AZ ÖRDÖNGŐS PROFESSZOR

1886

I. fejezet

A holló és a seregély beszélgetése

Bizonyosan hallottak már kegyelmetek a »Magyarok istenérõl«, aki az õsi néphit szerint külön is vigyáz ránk, óvó palástjával beföd, ha bajunk van, védõ karját nyújtja, megsegít a szükségben, hanem megköveteli azt is, hogy: de ám mi magunk sem hagyjuk el magunkat!

Ha külön istene van a magyaroknak, hogy ne lenne külön ördöge is, hiszen mégis csak könnyebb dolog ördögre tenni szert.

A mi nemzeti ördögünknek a becsületes neve se nem Belzebúb, se nem Asmódi, hanem nemzetes és tudós Hatvani István uram.

A franciák azzal szokták haragítani a németeket, hogy az ördög Bajorországban született, s õ lett minden ördögnek atyja.

No, a mi ördögünk nem ebbõl a nemzetségbõl való, mert ez Rimaszombatban született 1718. esztendõben, becsületes szülõktõl, atyja Hatvani Gergely lévén, anyja pedig Mester Judit asszony.

A kis Hatvani Pistán már korán meglátszott, hogy nagy esze van, szeretett kint kóborolni a természetben s annak a titkait fürkészni, s már mint gyermek felülmúlta a tanítóit a tudományokban. A híres nevezetes Kármán András losonci professzor húsz éves korában azt mondta neki:

- Fiam, te már mind tudod azt, amit mi mindnyájan tudunk. De ezt nem azért mondom, hogy már ne tanulj többé semmit, sõt inkább ez sarkantyúzzon téged minél több és több ismeret szerzésére, mert a tudomány olyan forrás, hogy aki abból keveset ivott, azt is sokallja, de ki sokat ivott, az kevesli és még többet kíván. Azért hát menj ki, fiam, tapasztalatokat szerezni idegen országokba, idegen népek tudását megkóstolni és átültetni ide.

Úgy is tett Hatvani Pista, összeszerezte az útiköltséget és kiment a világba, ahol egy híres tudósnak vagy bölcs embernek hírét hallotta, azt fölkeresé. Élt akkoriban három nagy tudós a világon, név szerint Müszenbrok, Bernut és Gronov, akik a természet titkait fürkészték, s a titkos földi erõk fölött is uralkodni tudtak a tudományukkal. Hatvani Pista be tudott férkõzni mind a hármukhoz, s kileste mesterségüket. Fogékony esze keresztül látott csakhamar mindent.

Ezalatt otthon nagy híre ment lángelméjének és ügyességének, úgyhogy a nagyhírû debreceni református kollégium professzorának választotta, s levelet küldött utána Belgiumba, hogy haladéktalanul jöjjön haza. De Hatvani Pista azt felelte nagy szerényen a debrecenieknek:

- Köszönöm a kegyelmetek megtisztelõ kívánságát, de biz én haza nem megyek ez idõ szerint, mert még nem szedtem annyit a zsákba, hogy azt immár bekössem.

Nem is jött haza, csak aztán egy év múlva, amikor is nagy tisztességgel fogadták Debrecenben. Maga a fõbíró is, Szerednyei Gáspár uram, díszebédet adott tiszteletére, amelyen Debrecen legelõkelõbb emberei részt vettek, s mindnyájan magasztalták a tudós ifjú szerénységét és bölcsességét.

De mit ért ez Hatvani Pistának - vagyis most már nagytiszteletû Hatvani István uramnak, ha a fõbíró uram Fruzinka nevû hajadon leánya még rá sem hederített.

Pedig ez a lány legott lángra lobbantotta a szívét. Sohasem látott még õ ily szép tojásdad arcot, olyan két világító fáklyát, mint annak a két nagy fekete szeme, hát még a fölséges nyulánk termet, a kápráztató mosoly és a szemvesztõ gödröcskék az arcán, ha nevetett!

Mellette ült az ebéd alatt, beszélgetett vele, de észrevette, hogy Fruzinkát jobban érdekli egy fiatalember, aki nem oly nagy kitûnõség mint õ, aki az asztal végén ül, aki a helyett hogy professzor lenne, csak egy jámbor diák: Butykai Károly. Oda kacsingatott Fruzinka a selymes pillái alól lopva.

Attól a naptól kezdve meg volt igézve Hatvani uram, se nyugta, se öröme, ahol és amikor csak tehette, fölkereste Fruzinkát, szépelgett neki, kellemeztette magát elõtte, de hasztalan, a lány szívét nem bírta a maga részére nyerni. A diáké volt az már!

Mit ér hát az egész tudománya, ha a bohó kis lány fölött sem bírt vele uralkodni, ha nem tudta magát vele megszerettetni?

