabokat csináltasson, mint embert aztán annyira sajnálja e szerencsétleneket, hogy ő a legbuzgóbb tagja a rabsegélyző egyesületnek. Egy nagy átgyúrási művelet emberbaráti plánumainak központja. A gonosztevőkből csinál rabokat, a rabokból becsületes embereket.

Hiszen ez az, amiért már rég idő óta buzognak Európa humánus szellemei: visszaadni a szerencsétleneket az emberi társadalomnak megjavulva. A legmagasztosabb hivatás, amit az állam végezhet.

De ezt nem elég csak hirdetni szóval és írásban, nem elég, hogy a börtönrendszer átidomítja a gonosztevőt, ha a társadalom vonakodik neki becsületes kenyeret adni. Mit tegyen? A gyomornak mégiscsak nagyobb ereje van, mint a börtönrendszernek. Eltaszítva, kénytelen megint a becstelen kenyérhez nyúlni.

A királyi főügyész nem elégedett meg hát a puszta elméletekkel, a gyakorlatban is meg akarta mutatni, hogyan lehet becsületes embereket faragni, s mikor néhány év előtt meglátogatta az illavai börtönt, kikérdezte szegről-végről, mennyire javulnak a rabok? És még arra is kíváncsi volt, hogy melyik javult meg a legjobban?

- Egy Bató András nevű… - felelte a börtön igazgatója.

- Mióta van itt?

- Tizenegy esztendeje.

- Szeretném látni.

A Bató cellájába vezették. Egy szelíd kinézésű parasztot látott maga előtt, szerényen felelt a főügyész kérdéseire, s annyi lírai lágyság volt a hangjában, hogy nagyon megtetszett neki.

- Mikor szabadul meg? - kérdé az igazgatótól.

- Két hónap múlva.

- Hova megy kend innen? - szólítá meg a rabot.

Az egy nagyot sóhajtott:

- Hová? Azt csak az isten tudhatja.

- Én is tudom. Eljön kend hozzám csõsznek. Kommenciója lesz, szükséget nem lát. Jó lesz-e?

Az András szemeibõl elõszivárogtak a könnyek, köszönetet akart rebegni, de szava elfúlt.

Két hónap múlva aztán beállított Kozmához, s az mindenütt eldicsekedett az õ saját külön rabjával: »Olyan becsületes képe van. Aztán milyen okos, mennyi lélekmûveltség ragadt rá!«

Kiküldte a kis-gombai szõlõjébe Somogy megyébe. Ott boldog ember lett Andrásból, és szépen gondozta a szõlõt. A viselete ellen sem volt semmi kifogás. Úgyhogy mikor a fõügyész nyarankint elment üdülni a fái közé, éppen olyan édes örömet érzett az õ Andrásában, mint valamely általa oltott csemete fellendülésén.

Egész estéken át elbeszélgetett vele a pásztortûznél a csõszkunyhó elõtt, oktatta, magyarázta neki, milyen szép a megtérõ élete, mit tesz erkölcsösnek lenni. »Mennyivel más most kend, mint valaha, hogy irtózik, ha a múltjába néz, de milyen nyugalom töltheti el mégis, ha a jelennel hasonlítja össze.«

Az öreg András elérzékenyült ilyenkor, szemeibõl megnyílt a jóság forrása, s hálásan emelte azokat majd a fõügyészre, majd a csillagos égre.

Milyen szép tágas ez a világ körös-körül, s milyen kicsiny az illavai cella!… Nem érzed, András fiam, mikor ezek a lombos fák bizalmasan reád lehelnek? (Érzem, méltóságos uram.) S jut-e néhanap eszedbe az a fülledt levegõ amott? (Jut bizony, méltóságos uram.)

Ilyenforma épületes szavakkal vasalgatta az András lelkét gyûretlenre, folyton simábbra és eközben annyira megszerette, hogy itthon is eldicsekedett a barátai elõtt a »megjavult rab«-bal, akibõl olyan becsületes ember lett, hogy olvasatlan rábízhatná a pénzét akárki.

Egyszer meg is hívta magával néhány elõkelõ bíró barátját, nézzék meg a kis-gombai tusculanumot, ott aztán megláthatják az »átgyúrt ember«-t. Bírónak érdekes látvány az.

Dictum-factum, csakugyan kiment a társaság. András gazda fogadta õket a garádnál nagy illedelmesen. Elkalauzolta a szõlõben, becsülettudással, és bölcsen felelgetett minden kérdésükre. Egyszóval, nagyon megtetszett az uraknak.

Ott nyomban meg is jegyezte rá az egyik bíró (aki nekem késõbb az esetet elbeszélte) Kozmához fordulva:

- No, ebbõl igazán embert formáltál!

Hát annyiba is maradt volna, hiszem, ez a dolog, ha a fõügyész véletlenül el nem szólja magát, a présházat nézegetve.

- Bizony, vedlett ez már egy kicsit… Elkelne egy új gulyiba a helyére…

Majd sopánkodva hozzátette:

- Nem dõl ez le a télen, András, mit gondol?

András megvakarta a fejét.

- Olyasféle szándék látszik az arculatján.

- Ejnye, ejnye, pedig már annyi kiadásom volt az idén, hogy nem merek hozzáfogni. Mi az ördögöt csináljunk vele? Nem lehetne megtámasztani az oldalát valahogy? Mit gondol kend?

Az »átgyúrt ember« titkolózó képet vágott, azután egészen közel lépett az urához.

- Mondok valamit, méltóságos uram - suttogta félhangon, hogy a többiek ne hallják.

- Mi légyen az, András fiam?

- Föl lehet ám építeni nagyon könnyen - s jelentõségteljesen hunyorított a szemeivel.

- Hogyhogy?

- Asszekuráltassa be, méltóságos uram.

- Hát aztán?

- A többi aztán, csókolom kezeit, az én gondom.

…A fõügyész elnevette magát, de el is komorodott, és azóta senkinek sem dicsekszik többé az »átgyúrt ember«-ével.