FÜRDŐZÉS

1886

I. A kúra elején

- Csakhogy végre már talán mégis mennénk - szól kissé duzzogva a mama, aki lányát az idén fürdõre viszi. - Bizony, tõled ember, az a szegény lány akár hamupipõkének beállhatna. És mindez miért? Hogy annál többet kártyázhass el a kaszinóban.

- Birike! - szól közbe kérlelõen a tekintetes úr.

- Eh, hagyj nekem békét. Ismerlek titeket. (Julcsa azt a fekete ruhát is pakolja be.) Úgyis tudom, folytonos gyász lesz nekem az a fürdõ szemrehányásaid miatt, legalább lesz alkalmas ruhám hozzá.

- Borcsa!

- Úgy van. Persze ti azt szeretnétek, ha mi sose mozdulnánk ki a házból, mint valami kõszobrok.

- De hiszen már megyünk. Vár már odalenn a kocsi.

- Megyünk. Kocsi. Hát hiszen jól van, ne menjünk, fogasd ki a kocsit, hordasd föl a ládákat a padlásra, és vidd a kaszinóba az útiköltséget. Úgyis látom a képeden, hogy ezt szeretnéd tenni.

- Borbála!

A kocsi kigördül velük. Vonatra szállnak. Az elsõ állomásnál újra megindul a párbeszéd, mely így kezdõdik: »Csakhogy végre talán már mégis mennénk« - s így végzõdik: »Hát hiszen jól van, úgyis áll a vonat, szálljunk le stb.«

- Csakhogy már elment - sóhajt elégedetten egy férj, kit az esti vonat szalmaözveggyé avatott, s a pályaházból egyenesen a vendéglõbe tart, hol vidám társaság fogadja, csupa garçon ember.

- Brávó, hát elment az asszony? - üdvözlik a belépõt.

- Igen, ámbár hisz az nem határoz semmit - válaszol az közönyösen.

A szalmaözvegy férj az egész est alatt oly nyugodtan, oly természetesen, oly méltóságosan viseli magát, mozdulatai oly könnyedek, elegánsak, hogy szinte ki lehet olvasni mindebbõl: Úgy van, uraim, nálam »az« nem határoz semmit! Akár itthon van az asszony, akár nincs, én akkor megyek a vendéglõbe, mikor nekem tetszik.

Ezt jelenti a kissé pikáns arcjelleg, mikor bort önt a poharakba, ezt csengi a pohara a koccintás alatt, ezt hirdeti a bevégzettségnek azon tökélye, mellyel poharát kihörpenti: Úgy van, uraim, egy önérzetes férjnél tout égal fürdõ, nem fürdõ. Az akkor önt, koccint és iszik, mikor neki tetszik.

Hanem mikor úgy jóval éjfél után dúdolva a »Rövid az élet, örök a sír«-t és küszködve egy hitvány kulcslyukkal, mely eltûnt, meg egy értelmetlen kulccsal, mely nem tudja megtalálni az elõbbit, hazaér, egyszerre összerázkódik.

Gyorsan abbahagy az élettel, mely rövid, és a sírral, mely örök, óvatosan megkeresi a bujdosó zárt, kinyitja az ajtót s lopva besurran a hálószobába, hol a sötétben való gyors vetkezés után ügyesen belebúvik az ágyba.

Csak pár perc múlva dugja ki a fejét, s a másik ágy felé sandalít.

- Vajon ébren van-e az asszony? - töpreng magában.

Semmi hang.

- Hihetetlen, de úgy látszik, nem várta meg, míg hazajövök - folytatja töprengéseit. - Tegyünk próbát.

Köhint. Semmi válasz. Még egy erõteljesebb köhintés. Azt is némaság fogadja.

- Értjük - dünnyögi a férj. - Duzzog. Azért hallgat. Ha nagyon haragszik, mindig így tesz.

Lelkiismereti furdalások fogják el. Mégiscsak alávalóság az, amit õ tesz ezzel az áldott szelíd asszonykával. Az bizonyosan az egész éjszaka sírt. Meg kell valahogy békíteni.

- Kicsikém - szól bûnbánóan az ágy felé. A megszólított ágy persze hallgat.

- De kedvesem - folytatja a vezeklést a férj, erõsen küzdve a szavakkal -, hidd el, vannak percek az életben, melyek… melyek megtántorítják a legönérzetesebb férjet is. Úgy van, igazad van, egy önérzetes férj nem megy a vendéglõbe, mikor neki tetszik s nem marad ott, ameddig neki tetszik. Hanem akkor megy és addig marad, amíg a felesége megengedi. De hiszen többé nem történik meg.

Konok hallgatás. A férj új terrénumra viszi át a béketárgyalásokat. Ravaszul szól:

- Ni, édesem, az a kalap, amirõl nemrég szóltál… az gyönyörû kalap. Ritkítja párját minden kalapok közt. Hát hiszen nekem nincs kifogásom ellene, ha megvesszük!