- Istenem, istenem, hajlítsd hozzám a szívét! - Így fohászkodott nemegyszer égõ homlokát tenyerébe temetve, de a szíveket az isten sem hajlítja át egykönnyen.

A debreceniek sokat pletykáztak Hatvaniról, a tudományáról és szerelmérõl. A pletykás emberek nyelve görbén mozog. Egyik is kigondolt valamit, másik megtoldva adta s így keletkezett Hatvaniról sok-sok esztendõn át nem egy ördöngõs mese, s ezek a mesék halála után is nõttek, mint a guruló hógolyók.

Hogy - azt mondják - mikor hiába fohászkodék az istenhez Fruzinka szerelméért, egy éjjel, amint a kollégiumban levõ lakásán nyugtalanul hánykolódik ágyában, az ördögtõl kért segítséget.

- Oh pokol, pokol, segíts meg szerelmemben.

Alighogy ezt kimondta, s félig elszenderedik, szobája nyitott ablakán át hallja, hogy az ablakpárkányra szárnyait csattogtatva két madár röpül, s elkezde emberi hangon beszélni. Az egyik seregély volt, a másik holló.

- Hol vagyunk, seregély öcsém? - kérdé a holló.

- Ez bizony a debreceni kollégium egyik ablaka, bátyámuram.

A két pihenõ madár elkezdett most mindenfélérõl beszélni, míg egyszer csak így szólt a holló:

- Hej öcsém, van ám ennek a kollégiumnak a padlásán egy könyv, »Mágyiká«-nak hívják, többet ér ez a könyv egymaga, mint hét ilyen város, amekkora Debrecen. A professzorok sem ösmerik, sokszor kotoráznak körülte, de szemükbe sem ötlik a hitvány táblája miatt. Pedig akié egyszer ez a könyv lesz, az uralkodni fog a szellemek fölött, akik engedelmesen végzik el minden kívánságát.

Hatvani felült ágyában, hallgatta lélegzetfojtva, hogy egy szót se veszítsen a madarak fecsegésébõl.

- Csakhogy nehéz ám hozzáférni - folytatta a holló -, mert úgy oda van ragasztva három asszonyi hajszállal a házboltozat tégláihoz, hogy nincs az az anyaszült ember, aki fölemelje.

- Akkor hát annyi ez a könyv az emberekre nézve, bátyámuram - felelte a seregély -, mintha nem is lenne.

- No, nem éppen annyi; mert ha a Szent-György nap éjszakáján a temetõben gyík vérével megkenné valaki a kezét, az elemelhetné a könyvet. De valami nagy öröme nem lenne benne.

- Hogyhogy? - kíváncsiskodik a seregély.

- Mert elõször három dolgot kell kívánni, amit azok ne teljesíthessenek. De elég is már a tereferébõl, seregély öcsém. Megpihentünk, szálljunk tovább, tudod, hogy reggelre a londoni temetõben kell lennünk.

A madarak elröpültek, de mikor a professzor reggel fölébredt, s kidörzsölte szemeibõl az álmot, olyan elevenen állt elõtte egyetlen szó híján a pihenõ madarak éji beszélgetése, hogy szentül hitte, nem álmodta, hanem igaz volt szóról szóra.

II. fejezet

A Mágyika és a három lehetetlenség

Alighogy megmosdott, megreggelizett, sietett fel a kollégium padlására, hol a nagy lim-lomban csakugyan volt egy penészes ócska könyv, mely úgy odaragadt a padláshoz, hogy nem lehetett onnan elszakítani.

Ez volt a csodálatos »Mágyika«. No, majd az enyim leszel, gondolá Hatvani, alig várván Szent-György napjának éjszakáját, hogy kimenjen a temetõbe gyíkot keresni. Szent-György napkor még nagy ritkaság a gyík.

Cudar, sötét éjszaka vala, egymást érte a mennydörgés és villámcsattogás A boszorkányok éppen akkor indultak a Gellérthegyre gyûlésre, s a debreceni temetõ volt az indóházuk. Ott szerszámoztak. Nagy István uram egy kecskebakon lovagolt, a köpcös Bujdosó Mihály, a városi hadnagy, egy szúnyogra ült rá, Kartalyné asszonyom lapáton, a szép Kun Borbála (ni, hova keveredett az is) seprõn, a vén Igaliné peméten. Érdekes karaván volt az így.

Hatvani uram nem ijedt meg tõle, még csak nem is igen bámészkodott, mert hiszen egyéb fontosabb dolga volt most; hidegen, rendületlen nyugalommal járt-kelt a sírok között, nézelõdve, nem-e surran elõ valahonnan egy gyík.

Hát amint ott botorkált, egyszer csak rásüt a holdvilág a múlt héten elhalt Csapóné sírjára, s annak a rögei közül elõmászik egy gyík, apró szemeivel ránéz Hatvanira.

- Enyim vagy! - kiáltá a professzor és rátaposott.

