FÜGGELÉK

MIKOR A MISKA BÁCSI PUSKÁJA ELROMLOTT

1886

Egy vadásztársaságban, ahol sok mindenfélét füllentettek a kocapuskások, a következő történetet beszélte el Miska bácsi:

»Amint a derenyei erdőben mentem mélázgatva, egyszerre egy mackó jön ki a sűrűségből, s felém rohan.

- Jézus Mária! - kiáltám megijedve, mert a puskám csöve el volt romolva, de mégsem vesztettem el lélekjelenlétemet.

Szerencsére egy mély hegyhasadék tátongott tőlem jobbra, amelyre valami gyökerestül kidőlt nagy fa úgy talált ráesni keresztbe, hogy pallót képezett fölötte. Fölfogtam ezt a kiaknázható helyzetet, s dobogó szívvel rohantam a mélység felé, hirtelen elgondolva, hogyha a fán átmehetek a túlsó partra, s én a fát magam után belököm a mélységbe, mentve vagyok, mert a medve át nem jöhet.

Úgy is lett, futottam, a medve utánam (szinte éreztem már a forró páráját), végre elértem a ledőlt fát, s nehogy leszédüljek róla a rettenetes mélységbe (hol ízzé-porrá zúzom magamat, ha lepottyanok), négykézláb csúsztam rajta előre.

De mi történt? Mikor már körülbelül a szakadék közepére értem, éppen egy mély fohásszal hálát adok az istennek megmenekülésemért, s átpillantok a túlsó partra, hogy messze van-e még? Hát elhűl bennem a vér, borzadva látom, hogy ott egy másik medve vár rám kivicsorított fogakkal.

Képzeljétek a helyzetemet. Most már lehetetlen többé a menekülés. Alattam a gyilkos mélység, előttem, mögöttem pedig a két éhes állat. Ugye, rettenetes állapot?«

A vadásztársak elfojtott lélegzettel hallgatták a rémes kalandot. Csak az egyik fiatal puskás kottyant bele türelmetlenül:

- Az ördögbe is! Hát mi történt aztán Miska bácsival?

- Mi történt volna? - felelte Miska bácsi nagy flegmával. - Megfogott a medve és megevett, édes öcsém!

…Azóta aztán sohasem füllentettek többé a kocavadászok Miska bácsi társaságában.

MEGPRÓBÁLJÁK

1886

A minisztert várják egy alföldi nagy városba, a főispán rendeli a rendőröknek:

- A délutáni vonattal megérkezik a miniszter, öltözzenek fel kentek és üljenek lóra. Lovagolni fognak előtte.

Csajkos, a legöregebb pandúr felszólal nagy keservesen:

- Megyünk, méltóságos uram, megpróbáljuk, ámbár a hetven forintos lovainkban nem sok bizalmunk van, hogy kigyőzik a füstös előtt!

AZ ÜRES HELY

1886

Németh causarum regalium directort arra unszolták Bécsből, hogy valakit, egy kellemetlen emberüket, perbe fogjon. Az öregúr vonakodott egy darabig a törvénytelenségtől, de midőn őfelsége maga szólította fel, engedelmeskedett, megfogalmazta a vádlevelet, de hogy melyik törvény melyik paragrafusa szerint fogja perbe, arra üres helyet hagyott az iratban.

Személyesen vitte el őfelségének.

Az átfutotta s aztán így szól:

- Igen jól van, kedves Németh, de itt még valamit kihagyott, tegye bele a paragrafust is.

- Fölséges uram - mondá -, legyen kegyes ezt beletétetni mások által, mert én kerestem, de nem találtam meg azt a paragrafust a törvényben.

A »MESSIÁS«

1886

Egy megyei szolgabíró úri módon élte világát, bár tisztviselői fizetésénél egyebe nem volt. Csinált is jócskán adósságokat, persze zsidóknál. Adósságaitól éltes nagybátyja után várandó örökség által remélt megszabadulni.

A nagybácsi azonban egyet gondolt, megházasodott és egy évre fia született.

