|
Önök bizonyosan ismerik báró Sz. urat, a fõrendiház tagját,
a leghallgatagabb törvényhozót.
Alacsony, zömök ember, kurta nyakkal, galambfehér haja rövidre
van nyírva, kiberetvált húsos arcán a kedélyesség ömlik el.
Egy rossz szokása van, hogy minden fõrendiházi ülés alatt
elbeszéli, mennyi sok mondanivalója volna, de lehetetlen felszólalnia, mert
fogadása van rá.
- Hogyan? Fogadás? Miféle fogadás?
Csak ezt a kérdést várja a báró, s menten elkezdi mondani az
alábbi epizódot. Nehezen megy neki, mert nemigen bírja horvát létére nemcsak a
mi nyelvünket, de hebegõ ember létére a saját nyelvét sem. Általában rossz
elbeszélõ.
Mindegy. Mi azért mégis vele beszéltessük el a saját dolgát.
»Az 1841-i dietán együtt laktunk Pozsonyban az ín kedves
barátommal, a Majláth Gyurival és Szemere Bercivel. Két tágas szobánk volt, és
egy közös Spanga szolgalta ki bennünket.
Pompásan ildegeltünk magunknak. Derik ember, jó pajtas volt
Gyuri is, Berci is. Nagy
szerepet vittek a dietán mind a keten, kiváltképpen a Berci.
Egyszer en
izs megirigyeltem övék babérjaikat, megszólítok tehat magamat: „Te baró, milyen
szíp volna, ha te is tartanál egy oraciót.” Mire visszafelelek magamnak: „Ész
kellene ahhoz te baró.” „No bizony - mondok cáfolólag -, ha nincs, hát kírek a
Bercitõl kölcsön” (õ is így szokta tenni velem, ha pénze nincs).
Szolítom is
mingyart Szemerét félre:
- Bercikém
lelkem, csináljál te nekem egy beszidet.
- Nagyon
szívesen, fiam. Mirõl?
-
Akármirõl, de szíp legyen… gyönyörû szíp legyen.
- Amilyen a
fülednek, szádnak tetszik.
Úgy is
történt. Másnap ideadja nekem egészen elkészítve, bevágom szórul szóra, ézs
elmondom harmadnap dietan. Jaj haj! Latni kelet volna a lelkesedist, csak úgy
renget a terem a viharos tapsoktól, s mint a menydörgés, úgy morajlott a
„vivat, vivat”. Maga a palatínus is nem gyõz-e a fensíges fejivel
bolingatnyi hogy: valde bene, bravissimo.
Akor kostoltam teljes iletemben elõször dicsõséget.
Mondhatom, édes maszlag. Szemeim ragyogtak, szívem hangosan dobogta.
És ebben a magasztos pillanatban csengeti elnök, is kirdezi
dietatól:
- Kinek van valami ellenvetise, vagy iszrevétele?
Kevilyen nizek szét. Némán ültek helyeiken a követek is
mozdulatlanul, mint szélcsendben a búzakalászok.
De nini! mit
latom szemeimmel: ki kel fel? Hát a Szemere Bertalan! No, ugyan mit akarhat ez
a Berci?
De nini! mit
halok füleimel. Valosag vagy megbolondultam - azon kezdi, hogy:
Tekintetes karok
és rendek! Amit az elõttem szóló elmondott, az elejétõl fogva végig helytelen
és alaptalan - csakugyan nekiesik, tönkrecáfolja, összetöri a beszídemet!
De mar erre aztán
en is dühbe jöttem, arcomat elfutotta a tûz.
- Ne higgyenek
neki, tekintetes karok és rendek - kiáltottam közbe -, hiszen õ csinálta a
beszidemet.
Lett erre nagy
hahota, kacagott mind az ötvenkit vármegye, kacagott a palatinus is, én pedig
megfogadtam magamban, hogy sohasem többet nem szonokolom.«
|