Lába alatt megrázkódik a föld, fele a síroknak behorpadt, de a gyík is halva maradt.

Nosza hamar fölvette, rákente vérét a kezére és hazament, azazhogy még elõbb, ugyanabban az éji órában fölmászott a kollégium padlására, s lehozta onnan a könyvet. Az könnyen engedett; a három asszonyi hajszál most már nem volt erõsebb, mint bármely más közönséges nõi hajszálak. (Az igaz, hogy azok is elég erõsek!)

Elérte, ami után áhítozott; még jobban behatolhatni a föld alatti titkokba. S azon felül minden vágyát teljesítheti. Övé lesz most már Fruzinka is. Ott volt hóna alatt a Mágyika, a tudományok tudománya. Örömreszketve vitte lefelé a lépcsõkön szobájába.

De hátha nem volt igaz a madarak beszéde?

Bezárta az ajtót belülrõl, ráhúzta a függönyt az ablakra, egy imádságot rebegett az istenhez, s csak akkor, mindenre elkészülve, nyitotta ki szívdobogva, halálos sápadtan a Mágyikát.

Egyszerre hét szellem ugrott az asztalhoz különbözõ alakban és ruhában, egyik törpe, másik óriás, a harmadik egy szemû, a negyedik kilenc kezû.

- Mit parancsolsz, urunk? - kiálták a szellemek, ki vékonyan, mint a síp, ki vastagon, mint a mennydörgés, de valamennyi gúnyolódóan.

- Hozzatok nekem olyan némát, aki beszéljen - mondá Hatvani fojtott félénk hangon.

A szellemek ránéztek némán, de meg sem mozdultak.

- Hozzatok idei darunak tavalyi tojását - folytatta bátorkodva a parancsolást.

Az alvilági lelkek lesütötték fejüket, mintha az orruk vére folyna.

- Ej, hát semmit sem tudtok - kiáltott fel Hatvani. - Azt parancsolom harmadszorra, sütögessétek ki nekem pipaszáraknak a fõbíróné kisasszonyának a szöszke hajszálait.

A szellemek mind térdre borultak erre, mély alázattal, nagy jajgatással és könyörgéssel:

- Mind lehetetlenség uram, amit kívánsz. Rabjaid vagyunk! Gyõztél rajtunk! Téged szolgálunk!

Így támadt Hatvaninak a nagy ereje a természet felett, melyet sokan féltek és bámultak. A debreceniek mind megesküsznek rá, hogy éppen úgy nem került nagy fáradságába fergeteget támasztani, mint a legmagasabban úszó felhõket széjjel parancsolni. Olyan könnyûséggel szállt - azt mondják - a levegõben, mint ahogy lebocsátkozott a föld üregeibe. Értette ám a nagytiszteletû úr még a vakondok nyelvét is.

S mindannyi ritka tulajdonság mellett biz’ isten szép dolog tõle, hogy nem lett palatinus vagy király (ami neki tetszett volna jobban), hanem megmaradt debreceni professzornak s élt békességben, barátságban az odavaló jámbor polgárokkal, inkább jót cselekedve, mint rosszat a rettenetes hatalmával.

III. fejezet

Mi mindenfélét cselekedett Hatvani uram a »Mágyika« erejével?

Szorgalmatosan oktatgatta tanítványait, maga pedig szerényen élt egyetlen szobácskájában ezután is, mindössze egy inast fogadott, aki tisztogatott rá.

Az inast Bugyi Andrásnak hítták, jó tagbaszakadt hajdúszoboszlói gyerek volt, aki kilenc húszas havibért kapott.

Hanem ezekkel a húszasokkal ugyancsak megjárta mindig.

Mikor fizetett velök, jók voltak, de az új tulajdonosnál legott ilyenné lett a köriratuk: »Andreas Bugyi Rex Hungariae« (Bugyi András Magyarország királya). Természetesen rajta csípték Bugyit mindannyiszor, a bíróság elé vitték, de hasztalan. Mert a bíró szeme elõtt már megint egészen rendessé lett a húszas s csak Bugyi András föladóit nevették ki, hogy a szemök káprázik.

Bugyin kívül még egy takarítónõje is volt a nagytiszteletû úrnak, özvegy Magyariné asszonyom, aki azelõtt a fõbíróéknál szolgált, de most mellékesen kofamesterséget is ûzött a debreceni piacon.

Bennfentes lévén a fõbíróéknál még mindig, Hatvani uram rávette, hogy a Fruzinka aranyhajából hozná el neki a leghosszabb három szálat.

- Az a legkönnyebb - mondá Magyariné.

- Háládatos leszek kendnek érte. Holtig megemlegeti, úgy megszolgálom - ígérte a nagytiszteletû.

Magyariné asszonyom addig ólálkodott, settenkedett a fõbíróéknál, hordogatván titkos híreket Butykairól, a diákról, míg egyszer kileste a legjobb alkalmat, mikor Fruzinka éppen a haját bontogatta.