Midőn a szolgabírónak hírül hozták ezt a családi eseményt, bosszankodva kiáltott fel:

- Ez a gyermek a Messiás! Mert a zsidók megrontására született.

FELSŐBB RENDELETRE

1886

Egy erdélyi kálvinista püspökre az elmúlt haragos időkben ráparancsoltak, hogy imádkozzék a császárért; nem tette; mire még keményebb parancs jött felülről. A püspök ekkor felment a szószékre s így kezdé:

- Felsőbb rendeletre, könyörgöm hozzád Úristen!

TEGYE BE A BANKBA

1886

Tamás úr kegyetlen fukar ember volt; ha egypár garast összezsugorgatott, meg se melegedett nála, vitte a takarékpénztárba. Egyszer éppen ezer forintot kapott kézhez; fúrta a heverő pénz az oldalát, de halaszthatatlan dolga lévén unokaöccsére bízta:

- Eredj csak, Gerzson, tedd be ezt az ezer forintot a bankba.

Gerzson el is ment a pénzzel, de csak nem jött vissza. Tamás úr nyugtalankodni kezdett. Vár estig, akkor felkerekedik, öccsét keresni a kaszinóba megy; csakugyan ott is találja a kerek asztalnál.

- No hát betetted-e az ezer forintot a bankba?

- Be bizony, már el is úszott!

A TOLVAJ ÉS A BOLOND

1886

A miniszterek többnyire jó nevelésű emberek, sima, finom lelkületűek. Sokat el tudnak hallgatni és nyelni. Epéjüket művelt formában öntik ki, de némelykor az őexcellenciás szájukból is kisiklik egy-egy nyersebb kifejezés.

Így történhetett meg, hogy a miniszter egy alkalommal megemlékezvén a hivatalnokáról, indulatosan jegyzé meg egy társaságban:

- Az egyik tolvaj, a másik bolond!

A miniszter úr szavai terjedtek, mint a futótűz. Egyik is, másik is továbbadta. Az egész városban suttogtak róluk. Sõt a hírlapokban is történtek maliciózus célzások a két hivatalnokra. Csak az nem értette már meg, aki nem akarta.

Végre maguk az illetõk is meghallották, mert hiszen nyíltan beszélte mindenki, hogy Rápoltyra és Kempeyre vonatkozott a gorombaság.

Kempey rögtön rohant Rápoltyhoz. Rápolty pedig Kempeyhez. Az úton találkoztak.

- Tudja ön, miként becstelenített meg bennünket õexcellenciája?

- Éppen azért szaladtam önhöz.

- Mit tegyünk? - lihegé Kempey.

Rápolty vállat vont:

- Valamit. De mit? Én is erre vagyok kíváncsi. Tennünk kell.

- Én párbajra hívom ki a minisztert - dühöngött Kempey.

- Nevetséges! Nem fog önnel megverekedni! Mit gondol? Egy miniszter, egy alantas közeggel. Fogadni mernék, el nem fogadja a párbajt, s mit tesz ön ez esetben?

- Lemondok a hivatalomról - kiáltá Kempey.

- Le akar a jövedelmezõ hivataláról mondani - csodálkozék Rápolty. - De hisz akkor ön bolond.

- Úgy - szólt most Kempey hirtelen lecsillapodva. - Ön engem bolondnak tart, uram. Éppen csak azt akartam tudni. Mert ha én vagyok a »bolond«, akkor ön a »tolvaj«. Most már nem nyugtalankodom. Alászolgája.

HIVATALOS ORÁCIÓK

1886

Az ötvenes években történt, hogy a Tisza által elöntött területek, adóleírás céljából helyszínen felveendõk voltak. A cs. kir. megyehatóság egy tudálékos közegét bízta meg az eljárással, ki az illetõ községben megjelenvén, bizalmi férfiakul maga mellé vette a bírót és néhány esküdtet, s valamennyien ladikba ülve, elkezdték a vízborította terület felvételét. Ment is egy darabig a dolog teljes rendben, azonban a ladik a víz alatt húzódó valamely árokparton felakadt, úgy annyira, hogy a tisztelt bizalmi férfiaknak kellett kötözködésig érõ vízben a ladikot ismét mozgó állapotba hozni. Más irányban próbáltak szerencsét, de ott is felakadtak.