Ez is hasztalan. A férj végképp elszontyolodik, míg végre egy mentõ gondolat jut eszébe.

- Jól van hát, szívem - szól kissé bánatos hangon. - Hogy kibéküljünk, lemondok minden ellentállásról. Beleegyezem abba, hogy az idén fürdõre menj. Holnap csomagolhatsz.

Ezzel, azon biztos tudatban, hogy az asszonyt szerencsésen kibékítette, visszabúvik a paplan alá és nyugodtan elalszik.

- Csakhogy már ez is megy - szól az orvos, ablakából egy kocsi után nézve, melyen a páciense ül. - Nehezen kerül vissza. Vagy ki tudja? - S folytatva eszmemenetét, szórakozottan így sóhajt föl: Az ember néha kikerülheti sorsát.

II. A kúra végén

- Csakhogy már itthon vagyunk! - fohászkodik a papa (ki feleségét és leányát hozza haza a fürdõbõl) rágyújtva a tajtékpipára. - Vigye el a kánya, valahány rossz fürdõje van. (Egypár óriási füstgömb száll ki a bajusz alól.) Pompás dohány… nem adok két pipával belõle a fürdõtökért.

- Péter!… - szól közbe szelíden õnagysága.

- Hagyj békét nekem. Jobb lett volna, ha szép csendesen itthon maradunk, oszt pipálunk, amíg kedvünk tartja, kötjük a harisnyákat, amíg pamut van a világon és cincogtatjuk a zongorát, amíg belesiketülünk.

- Péter!

- Tán szebbek lettek attól a kúrától? Mi? Hüm. Tán megcsíptétek azt a… azt a…

- Kit?

- Azt a gazembert.

- Miféle gazembert?

- Azt a képzeletbeli võkandidátust, aki miatt a fürdõre mentetek.

- Péter!!

- Én megtettem, ami tõlem tellett. Hordtam nektek a kurmachereket, mint a pelyvát. Már azt hittem, hogy az az akasztófáravaló õrnagy a lépen ragad. Hisz oly policájvidrig módon házasulandó képe volt szegénynek. De nem. Egyszer csak eltûnt a nyomorult. Még a gyönyörû, rózsaszínûre kiszítt szipkámat is elvitte, amit a võlegénység kontójára prezentbe adtam neki.

- Péter!

- Úgy van. Hanem azt sohasem bocsátom meg magamnak, hogy oly kriminális módon feldicsértem elõtte az osztrák armádiát. Hja, mikor az ember az osztrák armádiát akarja lefülelni. De téged is sajnállak, mama!

- Engem?

- Téged, szegény anya.

- Miért?

- Mert hiába szórtad arra a fráterre a võcsábítgató kacsintásaidat…

- Péterrr!

- Péter, Péter! Ugyan kérlek szépen, hagyj békét nekem azzal a Péterrel. Dühbe jövök, ha elõhozzátok nekem. Péter fizesse az adósságot, a fürdõt, a ruhát, a ti bolondságaitokat. Péter egy oktondi, egy címeres szamár… mert rátok hallgatott. (Egy egész battéria elsülõ ágyúra való füst tör föl a bajusz alól.)

- Csakhogy már itthon vagy - dörmögi a másik derék férj nejének. De a szemeivel egy szomorút hunyorít titokban, ami azt jelenti, hogy beföllegzett.

- Hogy mulattál, szívem? - kérdi aztán elõzékenyen.

- Oh, rettentõen unatkoztam. Hát te?

- Én? Lehet is rólam szó, mikor te nem vagy itthon. Az volt az összes mulatságom, hogy néha kimentem a vasúthoz és elképzeltem, mily pompás dolog lenne, ha megérkeznél.

Egyszerre fölkiált az asszony:

- Ember, mi ez?

Egy spádéalakú érc hajtût talált a padlón, s azt tartotta férje urának szegezve, mint egy valóságos spádét.

- Ez, szívem? Hadd lám. Ez egy ordénáré pipaszurkáló. Amíg itthon nem voltál, megengedtem magamnak újra a pipázást.

Pár perc múlva mint oroszlán tör be a férj a szobába (honnan idején látta megugrani) s kezében egy fehér szarvasbõr kesztyût lobogtat, minõket a katonatiszt urak szoktak viselni, s amit neje egyik nyitott kufferjában látott meg. (Az ostoba Náncsi szobalány ezt is bepakolta.)

- Asszony, mi ez? - ordít a férj, mint elõbb is említõk, mint egy oroszlán.

- Havasi kesztyû, amilyet a betegek hordanak. A télen te is használhatod. (Bele dudálni.)

- Csakhogy már ez is itthon van - sóhajt föl könnyebbülten kántor uram, megpillantva a kisváros utcáján egy rozoga fiatalembert, aki alig bírja cipelni vézna, árnyékszerû testét. - Dicsértessék az úr! Már azt hittem, hogy megszökik elõlem a gazember.