- Hej, kisasszony lelkem, nem jó állása van annak a maga selyem hajának. Nem úgy fonják már manapság a varkocsot. Mikor Rhédeiéknél szolgáltam, akkor kinéztem én, hogy a frájj milyen formát ad a méltóságos kisasszony hajának. Adja ide, lelkem, azt a fésût, majd megmutatom én, mi illik legjobban a szép patyolat orcájához.

Fruzinka mosolygott, és természetesen átengedte a fésût. A ravasz Magyariné most már észrevétlenül húzhatta ki a leghosszabb három hajszálat és vitte azon nyomban a professzornak, aki bezzeg megörült, majdnem táncolt széles kedvében. No, ugyan bolondok ezek a tudós emberek!

- Köszönöm, Magyariné asszonyom, most csak kend menjen a dolgára a piacra, egy óra múlva én is arra megyek és meghálálom a fáradságát. Elõbb egy kis dolgom van még.

Az a »kis dolga« pedig a nagynál is nagyobb volt; bezárkózott, elõvette a »Mágyiká«-t, melyet mindég egy vaskondérban tartott elrejtve, a három hajszálat betette a hetvenhetedik lapra, különös bûvszavakat morogván. »Szeress, szeress, szeress!« kiáltá azután háromszor egymásután, az ördöngõs könyvet becsapva.

Mert hiszen bírhatta volna õ Fruzinkát, a szellemek rögtön odahozhatták volna, ha parancsolja, de õneki a lány vonzalma kellett. Mert a szerelem úgy édes, ha magától jön.

Ez a varázslat hát arra való volt, hogy a leány szívét maga felé hajlítsa; és úgy is lett, Fruzinkában ettõl a perctõl fogva csodálatos vonzalom ébredett Hatvani iránt.

Mihelyt ezt elvégzé, a piac felé vette útját, hol ott Magyariné üldögélt a heti sokadalomnak közepette, petrezselymek, répák és tojásokkal rakott kosarak mellett.

Hatvani hozzálép, s a népség szemeláttára megvesz a garabolyából három tojást egy garason. Kissé odább menve a sátrától, feltöri az egyik tojást, hát egy arany van benne, feltöri a másokat, harmadikat s íme mindenekbõl egy valóságos körmöci sárga csikó hull ki.

Uccu, rohant erre minden élõ lélek a sátor felé, s három négy forintjával keltek a Magyariné tojásai.

…Azóta sem volt olyan nagy ára a tojásnak Debrecenben!

Hanem arany sem volt a debreceni tojásokban azóta - már tudniillik azóta, ahogy Hatvani uram feltörte a harmadik tojást, mert a többiekben oszt nem volt semmi.

Híre ment ezeknek a dolgoknak apródonkint. Az emberek súgtak-búgtak egymás közt.

Némelyek nem hitték, mende-mondának tartották. Igazi vastagnyakú kálvinista nem hisz a csodáknak: akik hitték, legfeljebb a fejüket csóválták, találgatván, hátha valami nyitja van.

Magyariné, aki olyan jó vásárt csinált, hogy meggazdagodott utána, telekiabálta a várost; így-úgy, az õ tojásaiban arany volt. Õ nem hitte szemfényvesztésnek, mert az tisztán a tyúkjai érdeme. Csak már legalább azt tudná, melyik az aranyos a kilenc tyúkja közül? Addig-addig csacsogott-fecsegett, míg figyelmessé lõn a városi hatóság, elkoboztatta a tyúkokat, mint a boszorkányokkal cimborálókat és máglyára ítélte, nyársra húzatván testöket.

Ambrus Imre és Kocsay István városi tanácsnokok kiküldettek, hogy hivatalosan kóstolják meg a tyúkok húsát - de biz az csak olyan volt, mint a közönséges tyúkhús.

IV. fejezet

Hogy gyõzött a pokolbeli kísértet felett

Nemsokára - egy este -, amint éppen vacsorált otthon Hatvani, benyit hozzá Magyariné asszonyom.

- No, mit akar kegyelmed? - förmed rá a professzor, ki jól ösmerte az emberi háládatlanságot és telhetetlenséget -, talán bizony a három aranyát jött visszakövetelni?

- Nem biz én, nagytiszteletû uram, de a segítségéhez fordulok, mert tán tetszik tudni, hogy a férjem, Magyari Mihály meghalt a múlt hónapban - panaszlá az asszony bánatos hangon.

- Azt akarja, föltámasszam az urát? - kérdé Hatvani.

- Dehogy akarom… isten ments - fakadt ki Magyarinéból az ijedelem -, hamarább szeretném megfordítva.

- Hogy érti azt, Magyariné asszonyom, megfordítva?