A kiküldött biztos meggyõzõdött, hogy továbbhaladni sikertelen, a felvétel csakis szemmérték alapján teljesíthetõ; mit is következõ szavakban adott értésére a község bírájának:

- Bíró uram, hátha a szemmérték tudományos ügyelékének mellékletére függesztenénk hivatalos álláspontunkat, vajmi hasznos szolgálatot tehetnénk a magas kormánynak. Nemde?

- Magyarul tetszett ugyan beszélni a tekintetes úrnak - válaszolá a bíró -, minden szavát azonban nem volt szerencsém megérteni, annyit mégis kivettem belõle, hogy mindnyájan, akik e ladikban vagyunk, hazamehetünk! - S hazafelé fordítá a ladik orrát.

NEM KELL A NÉMET

1886

Kaptafánszky uram fölöttébb szerette az italt és fölöttébb gyûlölé a németeket. Mégis az történt meg rajta, hogy az ital hálátlanul vágta földhöz, mégpedig a legszélesebb utcán a legnagyobb sárba, mely mint a csiriz ragaszkodott belé. Míg ellenben arra menvén Tschauer úr, kincstári volt tisztviselõ, egész készséggel nyújtá kezét, hogy fölsegítse a lesújtott embert.

Kaptafánszky uram elõször is kapott az alkalmon, de amint veszi észre a régi osztrák világbóli hivatalnokot, mérgesen felkiált:

- Nem kell a némettõl segítség!

Ezután mérgesen visszavágta magát a sárba, ismételvén, hogy nem kell a németnek még a segítsége sem, s következetesen ott maradt fekve, míg egy derék hazafi ki nem rántotta a sárból.

ALAPOS DIAGNOSZTA

1886

Dr. Kaczor Benedek, midõn még asszisztens volt a fõvárosban, egyszer principálisával egy lázbeteget látogatott meg. Tapasztalták, hogy a láz, ahelyett, hogy az elõzõ napon rendelt szerektõl csillapulna, növekedõben van. - A principális megtapogatja a beteg üterét, s aztán megpillantván az ágy alatt heverõ gyümölcsmaradványokat, dorgálva mondja:

- Ön gyümölcsöt evett, pedig eltiltottam! Tudatom, hogyha rendeleteimet nem követi, nem állok jót semmirõl.

Ezzel újabb receptet írva, eltávoztak.

Kaczor Benedek útközben azon töprengett: vajon mibõl tudhatta a principális, hogy a beteg gyümölcsöt evett? Végre engedve a tudvágynak, megkérdezte fõnökét.

- Hát amice, az orvosnak szemesnek kell lenni, ez a fõ dolog, én amint szétnéztem, rögtön észrevettem a beteg ágya alatt heverõ gyümölcsmaradványokat, mibõl következtetve ráfogtam, hogy gyümölcsöt evett, és sejtelmem csakugyan nem csalt. A diagnózis megállapításához nemcsak tudomány szükségeltetik.

Megjegyezte ezt magának dr. Kaczor Benedek jól. Késõbb egy vidéki városban letelepedvén, beteghez hívták. Midõn a szobába lépett, elsõ dolga volt fürkészõleg széttekinteni maga körül. Azután megfogta a beteg kezét, s komoly arccal szeme közé néze és a tudományhoz illõ mély hangon mondja:

- Maga lóhúst evett.

- Én! Dehogy ettem - felelt ijedten a paciens.

- No, ne tagadja, engem megcsalni nem lehet és nem is szabad.

- De instálom a fõdoktor urat, hogy tehetném én azt, hiszen nyelni sem tudok.

- Nekem az mindegy! - förmed fel a doktor -, hanem az egyszer tény, hogy maga lóhúst evett, mert hiszen a megmaradt nyereg még most is az ágya alatt van.

MILYEN VALLÁSÚ?

