|
- Te Lenci - mondám egy nap Lõrinc barátom mellé
letelepedve, ki a »Figaró«-t olvasta a kioszkban -, hol vetted ezt a szép
kalapot?
A jámbor férfiú letette az újságot, leemelte kalapját a
fejérõl és õ maga is megnézte.
- Na - szólt -, megjárja no. Kolozsvárott vettem a kalapot.
- Hogy adod nekem?
Újra a »Figaró« olvasásába merült s csak úgy gépiesen jegyzé
meg:
- Rendelek neked egyet.
S azzal tovább olvasta a »Figaró«-t.
- Nem, nem - vágtam közbe, mert valóban megtetszett a kalap
könnyed és elegáns formája -, nekem ez a kalap kell.
- Öreg kalapot
csak nem viselsz. Adj a fejedrõl mértéket, s még ma írok a kalaposnak.
Jó lesz?
- Nem ér semmit. Ennek már megvannak azok a bizonyos
gyüremlései, amelyek utolérhetlenek. Egyszóval, éppen az az állása tetszik
nekem, amit a viseltesség kölcsönöz neki. Engedd át a kalapot, Lenci.… no, tedd
meg már azt az örömet.
Addig-addig turbáltam az olvasásban, hogy végre is elunta:
- Isten neki - szólt némi türelmetlenséggel -, látom már,
hogy nem hagysz olvasni. Hát neked adom a kalapot, ha…
- Parancsolj, kérlek!
- Ha egy újat veszel helyette.
- Szívesen. Menjünk azonnal.
Bementünk Skrivánhoz s Lenci egy széles karimájú fehér szalagos
szürke kalapot keresett ki magának. Azaz nem nagyon kereste biz õ. Mindjárt
ráállott az elsõre, amelyik jó volt. Nincs õbenne semmi, de semmi abból, amit
hiúságnak neveznek. Igaz is, hogy csúnya ember s hanyag öltözködésû, aki nem
adott az asszonyokra semmit, de meglehet, hogy csak azért, mert azok se törték
magukat utána.
(Megjegyzem azonban, hogy ez a jellemzés még a kolozsvári
kalap elõtti korból van véve.)
Másnap már a Skriván-féle szürke új kalap alól olvasta a
szokott órában a »Figaró«-t.
Egy pajzán ötletem támadt, mikor megpillantottam. Mert hiába
hálátlan az ember és a gonosz tettekre hajlandó. Összebeszéltem Szabó Palival,
ezzel a tréfákra mindig hajlandó rosszcsonttal - s az a kész tervvel menten
odatelepedett Lenci asztalához.
- Mibe mélyedtél el úgy?
- A »Figaró«-t olvasom - mondá Lõrinc föl sem pillantva a
lapból.
- Ejnye, beh pompás kalapod van.
- Hogy mi? - makogta Lenci szórakozottan.
- Hol vetted ezt a kalapot?
Lenci bosszankodva dobta félre a lapot s ingerült, gyanús
tekintetet vágott Szabó Pali felé.
- A kalapomról beszélsz? Hát mit akartok az én kalapommal,
he?
S ennek a szelíd embernek fenyegetõ hangja volt e
pillanatban.
- Hát már az ember nem is olvashat a kalapja miatt? Hát mi
az már ezekkel a kalapokkal? No, mit akarsz hát? - fakadt ki dühösen.
- Ugyan, ugyan - csillapítgatta Szabó Pali -, hát mi bújt
beléd? Bántottalak én, vagy mi? Szóltam én hozzád egy rossz szót?
- Mit bántod a kalapomat?
- Bántja a kutya… hisz inkább dicsérem. Soha még én ilyen
szép kalapot nem láttam. Csupa sikk. Van benne valami különös kellem.
- De kérlek - kiáltott fel a kalapot megvetõleg a márvány
asztalra csapva -, van ilyen Skrivánnál ezer is.
- Tudod mit, Lenci, add el nekem ezt a kalapot.
- Ne infesztálj, kérlek, mert indulatba jövök. Hát nem
mondtam, hogy ezer ilyen kalap van Skrivánnál. Hát nem tudsz Skrivánhoz menni?
- Nem értesz te ahhoz, Lencikém. Ezek a gyüremlések…
becsületemre mondom, ezek teszik meg. Ez a csurgója, aztán ez a beütés a
tetején.
- Hagyj békét efféle ostoba beszédekkel.
- Lenci, ha szeretsz, nem tagadod meg tõlem.
- Eredj Skrivánhoz!
- Édes kedves Lencikém - könyörgött neki a gaz Pali -, a
legszebb kalapot veszem meg neked érte Pórfinál.
- Jól van - hörgé a csodálatos kalapok tulajdonosa -,
menjünk, megteszem még ez egyszer, de már sok, ami sok.
És fölemelte fenyegetõn az ökleit.
Elmentek és másnap megint új, mégpedig fekete, pörge,
beszegetlen kalapban ült Lenci a locsogó szökõkút tájékán egy törpe ákác alatt.