- Úgy, hogy hazatér az uram éjjelenkint, kérem alássan és rémítõ csalarákat csinál otthon, láncait csörgeti, végigdörömböl a padláson. Borzalom azt végighallgatni.

Hatvani uram megkönyörült rajta és így szólt:

- Nagy szolgálatot tett nekem kegyelmed, legyen nyugodt, megszabadítom a kísértettõl!

Még azon éjjel egyes-egyedül, kiballagott a temetõbe, s szépen meghúzódva várta egy szomorúfûz alatt a lelkek óráját. Íme, pont éjféli kakaskukorékoláskor fölhasad a Magyari uram sírja, s onnan kivonszolja õkegyelmét egy fekete kutya, megrázza, csontjai kihullottak, mint a kukorica a zsákból, a bõrébe maga a kutya búvik bele s tart szapora lépésben egyenesen a Csapó utca felé, ahol Magyariné lakik. Úgy ment a gyehennára való, mintha nyílból lõtték volna ki.

Hatvani ekkor elõlépett, összeszedvén a kihullott csontokat, rájok ült, majd bûvös kört csinált maga körül a varázsbottal. Nem kellett sokáig várnia. Nagy csaholással, csörtetéssel alig egy óra múlva visszatér a fekete kutya és meghõköl, amint a csontokat keresve, meglátja Hatvanit rajta ülve.

- Ember, add ide a csontokat! - üvölti.

- Kutya, nálam nincs csont - feleli Hatvani.

- Azt add ide, amin ülsz - követeli a kutya.

- Én a székemet nem adhatom - kötölõdzik a professzor.

Kivicsorította erre a fogait a kutya, egyet vonított, mire egy egész falka ördög és kísértet összeröffen Hatvaninak rohanva, de a bûvös körön átlépnie egyiknek sem lehetett.

- Látom, hogy emberemre akadtam - mondá most a kutya könyörgõ hangon -, de látod, a csontokat vissza kell tennem, ahonnan vettem, könyörülj rajtam, add ide õket, nem bánom, kérj értök, amit lelked, szíved kíván.

Hatvani gondolkozott egy darabig, végre így szólott:

- Jól van, hozz ide gyorsan egy zsák aranypénzt, továbbá egy köböl mákot és egy köböl kölest, szórd össze, keverd meg s aztán válogasd szét, de úgy, hogy akár a mákban, akár a kölesben egyetlen idegen szem sem legyen.

Hozta a pénzt, a kölest, a mákot, gyorsan hozzáláttak az ördögök és kísértetek a szemezgetéshez, de bezzeg, akármilyen szapora volt is a munka, tovább tartott, mint kellett volna, mint ahogy az alvilági rendtartás engedi, ütötte a kollégium tornyán az egy órát éjfél után s ördögök, kísértetek legott elsüllyedtek a feneketlen mélységbe.

A csontokat most már külön eltemette Hatvani egy arra csinált bûvös körbe, azokkal nem incselkedik többé az ördög, most is ott pihennek, porladoznak háborítlanul a debreceni temetõben.

V. fejezet

Miként folyt le Hatvani professzor nagy vacsorája,
melyet az õ kis szobájában rendezett?

Ezalatt annyira híre ment Hatvani csodás tudományának, hogy részint félelembõl, részint tiszteletbõl mindennemû becsülettel elhalmozták Debrecenben. Nem volt az a lakodalom vagy keresztelõ, ahol ne lett volna meghíva. Ott is rendesen az asztalfõn ült.

De valamennyi úriház közt, talán mondanom sem kell, legjobban érezte õ magát a fõbíróéknál, kivált amióta Fruzinka is olvadékony pillantásokat vetegetett rá. Együtt fecsegtek, éldelegtek a gyönyörû gyermeklánnyal órák hosszáig, s ezek voltak Hatvaninak a legboldogabb percei életébõl. Maga a fõbíró nem nagyon bánta az így kifejlõdött viszonyt, de a Fruzinka gonosz mostohaanyja ellene volt, s egyszer hangosan azt találta a száján kiejteni: »Ugyan mit akar veled ez a boszorkánymester?« A professzor meghallotta, minélfogva nagy méregbe jött: »No, megállj, gondolta magában, majd megkeserülöd te még ezt!«

Egy farsangi ebéd után a fõbíróéknál, mikor szétmenõben voltak a vendégek (sok nagyralátó família és elõkelõ perszóna), Hatvani meghítta mindnyájokat másnapra vacsorára:

- De mind eljõjjenek ám kegyetek, mert különben megharagszom.

- No hiszen van is hova hívni bennünket! - csóválgatták az emberek a fejüket. - Abba az egyetlen füstös szobájába! Köszönjük alássan az olyan vendégséget, mint aminõ az lesz. Hanem azért menjünk, uraim és asszonyaim, hadd lássuk meg legalább a bolondos tréfát.

