Valahányszor
jubileumot rendeznek nagy embernek, népszerû hazafinak tömjént vagy fáklyát
gyújtanak, mindég eszembe jut egy koporsó, s ha hallom a nép üdvrivalgását,
mindig hallani vélem közte egy kopott, kenetlen halotti szekér kerekeinek
monoton nyikorgását.
De hogy az elején
kezdjem, el kell mondanom, hogy 1849-ben engem is elfogtak és a budai Ferdinánd
kaszárnyában ültem, semmit sem tudván arról, ami odakünn történik,
türelmetlenül várva szabadulásomat, mikor jön a börtönõr a csörömpölõ
kulcsokkal és így szól: »Fel is út, alá is út, mehet.«
Lelkem még
szebben is kiszínezte azt. Hátha egy hatalmas tömeg jön rémítõ zsibajjal, s a
vastag börtönajtó zárját föltépve özönlik be, s vállára emelve nagy éljenzés
közt visz ki az éltetõ napfényre, melyet oly régen nélkülöztem.
Mert el sem
tudtam képzelni, hogy a világ nem forr odakünn. Ezer meg ezer esély ötlött
eszembe. A börtön homályában egész csaták estek meg kombinációimban, s ezekkel
a csatákkal frappáns fordulatok támadtak.
Hiszen mindenki
csak nincs becsukva. S akik szabadon maradtak, azok majd csak csinálnak
valamit. Lehetetlenség az, hogy veszteg üljenek.
Ha valami
csattanást hallottam valahol, mindig felpezsdült bennem a vér.
Mi volt ez?
Sokszor
kuporodtam le komor cellámban, fülemet egészen a földhöz hajlítva, ha nem
hallok-e ágyúszót valahol…
De bizony csendes
volt minden… roppant csöndes.
Egy tavaszi napon
végre, úgy április eleje lehetett, sokat mondó arccal nyitott be a börtönõr.
- Mi újság? -
kérdém mohón.
- Szállást
változtatunk - mondá szokott kegyetlen rejtélyességével.
- Szabad vagyok?
- kiáltám.
- Én azt nem
mondtam - viszonzá -, hanem elmegyünk innen.
Elsápadtam
s halkan, tompán kérdém:
- Hova?
- Nem
messzire.
Minden
tagom meg volt dermedve: ez az ember a másvilággal példálózik, de csak
apródonkint vallogatja ki.
Azt hittem
róla, hogy gyöngéd - pedig akkor is kegyetlenkedett.
- Erre a
cellára szükségünk van - mondá, miután elõbb megkínzott a kiszámított elõadási
formával -, önt tehát át fogom délután kísérni az Újépületbe Pestre.
Szabadabban
lélegzettem fel. Tehát nem ölnek meg, csupán egyszerû szállásváltoztatás. Hm,
de miért változtatják meg börtönömet? Alkalmasint azért, mert nincsenek
biztonságban. Itt valaminek történni kellett. Semmi kétség.
S ebbõl a
vékony szálból elkezdtem szõni a reményt.
Bizonyosan
nagy dolgok történnek ott künn. Tán csata folyik. Kossuth segítséget hozott,
Klapka visszatért, gyõzött és Pest felé jön. A foglyokat tehát átszállítják
biztosabb helyre. Vagy meglehet, a nép próbál szabadítási kísérleteket a
Ferdinánd kaszárnya ellen.
Délután egy
kocsiba ültettek s én végre, majd egy évi fogság után künn lehettem, láthattam
az utcákat, a szabadon járó embereket, a kék Dunát és szívhattam az utca szabad
levegõjét - egy félóráig, amíg ti. Budáról az Újépületbe értünk.
Úgy örültem
ez útnak, hogy azt most harminchat év múlva én sem tudnám leírni, de önök sem
tudnák érzelmeimet megérteni.
Milyen út
volt ez! Milyen mohón falta szemem a látnivalót! Mennyi benyomás egyszerre.