1886

Képviselõházunk egyik kiváló tagja utazott a fõvárosba; útitársa a vonaton egy Somogy megyei patriarchális öregúr volt - ki vele csakhamar ismeretséget kötött, s beszélgetés közben azt kérdezé:

- Szabad tudnom, a képviselõ úr milyen vallású?

- Nem az, ami urambátyám - volt a válasz.

- Hát, hogyan tetszik azt tudni?

- Ez igen egyszerû - felelt a képviselõ -, a katolikus sohasem kíváncsi a másik vallására, s így ön nem katolikus; a lutheránus meg nem meri kérdezni, mert attól fél, hogy tõle is megkérdezik: így hát ön nem lutheránus; a református azonban büszke az õ magyar vallására, s szereti másoktól kérdezni, hogy nem-e »részükrõl való?«: így hát, uramatyám, ön református?

A jó öreg beismerte, hogy a képviselõ úr csakugyan eltalálta az õ vallását. Mire a képviselõ azt mondta:

- Én kitaláltam, urambátyám melyik valláshoz tartozik, mármost tessék kitalálni, hogy én miféle vallású vagyok?

KONDOROSY GÁBOR

1886

Büszke volt õsnemesi címerére, de még büszkébb volt keresztnevére, mert benne volt a bor. Áldotta is édesatyja emlékét, hogy õt Gábornak kereszteltette. Õ maga is csupa »bor«-os neveket adott gyermekeinek, fiai sorba Gábor. Tibor, Libor, Jámbor neveket kapták a keresztségben, leányának pedig Borbála nevet adott. Mikor azonban ötödik fia is világra jött, ennek már nem jutott boros név, hasztalanul kutatott a lõcsei kalendáriumban; de hogy legújabb szülöttének nevébõl még se maradjon ki egészen a bor, Boromei Károlynak kereszteltette.

Nagyon szerette a bort. S ez a hálátlan folyadék mégis hányszor megcsúfolta szegényt!

Egyszer, úgy reggel felé ott találták az utcán, amint egy ház falának odatámaszkodva a szemben levõ házsorra mereven nézett. Kérdezték, mi lelte, mit néz oly merõen?

- Ne zavarjatok - felelé -, látjátok, hogy forognak elõttem azok a házak? Megvárom, míg az enyim ide forog, s aztán könnyebben érek haza!

De nem tudom, megismerte volna-e, ha csakugyan odaforog vala a háza, mert éppen õ kérdezte meg egy éjjel az õrtõl:

- Ugyan barátom, mondja meg, hol lakik Kondorosy Gábor?

- Ugyan ne tessék tréfálni - felelt az õr -, hisz a tekintetes úr, Kondorosy Gábor!

- Nem azt kérdem én! - volt a válasz - mert, hogy én vagyok Kondorosy Gábor, azt sejtem, de azt nem tudom, hogy hol lakik.

Egy idõ múlva pedig történt, hogy a városi magisztus, melynek különben õ is tagja volt, elhatározta, hogy világíttatni fogja az utcákat. Egy csúf, zimankós novemberi napon le is verették a lámpacövekeket. Nem messze az õ házától állítottak fel egyet, hanem õ arról bizony megfeledkezett, mikor úgy éjfél után hazafelé botorkált, s az lett belõle, hogy a lámpakaróba beleütközött.

Szóval azon vette magát észre, hogy egy magas, sovány alak útját állotta, s megütötte.

Gáborban felfortyant erre a virtus és mellbe lökte az alakot, rákiáltva, hogy:

- Félre az útból, hé!

Hanem az a goromba »tuskó« nagyon megütötte a kezét. Ez már több volt, mint amennyit eltûrhetett volna.

- Jöjj hát birokra, ha mindenáron belém akarsz kötni!

S azzal átnyalábolva a lámpakarót, minden erejébõl birokra kelt vele. A harcnak az lett a vége, hogy lába megsiklott a sárban s úgy esett hasra, hogy csak úgy nyekkent. Nem akarta azonban elismerni teljes meggyõzetését s indignálódva kiáltotta:

- Nem becsület így bírkózni; gáncsot vetettél a lábaddal!