Így szapulták, mosták, de azért megjelentek egytõl egyig, szám szerint vagy nyolcvan. S amire keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tûzhelyen játszadozó két macska meg egy rossz fazék, melyben hamu fõtt.

Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legkorábban érkezõ két vendég benyitott.

- Teringettét most jut eszembe! Igaz biz az. Én vacsorára híttam az urakat. Ejnye kutyaláncos! No, nem tesz semmit, ha már itt vannak, tessék kérem leülni.

Szûk, barátságtalan odu volt a professzor úr szobája: az elsõ vendégek fitymálva méregették.

- Mindjárt itt lesznek a többiek is - mondá Hatvani kézdörzsölgetve.

- De vajon hova férnek el itt? - felelt fel itt gúnyos mosolygással az egyik vendég, gondolom, a városi levéltárnok.

- Majd csak elférnek - nyugtatta meg Hatvani szerény hangon.

S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a kicsiny szoba úgy, hogy utoljára olyannak látszott, hogy még Budán a királyi palota terme sem különb. A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek, ami jó és öt világrészben megterem, mind rajtok volt. Arany kanalak, sótartók, ezüst tányérok, kristálypoharak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja, honnan, honnan nem, minden vendég háta mögött ott termett egy-egy cifra ruhás inas, aki felszolgálta. A fõispánnál sincs ilyen nagy pazar fény!

A falak mellett köröskörül igazi élõ fák nõttek, indáik fölkúsztak a gerendákig; ott dinnye, amott körte, a túlsó oldalon zöld uborka és barack díszlett. Akinek kedve volt, szakíthatott magának.

Valaki az egyik uborkához is nyúlt, hogy leszakítsa, de megjárta vele, a fõbíróné (a szép Fruzinka mostoha anyja) ijedten sikoltott fel:

- Jaj az orrom… az orrom! Eresszék el az orrom!

Lett bezzeg nevetés, s a nagy sikolyra aztán el is eresztette az uborkát az illetõ, mert különben jaj lett volna a fõbíróné orrának.

Hanem egy baja mégis volt a vacsorának. Akárhogy nézelõdtek a vendégek, mindent láttak, de bort nem. Minélfogva a fõbíró mindjárt az elsõ pecsenyénél, amikor a pohárköszöntõt szokás mondani, felszólalt imígy magyarosan:

- Szállanék valamerre, emelném poharamat, de nem lehet, mert a magyar ember nem bírja fölemelni poharát, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed pedig, úgy látszik, kifelejtette a borocskát.

Hatvani közbevágott:

- Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak friss vizet, legjobb. A bölcs Seneca is azt mondja…

- Nem bánom én, nagytiszteletû uram, mondjon Seneca, amit akar, de nekünk kell - kiáltott fel a fõbíró -, teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehet ezt a finom vacsorát így elcsúfítani?

Hatvani úgy tett, mint aki nagy zavarban van, hol a füle tövét vakarta, hol a feje búbját.

- Ejnye ejnye… Már most mi az ördögöt csináljunk hát? No, valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon.

Felhajtotta az asztalterítõt, fúrót vett elé, s egy lyukat fúrt az asztallábba.

- No, ide azokat a poharakat!

Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztallábból.

- Huh, de fölséges ital! - dicsérgette a fõbíró. - Nekem is van ebbõl a fajtából otthon egy hordóval.

A professzor pajkosan mosolygott erre, mert hiszen a fõbíró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével. (Derék egy könyv volt ez a Mágyika!)

Hanem ez az asztal sem volt tréfa dolog. Egy asztal, a melyiknek a lábából bor csurog! Mennyivel tehetetlenebbek a mai boszorkánymesterek, akik legfeljebb táncoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem táncolt, hanem táncoltatott. Mert mi tûrés-tagadás, csakhamar táncba rúgott ki a jókedvû vendégsereg, maga a professzor úr is járta Fruzinkával, túlságosan ki volt pirulva az arca mind a kettõnek. Az öreg asszonyok suttogtak valamit errõl egy fügefa alatt.

- Hej, Fruzinka lelkem - így kezdé Hatvani a tánc hevében -, ha maga valaha az én feleségem lehetne.

Fruzinka sóhajtott, s félénken rebegte:

- Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni? Hajítsa el azt a pokoli könyvet elõbb, tépje szét, dobja ki a szemétre és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek.

Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani:

- Ne kívánja azt tõlem. Nem tudok lemondani a hatalmamról.

- Az én kedvemért sem? - suttogta Fruzinka édes, csábító nézéssel.

Hatvani nem felelt, csak a fejét horgasztotta le. Azután dolga is van, mert a vendégek egyszerre haza kezdenek készülõdni. Fõbíróné asszonyom, ki még most is restelli a vacsora elõtti uborka-históriát, mogorván hozza a krispint, hogy Fruzinkára adja.

- Maradjunk még mamám egy kicsit - rimánkodik a lány.