Most már Palival ketten kerestünk valakit, aki tovább szõjje
az ingerkedést. Meg is találtuk Ocskoványi Miska személyében.
Kissé gyámoltalan fiú, aki legfeljebb »öntudatlan eszköznek«
használható. Szabó Pali csak arra tanította ki, hogy Lõrinc roppant
szenvedélyes kalapcserélõ s hízeleg neki, ha a kalapjait dicsérik.
- Jó napot - köszönté a szerencsétlen Ocskoványi. - Ha
megengedi?…
S leült melléje a székre.
- Hogy van, hogy? Kellner, egy kapucínert! Apropó hol volt
ön a nyáron?
- Sehol - dünnyögte Lõrinc, ki ma feltûnõen viselte magát,
sokat kacsingatott a fel s alá hullámzó hölgyekre s bizonyos kacérsággal
feszelgett székén, ami azelõtt éppen nem volt szokása. A »Figaró«-t is csak úgy
ímmel-ámmal olvasta.
- Forró idõnk van - szólt ismét Ocskoványi, megtörülgetve
izzadó homlokát.
- Uhm… no… meglehetõs - válaszolta Lõrinc kedvetlenül, az õt
jellemzõ mogorvasággal.
- Hanem milyen szép kalapja van önnek…
Lõrinc úr szemeit elfutotta a vér, felugrott, mint a
megsebzett vad.
- Uram - kiáltá hevesen -, mit akar ön a kalapommal?
- Én - hebegte Ocskoványi elsápadva - se-semmit, kérem… Meg
akarnám ma-magamnak öntõl sze-szerezni.
- Ön is! - kacagott föl mély keserûséggel. - Hát énnekem
mármost el kell bujdosnom ebbõl az országból a kalapjaim miatt? Hát mi ez,
mondja meg nekem, mi ez?
Csapkodott, hadonászott és káromkodott féktelen dühvel. Nagy
idomtalan orrcimpái lüktettek, mint a kovácsmûhelyek fúvói.
- Hát hajadon fõvel járjak én már? Üldözött vad legyek,
bujdossam önök miatt az erdõkben, emberi szem ahol ne lásson?
A szegény Ocskoványi Miska sóbálvánnyá ijedt. Tudta is õ,
mit vétett!
- De ké-kérem uram.
- Ne kérjen semmit, ne szóljon semmit - ömlött a Lenci
szájából a méltatlankodás áradata. - Ön egy ostoba hiú fiatalember, punktum.
- Uram, uram, türtõztesse magát.
- Igenis. Nem fogom magam türtõztetni, igenis, ön egy hiú
fiatal bolond.
- De…
- Semmi de, mert tudja meg ön, fiatalember - s itt a penész
szín girbe-gurba arca gúnyos becsmérlõ kifejezést öltött, szemgödrei kidagadtak
-, hogy nem ön az elsõ ilyféle ember. El kell beszélnem önnek a dolgot.
- Miféle dolgot?
Lenci láthatólag lehûlt ezalatt, s szürke szemeivel
elkezdett békülékenyen pislogni. Észrevette, hogy ingerült beszédje és
gesztusai felköltötték a szomszédos asztalok figyelmét, nagy szõrös kezét tehát
gyorsan a szája elé tette, és halkan mondá:
- Tudja meg ön, fiatalember, hogy ez már a harmadik kalap a
fejemen három nap óta.
- Ah!
- Ön bizonyosan ismeri Pélyi Gyurit. Ez az ember meglát a
fejemen egy kalapot tegnapelõtt és addig kínoz, míg eladom neki. Azt hitte a
bolond, hogy az az õ fején is úgy fog állni, mint az enyimen… Látta benne?
Mondhatom, pocsékul néz ki. Jól van, odaadtam neki. Megvesz nekem érte
Skrivánnál egy más kalapot négy forintért s uram fia, abba meg a Szabó Pali
bolondul bele tegnap. Addig öl, addig kunyorál, hogy végre is beleegyezem, S
itt van ni, ma meg ön vesz üldözõbe a kalapomért…
- Nem tudtam, uram, bocsássa meg… szavamra mondom, nem
tudtam - mentegetõzik a megriadt fiú.
- No hát
tudja meg most fiatalember és ne költekezzék ostoba hiúságból. Lássa, ilyen
kalap van száz is akár Skrivánnál, akár Pórfinál… higgye meg, mind ilyenek…
hiszen kérem az egész város ilyeket visel, de ne csináljanak maguknak
illúziókat - mert azok csak az én fejemen veszik ki magukat ilyen szépeknek.
…És e naptól Lõrinc természete egészen átváltozott.
Az egykori igénytelen, szerény és munkás ember hetykén
sétálgat a Váci utcán s bizonyos kacérsággal nézegeti magát a kirakatokban.
Minden héten vesz egy új kalapot s azt tanult gráciával viseli fején. Mintha
mondaná a járókelõknek:
»Hej emberek, látjátok ezt a kalapot a fejemen.«
Látjuk bizony, de nem csak az õ fején. Sok-sok ember hord
nálunk ilyet irodalomban, politikában és egyebütt.
|