|
Nemrégen együtt
utaztam néhány képviselő társaságában Erdély felé. Köztük volt Péchy Tamás,
a Ház érdemes elnöke is.
Sok mindenféle
tárgyról beszélgettünk. Politikáról, népekről, országokról. Hol milyenek
az asszonyok és milyenek a dohányfajok? Mindenkinek volt egy speciális országa,
amit ő ismer a legjobban. Helfyé Olaszország, György Endréé Bulgária,
Horváth Gyuláé valamennyi. Csak Péchy Tamásnak nem volt külön országa, hanem
hogy ő se maradjon hátrább a közönséges képviselőknél, csakhamar
előhozakodott a maga megyéjével.
- Mikor én
vicispán voltam - mondá sóhajtva, s szemei felragyogtak (mert hát nagy dolog az
hiába, ha valaki viceispán volt!) -, kaptam egyszer egy barátomtól ajándékba
egy mázsa dohányt. Pompás vörösréz színű levelek finom vékony bordákkal.
Azt hittem, én vagyok a világ leggazdagabb embere.
Nosza parancsolom
rögtön az egyik hajdúnak, hogy vágjon fel belőle egy-két csomónyit, mire
megjövök az ebédről, mert éppen hivatalos voltam valahová.
Ahogy azonban
uzsonna táján hazakerülök, látom, hogy mind a kilenc darab hajdú ott fekszik az
ambituson, ki a lócán, ki összekuporodva a téglázaton sápadtan,
halálverejtékkel a homlokukon, félig eszméletlenül.
- Hát benneteket
mi lelt?
Az egyik hajdú
fölpislantott és nyöszörögve mondá:
- Végünk van,
tekintetes uram. Haldoklunk.
- De hát mi esett
veletek, az isten szerelméért?
- Abból a
dohánykából szíttunk, kérem alássan - vallotta ki szégyenlősen.
- Az én
dohányomból? No iszen szépen vagyunk!
Bemegyek a
szobámba, hát látom ott az asztalon szép laskára vágva, szűzen,
ingerlően sárgállani. Mosolygott és kínálkozott. Lehetetlenség az, hogy ez
a dohány ilyen kegyetlen legyen. No isz, azt szeretném én látni, hogy egy
viceispánt földhöz vágjon. Megtöltöm a pipámat, rágyújtok, szívom, az első
két-három szippantásnál semmi különös, csak a halántékom kezd izzadni és a
szemem homályosodni. Az akták és a bútorok egyszerre zöld színt öltenek. A
kályha, amelyik anélkül is zöld volt, megmozdul és a szoba másik oldalára
szalad.
No, ez aztán
félig sem tréfa; hirtelen leteszem pipámat, s kinyitom az ablakot. A friss
levegő visszaadta apródonkint eszméletemet, de még mindig annyira el
voltam kábulva, hogy észre sem vettem a főjegyző, egy marciális
hatalmas alak, belépését, aki rendesen egy öblös tajtékpipával járt s meglátván
asztalomon a frissen vágott dohányt, minden szó nélkül megtömi és pöfékelni kezd.
- Miféle dohány
ez? - kérdé.
- A rendes
dohányom - feleltem ártatlanul.
Négy-öt perc
múlva felugrik, hogy rosszul érzi magát és kiszalad az ambitusra, ahol a beteg
hajdúk feküdtek.
Utána sietek s
látom, hogy halotthalványan támaszkodik egy oszlopnak:
- Végem van - hörgé.
- No, no, semmi baj. A dohány ártott meg. Mindjárt elmúlik.
Meglocsoltam egy kis hideg vízzel a halántékát, s mindjárt
jobban lett.
- Miféle átkozott plánta az?
- Mondtam már, hogy a rendes dohányom.
- Ezt szoktad szívni? - kiáltá csodálkozva.
- Mindig - feleltem a legtermészetesebb hangon.
- De hisz a nadragulyánál is rosszabb!
- Az embertõl függ. Nekem például gyenge.
A fõjegyzõ kétségbe volt esve, káromkodott, földhöz vágta a
pipáját, azután elérzékenyülten borult a nyakamba.
- Mindig igaz barátom voltál - szólt meghatott hangon -,
tudom, nem akarod romlásomat.
- Már hogy gondolsz olyat.
- Tudom, örök titokban tartod ezt az esetet, mert ha
megtudnák a megyében, hogy megártott a dohány, soha többet nem választanának
meg.
Megígértem neki az örök titoktartást (Isten bocsássa meg,
hogy most megszegem), és ezentúl magam sem nyúltam többé a dohányhoz. Mondtam a
feleségemnek, hogy miután lehetetlen elszívni, vitesse fel az egészet a
padlásra.
Évek múltak ezután. Eszembe sem jutott többé az én dohányom.
Hanem egy nap valami hosszabb útról hazajövén, kedvem jött rágyújtani, nézem a
zacskót, nincs benne dohány, nézem a dobozt, az is üres. Ejnye, mi az ördögöt
csináljak? Az még csak jobban ingerelt a dohányzásra, hogy nincs dohány.
Kiszíttam volna már a szárított krumplilevelet is, mikor egyszer csak eszembe
jut, hogy »nini, nini, hiszen ott van a padláson az a sok harmadévi dohány«.
- De hisz az szívhatatlan - figyelmeztet a feleségem.
- A macska fél tõle, de nem én. Le kell belõle hozni egypár
levelet.
Megvágom, rágyújtok; kieresztem az elsõ füstöt nagy
félénken, s íme a legnagyobb gyönyörérzet fog el, próbálom az orromon át,
kellemesen csiklandoz, fölséges illata elandalít, szívom, fúvom, eregetem lázas
kéjjel s egyre ízesebb, nyelvemet lágyan csipkedi, felsõ szájpadlásomat
ingerkedõn kenegeti a csodálatos aroma. Bent a pipában fürgén dagadoznak az
apró dohány laskák, a fehérszürke hamvakon keresztül piroslik az izzó tûzszem,
csak néha pattan benn egy-egy gyökér s sustorogva málik szét azután.
S nemhogy elszédültem volna tõle, hanem úgy éreztem magamat,
mintha ama nagy tubafa árnyékában ülnék, mely a muzulmánoknak ígértetik.
- No fiam - mondom ujjongva a feleségemnek -, ilyen dohányt
sem szíttam még, mióta élek. Kincset ér ennek minden morzsája. Le kell azonnal
hozatni az egészet és lakat alatt tartani.
- Igen ám - mondja a nõm -, csakhogy éppen ez volt az
utolja. A többit, mivel az volt mondva, hogy rossz, kiosztogattam apródonkint a
cselédeknek.
Képzelhetni bosszúságomat, míg nem végre belenyugodtam a
dologba, úgy vettem azt, mint egy sorsdrámát.
Mikor sok volt, lehetetlen volt szívni, mikor meg már
lehetett volna szívni, nem volt semmi.
Lássátok, ez az élet. De nini, megérkeztünk. Ezennel
bezárom… akarom mondani abbahagyom a történetet.
|