A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet õket visszatartani.

- Igazán itt akar még maradni? - kérdé a professzor Fruzinkától.

- Hogyha akarnák! - felelte a lány gyöngéden simulva a professzorhoz.

Hatvani erre az asztalhoz lépett, rácsapott a közepére a bütykös nagy ujjával s uramfia… egyszerre tódulni kezd be ajtón-ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog le, mintha öntenék. Az ár nõttön nõ. A férfiak káromkodnak, a nõk ijedeznek és sikoltoznak.

- Én istenem! Mi lesz ebbõl? Jaj, jaj! Segítség!

Van lárma, zavar, az ijedezõk felugranak az asztalra, a nõk felfogják a szoknyájukat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani mosolyogva nyugtatja meg:

- Ne féljen semmit, nem lesz baj, a szoknyácskája nem lesz csatakos. Szemfényvesztés az egész és csak arra való, hogy még itt maradhassunk egy kicsit. Lássa, mire jó az a gonosz könyv?

- De azért csak mégis dobja a tûzbe a »Mágyiká«-t - rimánkodik Fruzinka, két kis kezét összetéve szépen.

- Mindnyájan elveszünk, megfúlunk - kiáltozta a fõbíróné kétségbeesetten, s valóban már térden felül ért a víz, noha a székre állott.

Hatvani belátta, hogy elég volt a tréfából ennyi, újra ráütött az asztalra s rögtön eltûnt a víz, olyan szárazzá változott a szoba, mint annak elõtte volt.

Lett bezzeg vidámság, hahota a rémület után, némelyek azonban megbotránkozván, duzzogva mentek kifelé. Ott künn ezalatt olyan nagy hómacskák estek az égbõl, hogy a kisebb házak mellett az ablakig ért a hó.

Akiknek nem volt bagaria csizmájuk, azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltõl.

- Hej, de jó volna most egy-két szán, amely hazaszállítgasson bennünket.

- Ha csak az kell - mondá Hatvani -, hazaszállítom én a kedves vendégeimet szívesen.

Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele az udvaron a hóban s mind a kettõbe négy-négy lovat. Hopp! Egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a paripák nyugtalanul.

- Tessék felülni kérem, tessék, tessék uraim, hölgyeim. A merészebbek fel is ültek némi húzódozás után, s a két szán röpülve siklott tova a havon, a csengõk a lovakon messzirõl szóltak…

Reggelre aztán ki-ki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, elcsigázva, cudarul elkoptatott ruhában.

Nem vacsoráltak ezek tegnap semmit, de még kevésbé utaztak szánon. Incselkedõ gonosz szellemek a havon ülve vontatták õket hazafelé.

VI. fejezet

A diák szomorú esete és Hatvani halála

Fruzinka napról napra szerelmesebb lett Hatvaniba, s elidegenedett apródonkint Butykaitól, a csinos szőke diáktól, aki hiába irkálta immár hozzá a sok szerelmes verset.

Butykai csakhamar észrevette a leány változását, de a rettenetes valóság csak akkor tárult ki előtte egészen, midőn meghallotta, hogy Fruzinka, aki igen szépen tudott festeni, lefestette Hatvanit, s oda ajándékozta neki, mire Hatvani uram egy gyémántos gyűrűt küldött neki, amit a leány örökké ujján viselt.

- A professzorba szerelmes - dörmögte Butykai, bosszút lihegve. - Bizonyosan a Mágyikával csavarta el a szívét tőlem. De megkeserüli, fogadom.

Butykai merész, szenvedélyes fickó volt, s ha valamit föltett, azt végre is hajtotta.

Elhatározta, hogy a Mágyikát ellopja a professzortól, s aztán ő maga lesz a hatalmas, ami most Hatvani. Fruzinka is őt fogja szeretni ismét.

Mikor a tanár nem volt otthon, akkor ment el a szállására. Könnyű volt neki bejutni, megmondta Bugyinak, az inasnak, hogy a kalkulus könyvért küldte haza a nagytiszteletű úr. Sokszor megesett ez azelőtt is.

Addig kutatott, keresgélt, míg egyszer csakugyan rátalált a »Mágyiká«-ra és kinyitotta.

A szellemek csörtetve rohantak elő:

- Mit parancsolsz?

- Hozzátok nekem elő rögtön a főbíró Fruzinka nevű leánykáját.

Alighogy kimondta, nyomban ott termett előtte a gyönyörű leánygyermek, de bánatos volt arca, nem mosolygó, a fejét is elfordította a diáktól szemrehányón s ahelyett a Hatvani arcképe felé fordult, melyet ő festett, s melyhez most így esengett, kezeit tördelve:

- Oh kedvesem, jöjj, segíts rajtam.

Nyilván az előérzete súgta, hogy nagy veszedelemben forog.