Most egy évig nem látok annyit, mint akkor egy félóráig!
Szótlanul
ült mellettem a porkoláb vagy meglehet beszélt is, de én nem hallottam abból
semmit, néztem a házakat, az utcákat, a jövõ-menõ embereket és az arcokból
igyekeztem kiolvasni, milyen hangulat van ma Magyarországon.
De nem
tudtam meg. Ezek az élõ, de szürke arcok el nem árultak semmit. A házak ott
álltak közömbösen. A Lánchíd fakóbb lett valamivel. A Duna azonban csak olyan
szöszke, mint azelõtt.
Istenem,
mirõl tudom meg a világ folyását? Ha megszólíthatnék valakit vagy ha az a
tátottszájú oroszlán a Lánchídfõn elkiálthatná: mi történt azóta. De az is úgy
van csinálva, ha megelevenednék se szólhasson… Egy oroszlán, akinek nyelve
nincsen…
Most már
lemondtam a reményrõl, hogy valamit megtudhassak, midõn lépésben végig haladva
a Lánchídon, egy temetkezési menetet érünk utol.
Két rossz
vedlett, fekete pokróccal betakart gebe húzott egy halottas szekeret.
A halottas
szekérnek az egyik kereke új volt és meg sem festették. Rettentõn kirítt a
három társa közül.
A kerekek
különben egyformán nyikorogtak. Régen láthattak már azok hájat.
Fent a
szekéren egy roppant nagy, feketére bemázolt koporsó nyugodott. Egyetlen szál
virág sem volt rajta.
A koporsó
után három ember ment gyalog, egy mosónéféle alak, egy alacsony, zömök ember,
kockás, szakadozott blúzban, és egy cilinderes öregúr. A két férfi diskurált
együtt valamirõl halkan, közömbösen. Az asszonyság kigombolta téli felöltõjét,
megoldá fekete kendõjét, s láthatólag élvezte a tavaszi napfényt.
Valami
szegény ördögöt temetnek.
Ez
bizonyosan a felesége. Az egyik férfi a komája, a másik, a cilinderes meg
valami pártfogó.
Az ember
olyan helyzetben, mint én voltam, mindent megnéz, mindent meglát, minden külsõ
eseményt feldolgoz agyvelejében, s a benyomások egész raját érzi át.
Szekerünk
lassan haladott mellettük, de minél közelebb értünk a halottaskocsihoz, annál
jobban feltûnt a koporsó nagysága.
Ugyancsak
kemény legény lehetett, akit ott visznek! Rettentõ nagy darab! Egész házikó az
a koporsó! No, ugyan nem valami nagyon szerethették õkegyelmét, míg itt fent
volt. Vékony kíséret jutott osztályrészéül. Jól járt, hogy elment.
Vajon ki
lehetett?
Egy percre
megkapott a kíváncsiság.
És amint a
halottas kocsi a Lánchídról leérve oldalt fordult jobbra, míg mi balra
tartottunk, alkalmam nyílott egy pillantást vetni a koporsóra, a koporsó fehér
festékkel odamázolt betûire.
A
halántékomhoz kaptam, fölszisszentem, s halotthalványan roskadtam hátra a
kocsiba.
- Mi az? Mi
baja önnek? - kiáltott fel a porkoláb. - Az a koporsó - lihegtem képembõl
kikelve -, az a név.
- Nos?
- Wesselényi Miklóst viszik ott a temetõbe.
- Nos? Talán rokona az önnek. Higgye meg nekem, nem tesz az semmit!
Igen,
Wesselényi Miklóst temették és így temették.
Teremtõ
isten, hát mi lett azóta Magyarországból! Hát lehetséges ez! Talán már nem is
élnek magyarok?!
Mindent
tudtam most már. Amit az élõk arca el nem árult a helyzetrõl, elmondta a legelsõ halott, akivel útközben
találkoztam.
|