Butykait elfutotta erre a pulykaméreg; de a szellemek nem engedték még dühöngeni sem, türelmetlenül kérdték újólag:

- És még mit parancsolsz?

- Törjetek és szaggassatok itt össze mindent - rendelé, a gyűlölt arcképre gondolva, melyet Fruzinka nézett. Mit tudta azt a szegény diák, hogy lehetetlenséget kell kívánni.

Egy perc alatt össze volt törve és szaggatva minden, a bútorok a képek - de Fruzinka is, Butykai is.

Mikor a professzor hazajött, a rettenetes pusztulásra mindjárt megértett mindent, és sírva borult a földre.

Azután összeszedte széttépett testükből a dirib-darabokat, külön a Fruzinkáét, külön a Butykaiét, s kinyitotta a Mágyikát.

A szellemek előugrottak:

- Mit parancsolsz urunk?

- Rakjátok össze a testeket úgy, ahogy voltak, s leheljetek beléjök életet.

A szellemek elkezdtek jajveszékelni.

- Nem tehetjük. Az lehetetlen! Amit egyszer összetéptünk, azt mi helyre nem hozhatjuk. Mi csak rontani tudunk, de teremteni nem. Életet csak az Isten adhat!

- Akkor hát takarodjatok a pokolba - ordítá a Hatvani fájdalmasan, s össze-vissza rugdosta őket. - Ne merjetek elém jönni többé!

Üvöltve, nyögve elkotródtak, Hatvani pedig tüzet rakott és elégette a két testet. A Butykai teste hamuvá vált, a Fruzinkáéból egy hófehér galamb szállt ki, egy darabig ott kóválygott a Hatvani feje körül, majd kirepült az összetört ablakon át, föl a magasba…

A nagy tudományú ember e naptól kezdve szomorú lett, s folyton sorvadt. Nem volt az ő bajára patika, még a Mágyika sem.

…Hej, jó lett volna azt a könyvet tűzbe vetni, amikor Fruzinka mondta! Szegény leány, talán előre érezte.

Nem is nyúlt többé könyvéhez Hatvani, elutálta. A következő nyáron súlyos beteg lett, s csakhamar híre ment a városban, hogy halálán van.

Magyariné asszonyom ápolta, mikor haldokolt. Az egész városi tanács ott ült a nagy ember ágya körül.

S ezalatt künn a ház tetején, míg ő itt vívódék a halállal, egy holló és egy fehér galamb verekedett egymással. Egyszer a holló, másszor a galamb kerekedett felül. Az emberek, akik alulról nézték, messziről hallhatták a csőreik kopogását.

Hosszan tartott a viaskodás. Egyszer úgy tetszett, mintha a holló győzne… de nini, a szegény fehér galamb újra erőre kap… hajrá, hajrá, fehér galamb!

Szívszorongva várták a Szent Anna utcabeliek a harc végét. Míg végre - jaj, hála istennek - megölte a galamb a fekete hollót.

Talán az a holló volt az, mely egykor a kollégium ablakán fecsegte el a gonosz titkot és talán az a fehér galamb volt az, mely a Fruzinka hamvaiból támadt?

Ugyanabban a pillanatban, amikor a galamb a hollót megölte ott künn, szűnt meg ott benn a Hatvani vívódása - pilláit csöndesen becsukta s lelke elhagyta porhüvelyét örökre.

…Hogy a »Mágyika« hova lett s hol van most, azt majd megsúgom az olvasóknak alább.

Befejezés

Íme idáig meséltem kegyelmeteknek a Hatvani históriáját, úgy, ahogy azt a debreceni mende-monda átidomította.

Hanem hát nem úgy történt az.

Nem volt ám a derék professzor úr boszorkánymester, hanem csak nagy tudós. Nem is kergetett el ő kegyetlen kísérteteket, csak az ostobaságot - ámbár hiszen elég nagy kísértet az is. Sem aranyat nem tudott belevarázsolni a tojásba, hanem igenis megmutatta a tudománya által, hogy sok mindenből lehet aranyat csinálni, ami az ostoba ember előtt lehetetlenségnek látszik!

Hát a Mágyika! Az is csak mese! A nagytiszteletû úr az úgynevezett »fizikának« volt a professzora, mely a természet erõinek felösmerését és felhasználását tanítja. E tudománynak köszönhetjük azóta a vasutat, a távirdát, a gáz- és villanyvilágítást és sok egyebet. Ha az akkori debreceni emberek föltámadnának, tudom, hogy az ördög mûvének tartanák, de mi már okosabbak vagyunk, mi már tudjuk, hogy ezek a tudomány vívmányai.

Ma a »Mágyika«-hoz könnyen hozzáférhet mindenki, aki tanul. S aki aztán azt a nagy könyvet, melynek a neve tudás, kinyitja, annak engedelmeskednek a szellemek. Igazi csodákat mûvelhet velök.